80 éve írták: „Szabadka, Horgos, Zombor…“

80 éve írták a lapok:

Szabadka előtt, április 12. /A honvéd propagandaszázad tudósítójától/

A széles országúton menetoszlopok katonái vágják a lépést és szinte ellenállhatatlan áradatban rohamozzák meg a védekező ellenséget, hogy vigyék a segítséget a csetnikek rémuralmától veszélyeztetett, életükben és vagyonukban megtámadott magyaroknak.

Az országúton egy asszony.

– Most jövök otthonról, siessenek, siessenek – kiáltja – házamban elbújtak a csetnikek, az ablakok mögül lövöldöznek, még géppuskával is lőnek, nincs ott senkinek nyugovása, míg a magyarok be nem vonulnak.

– Ott leszünk – kiáltja feléje egy alezredes – és már indulnak is tovább. Még tíz, még kilenc, nyolc, hét kilométer és az úton nincs semmi, ami feltarthassa őket. Az ellenséges hadseregnek már sehol semmi nyoma, csak a csetnikeket hagyták ott, akiket most mennek a magyar honvédek kitisztítani.

Állunk az országúton, talán egy kilométerre Szabadkától, amikor két szuronyos magyar honvéd közt mégis feltűnik az ellenséges hadsereg öt katonája. De valahogyan hiányzik a szemükből a félelem, hiányzik az a megtörtség, amely minden hadifogoly szemében megtalálható. Az első szerb katona öreg paraszt. Szinte ragyog az arca. Megállítjuk a menetet.

– Hadifoglyok ?

– Azok volnának – mondja a kísérő honvéd.

– Hol fogták el őket?

– Nem kellett ezeket elfogni, jöttek ezek maguktól.

Egyszerre az öreg szerb katona megszólal, mégpedig a legtisztább magyarsággal:

– Igenis, jelentem alássan, szöktünk. Csodálkozva nézünk az öregre.

– Maga magyar?  

– Nem, én kérem bunyevác vagyok, szabadkai és kimondtam, hogy nem harcolok a magyarok ellen.

– Azután miért nem?

– Elsőben is azért – magyarázza-, mert világéletemben mindig jól megvoltam a magyarokkal. Nincs énnekem velük semmi bajom. Másodsorban azért, mert csak nem harcolok a tulajdon komáim ellen. Én részt vettem a világháborúban. Magyar ezredben szolgáltam, a legjobb komáim magyarok voltak. A háború után azok magyarok maradtak, én szerb lettem és arra gondoltam, ha lövök, talán éppen egy régi komát találok el.

– De hogyan sikerült megszökni?

– Szakaszvezetőnk szereti az italt, elküldtük pálinkáért, hogy majd neki is adunk. Adtunk is, míg be nem rúgott, de akkor elszöktünk és eljöttünk a magyarok elé jelentkezni. Én is, ez a másik bunyevác is

és itt mögöttünk ez a három horvát.

– Nos – fordulok hozzá – kérdezze meg a horvátokat, hogy ők miért szöktek,

Az öreg tolmácsol, a horvátok felelnek.

– Azt mondják, hogy ők horvátok és nem akarnak meghalni a szerbekért.

A honvédek türelmetlenek, menni akarnak. Még csak egy kérdés, azután mehetnek.

– Hát öreg, maga bunyevác, magának bizonyosan jó dolga volt.

– Dehogy volt!

– Azután miért nem?

Az öreg bunyevác kihúzza a mellét és úgy mondja:

– Mert magyar nevem van.  

– Magyar? – csodálkozunk. Hát hogyan hívják?

Szinte látszik az öröme, amint kivágja a magyar nevét:

– Polyákovics!

Azután cigarettát kapnak és megindulnak hátrafelé.Amíg lassan baktatnak a magyar honvédség első csapatai beérnek Szabadkára, amelynek tornyait már itt páráznak a szemünk.

1941. április 12.

Horgos, április 12.

/ A honvéd propagandaszázad tudósítójától/ Autónk százas tempóban robog a trianoni határ felé. Még egy nagy, veszélyes éles kanyar, azután már látjuk a magyar határárőrök kis házikóját. Körülötte nemzeti színű pántlikával feldiszített leányok és legények, a volt határmenti tanyákból összegyűlt lelkes magyarok, akik nagy örömükben, hogy végre ők is, mint a felvidéki, kárpátaljai és erdélyi részek magyarjai láthatják a dicső honvéd seregek bevonulását – azt sem tudják, hogy sirjanak-e vagy nevessenek örömükben. Messziről látjuk a horgosi templomon lengő hatalmas nemzeti színű zászlót is. A határszéli tömeg elcsukló hangon kiáltja az „Éljen“ –t, öleli, csókolja az ismét magyar földre lépő katonákat. Mezei virágok ezreit hintik a bevonuló seregekre.

Mindjárt a régi papirhatár után üresen álldogáló szürke volt túloldali-idegen határőrházra esik a tekintetünk. Tetején hatalmas nyílás tátong. A nyílás körül csak itt-ott látok cserépdarabokat. Tegnap ezt a házat lövés érte. Az ellenfél tegnap visszavonult védő állásai elé és ott várta be a támadást. Az első lövésekre azonban onnan is kivonultak. A rendezetlen visszavonulás még egyre tart,

Élcsapataink már messze bent járnak, most a zöm felvonulása folyik.

Rengeteg dolguk akadt az utászoknak és az árkászoknak, mert a hátráló ellenséges erők több helyen teljesen szétrombolták a vasútvonalakat, levegőbe röpítették az utak átereszeit, a kisebb hidakat.

Gyakran 15-20 méteres útmegszakításokat látunk, amelyeket verejtékes munkával most hoznak éppen helyre derék utászaink.

Horgos község népe az utcára tódult már kora röggel és ott áll sorfalat a végigvonuló csapatoknak. A főtér két „díszét”, Péter királynak és apjának bronzszobrait már kora reggel ledöntötték.

Rendkívül érdekes, hogy Horgoson nem minden házon leng a nemzeti színű lobogó, hanem nagyon sok ház padlásának nyílásába, hatalmas fehér zászlókat tűztek ki. Ezek szerb házak, tulajdonosaik kiállnak a kapuba és kalaplengetve üdvözlik a bevonuló magyar katonákat. A község főterén gyalogság pihen, sokan veszik körül a mozgókonyhát. Rengetegen fordulnak cigarettáért a katonákhoz, mert a kivonuló ellenség mar hosszú hetekkel ezelőtt nem engedett sem szeszesitalt, sem dohányt árusítani Horgoson. Kivonult a községi tűzoltózenekar, de a fiatal zenészek helyett ismét az öreg volt magyar katonák vették kezükbe a trombitát és javában fújják a legszebb régi katonanótákat, meg a „Fel,  fel vitézek a csatára!” kezdetű indulót.A községháza előtt Bozsó András volt 46-os szakaszvezető öt és fél hektoliteres homoki borral telt hordót üttetett csapra és a hordó körül a honvédek és a helybeli legények nagy mulatságot csaptak.

Visszafelé tart az utunk Szegedre. Ismét a volt trianoni határon vagyunk. Éppen most érkezett ide egy üteg. A katonák leszállnak a lövegről, sorakoznak, parancsnokuk imát vezényel. Imádkoznak mielőtt átlépnék a határt.

A Magyar Távirati Iroda részletközleményei az április 12-iki déli vezérkari főnöki közleményhez:

Szombaton délután folyamán pécsi és baranyai származású honvédeink elfoglalták Dárdát és ezzel a baranyai háromszöget nagyjából birtokukba vették.

Az estig beérkezett jelentések szerint szombaton délután a honvédcsapatok előrenyomulása mindenütt továbbhaladt. Ellenséges ellenállások betörésével a magyar csapatok szombaton délután a Nemesmilitics-Zenta-vonalon levő második erődítményvonalat is mindenütt áttörték. Elfoglalták Topolya és Magyarkanizsa községeket. Egyes helyeken a Ferenc csatornán túl is tért nyertek.

Csapataink teljesítménye igen elismerésre méltó, mert másfél nap alatt keresztültörték az ellenségnek a határmenti előretolt állásait és két erődítményvonalát.

A Magyar Távirati Iroda részletközleményei az április 12-iki déli vezérkarfőnöki közleményhez:

A Kormányzó úr őfőméltóságának péntekre virradóra megjelent kiáltványát az egész ország népe határtalan lelkesedéssel fogadta, ütött az óra, amikor az 1918-ban elszakított déli országrészek s az ott nagy tömegben élő magyarság sorsának intézését a beállott események következtében ismét a magyar állam vehette kezébe s a magyar honvédség a Kormányzó úr parancsára acélos tettrekészséggel, a legalaposabb felkészültséggel és határt nem ismerő lelkesedéssel elindult az ezeréves déli határok felé.

Április 11-én pénteken az előrenyomulás megkezdődött. Az eddig elért eredményekről szólva elöljáróban meg kell állapítani, hogy az egy arcvonalon meginduló hadműveletek mindig a helyzetnek megfelelően a parancsnok tervei alapján úgy folynak, hogy nem minden esetben történik az előrenyomulás minden helyen egyformán, egyidőben.

A Dunántúlon, a baranyai háromszögben pénteken, a déli órákban indultak meg a támadó hadműveletek és szép eredményre vezettek. A honvédség igen sokféle módon bebizonyította, hogy ma még sokkal jobban harcrakész, mint a múltban volt. Rengeteg apróbb epizód játszódott le, amelyek fényesen igazolják a magyar katona találkonyságát és vitézségét. Ezek a kisebb események is méltóak a megörökítésre. Később majd alkalom lesz rá, hogy ezekről is részletek jelen jenek meg.

A Duna-Tisza közén április 11-e folyamán később indultak meg a hadműveletek, mint a baranyai háromszögben és itt is a szerbeknek egy meglehetősen erősen kiépített, vasbetonépítményekkel teletűzdelt, védelmi vonalával állott szemben a magyar honvédség. A német csapatoknak április  11-ig elért helyzete folytán éppen a Duna-Tisza közén volt várható szerb részről nagyobb ellenállás és nem a baranyai háromszögben. Az ellenség több helyen szívós ellenállást fejtett ki, amelyet csapataink rendkívüli leleményességgel, vasakarattal, kitűnő összműködéssel leküzdötték. Az egyik helyet a másik után a birtokukba vették, az erődvonalat mind a baranyai háromszögben, mind a Duna-Tisza közén áttörték és megteremtették a gyorsabb előrenyomulás lehetőségét a Duna-Tisza közén. Az áttörés április 12-én szombaton fejeződött be.

Szombaton a déli órákig csapataink Petárda, Pélmonostor, Dályok, Gyákova, Zombor, Bajmok, Szabadka és Horgos városokat, illetve községeket foglalták el és folytatták előnyomulásukat.

Bukarest, április 12. /Stefrni/

A magyar csapatok szerb területre történt bevonulásának híre élénk benyomást keltett Bukarestben. A román főváros hivatalos tereinek kijelentése szerint Horthy kormányzó állásfoglalása nem keltett meglepetést és a kiáltványban hangsúlyozott okok eléggé igazolják a magyar részről tett lépés szükségességét. /MTI/

(Forrás: Magyar Távirati Iroda, 1941. április 12)