80 éve írták: „A csetnikek garázdálkodása Szabadkán“

80 éve írták a lapok:

A felszabadulás első napjainak izgalmiban él a felszabadult Szabadka 90 százalékban magyar lakossága. A legutóbbi napok pokoli kínjait nem tudják elfeledni, annyi lelki és testi kínzáson mentek keresztül, hogy a kórházban jelenleg 11 fiatal magyar leányt, egy idősebb asszonyt és kilenc magyar férfit vettek ápolásba, akik lelki összeomlás és testi kínzások miatt kerültek oda. Az ápoltak közt van Kovács Teréz  11 éves cukrászdai kiszolgálóleányka, akit még az elmúlt hétfőn délelőtt 11 órakor a városháza előtt rugdostak össze a földön azért, mert télikabátjának zsebéből egy három centiméteres nemzeti színű szalag hullott ki. Ezt a szerencsétlen leánykát behurcolták a csetnikek székházába és ott autópumpával megkínozták, úgyhogy hasüregi repedéssel élet-halál közt lebeg.

Hogy mennyire árnyékkormányok vezették az összeomlott Jugoszláviát, arra a legnyomatékosabb adatokat a szabadkaiak mondják el, akik szerint március 30-án dr. Dragomir Dimitrijević ügyvéd, a dobrovoljácok főnöke, gyűlésre hívta össze a letelepített szerb férfiakat és bejelentette nekik: „Csak papirrongy a magyarokkal kötött örök barátsági szerződés, a háromhatalmi szerződéshez való csatlakozás is csak porhintés, mert most következik el majd az az idő, amikor valóra válik a középeurópai nagy szláv birodalom”. Ez a Dragomir Dimitrijević azonos azzal a szerb fiúval, aki a háború előtt a budapesti egyetemen állami kedvezményekkel tanult, ugyanazokban a kedvezményekben részesült, mint a rászoruló magyar diákok. Amikor azonban elvégezte az egyetemet és a világháborúnak vége lett, ő lett a legnagyobb uszító; elfeledkezett tanítómestere jóságáról s ő lett az, aki a 13 és 14 éves csetnikgyermekeket felfegyverezve, amikor azután a magyar hadsereg előőrsei már megjelentek Szabadka határában, otthagyta ezeket a felfegyverzett gyermekeket és a szerb hadsereg roncsaival elmenekült, magára hagyva cinkostársait.

A szerb források szerint Dimitrijević lelkiismeretlen ügyvéd volt, aki mások kárán gazdagodott meg

Csak úgy ömlik a szó a lelki kínzásoktól agyongyötört felszabadultakból. Mutogatják sárhoz hasonló kenyerüket, amely a mi egységes kenyerünkkel még csak nem is hasonlítható össze. Tiszta korpa- és kukoricakeverék. Az utolsó napokban már nem volt gyufa, só, szappan, tea, liszt, hús, ami a magánháztartásokban volt, azt a csetnikek önhatalmúlag elrekvirálták. Nem volt bejelentés, csak 2-3 felfegyverzett martalóc megjelent és elvitték amit a lakásban találtak. A városban az utóbbi napokban a közbiztonság teljesen felborult. A szerb hivatalnokok és közbiztonsági őrök, aki tehette, elmenekült. Esténként fegyveres gyermekek állították meg a hazasietőket, de nem válogatták, hogy magyar-e, vagy bunyevác, vagy német, hanem megfogták és kifosztották. Ezért az utóbbi napokban este 6 óra után magyar már nem mert az utcára menni.

Hogy mit kellett szenvedniük, azt csak az tudja igazán átérezni, aki a felszabadulás lázában égő Szabadkára eljön. Aki magyar volt, egyenlő lett a megrugdosott, kivert kutyával.

Az utolsó hetekben a magyar kereskedőknek már nem adtak árut, a vendéglősöket és a kereskedőket becitálták és különböző jogcímeken büntetést róttak ki rájuk. Maguk a jobb érzésű szerbek látva összetákolt országuknak az anarchia felé való rohanását, – azt kívánták, hogy minél előbb jöjjenek be már a rendet és közbiztonságot jelentő magyar honvédek.

A betolakodott és már régen itt lakó szerbek között olyan mélység tátongott, hogy a csetnikek árulóknak nevezték az itt élő szerbeket. Most már azonban szinte óráról-órára észre lehet venni, hogy Európában járunk és a Balkán lejjebb tolódott. Valahogy a magyar honvéd magával hozta a becsületet, a gyengébb megvédését, az igazságot, a legteljesebb jogrendet és azt a vitathatatlan szent igazságot, hogy Szent István koronája alatt egyformán megvan a joga és életlehetősége szerbnek, románnak is ruszinnak. Ezt bizonyítja az a megható jelenet, hogy Szabadka határában az egyik menetelő fáradt honvéd ülőbe vette és utolsó szem cukrát odaadta annak a kis szerb leánykának, aki édesanyja szoknyája mögül nyitott szájjal figyelte a feléje nyúló becsületes magyar kezet.

***

Magyar testvéreink segítségére kell sietnünk, mondta történelmi kiáltványában Magyarország kormányzója. Hogy erre a segítségre milyen égetően s milyen sürgősen szüksége volt a jugoszláv uralom alá került magyarságnak, az akkor tűnt ki teljes nagyságában, amikor húsvét vasárnapján berobogott velünk a gépkocsi a felszabadult Szabadka főterére.

Már 24 óra múlt el azóta, hogy az első magyar honvédek rohamsisakjai megjelentek az ősi magyar varos utcáin és a felszabadulás öröme mellett még mindig ott ül a rémület az elgyötört magyar arcokon. Ha magános magyar honvédet, látnak, amint elindul valamelyik utca felé, ismeretlen emberek sietnek utána, megfogják karját, szemük tele van aggodalommal és hangjukon sír a megmenteni vágyás:

–Jaj, kedves, erre meg erre ne menjen, ott a házak még tele vannak csetnikekkel.

– A kórház tájékát kerülje el vitéz úr, a csetnikek ….

-Arra ne járjon egyedül; ott egy órával ezelőtt még az ablakokból lőttek a magyarokra.

És ez az aggódás nagyonis indokolt. A szerb hadsereg kiment a városból minden atrocitás nélkül, de ottmaradtak a csetnikek, ezek a házakban bujkáló, padlásokon s pincékben rejtőzködő komitácsik, akiket most a legnagyobb eréllyel a honvédségnek és a csendőrségnek kell összeszednie. Szabadka széles utcáin sápadtak még az emberek s ha egy-egy magyar tiszt, vagy derék honvéd láttán felragyog a szemük, vagy könnyesen fátyolos lesz, egy pillanat múlva már megint ott ül pillantásukban a rémület.

Szinte percenként horkan fel az utca: a külvárosokból, sőt a főtér és a többi előkelőbb utca házaiból is egyre hozzák az elfogott, ártalmatlanná tett csetnikeket. A tér minden oldaláról jönnek a honvédek, töltött puskával, szuronyt szegezve s a honvédek között ott van a feltartott kézzel vezetett, ártalmatlanná tett, brigantik egész serege, amely géppuskával, puskával, revolverrel támadt az utolsó napokban, sőt még húsvét vasárnapján is, mindenre ami magyar. A bevonulás órájában történt, hogy amikor a boldog magyarok az üdvözlő szavakat mondták a Főtér egyik sarkában, a városi bérpalota egyik ablakából géppuskatüzet zúdítottak a szabadkai magyarokra és a honvédekre. Egy pillanat múlva már kattogtak a magyar honvédek géppuskái és szuronyrohamra indulva, ostrommal vették be a honvédok a bérpalotát, amelynek ablakaiból gépfegyvertűzzel árasztották el a szabadkai magyarság örvendő tömegét.

Magyar szemmel nézve, szinte elképesztő mindaz, ami a csetnik fogalma alá tartozik. Az ember nem akar hinni a szemének, amikor látja azt a társadalmi kaledioszkopot, amelyet a városházára vezetett csetnikek tömege nyújt. 16 éves gyermek, elvadult arcú délszerbiai hegyekből belopakodott legények manikűrözött kezű városi urak és döbbenetes  jól öltözött asszonyok érkeznek egymás után szuronyok között, akiket mind tettenértek fegyverrel a kezükben, vagy éppen abban a pillanatban, amikor halálhozó golyót akartak-küldeni egy szalon ablakából, vagy a padlásablakból ártatlan magyarokra.

Szabadkai tartózkodásunk perceiben történt, hogy a kórház egyik kórtermének ablakiból lőttek a bevonuló magyar katonákra. És a csetnikek 90 százalékának semmi köze Szabadkához. Az emberek megdöbbenve nézik, milyen tömegben lopakodtak be a városba, hogy a közbiztonság felborításával veszélyeztessék az életeket.

A honvédek most ellenük folytatják a harcot. Megrohamozzák a rejtekhelyeket, ahonnan golyó csapódott, felkutatják minden zugát és szinte kivétel nélkül minden esetben úgy húzzák ki a brigantikat rejtekükből, hogy kezükben szorongatott fegyverükkel nem tudnak kárt tenni bennük.

Öregasszonyok, kezükben puskával, suhancok és pantallős emberek revolverrel, rosszarcú férfiak és ismét gyermekek géppuskával. Ez az a kép, amelyet a csetnik rémuralom jelentett a szabadkai magyarságnak…

(Forrás: Magyar Távirati Iroda, 1941. április 14)