80 éve írták: „Éjszakánként a csetnikek rajtaütöttek a magyar házakon“
80 éve írták a lapok:
A (svájci) Neue Züricher Nachrichten és a Glarner Volksblatt április 16-iki számában a harmadik felvonás Délkeleten című cikkben foglalkozik a szerbiai eseményekkel.
Jugoszlávia a jóllakatott államok közé tartozott – mondja a cikk. Az 1919-es békebíró többet juttatott neki, mint várta. (…)
Már rámutattunk az 1940 decemberében megkötött magyar-jugoszláv barátsági szerződésre – mondja a cikk. A dolog azonban úgy áll, hogy azt a belgrádi kormányt amelyik a baráti szerződést aláírta, eltávolították; Olyan emberek kerültek a kormány élére, akik mit sem akartak tudni Magyarország iránti barátságról. Szerb repülők már a háború első napján bombáztak magyar városokat. Tíz szerb bombavető repülőgépet lőttek le magyar terület fölött és behatoló jugoszláv csapatokat vertek vissza. Magyar tiltakozások következtek erre Belgrádban.
A jugoszláv kormány kifejezésre juttatta, hogy a magyar-jugoszláv barátsági szerződést ugyanúgy értékeli, mint s háromhatalmi egyezményt, amelyet az államcsinnyel elvetett. Magyarország mégsem üzent hadat Jugoszláviának. Csak Horvátország leválása után amikor Jugoszlávia felbomlása valósággá vált, határozta el a magyar kormány, hogy a jugoszláviai félmillió magyar védelmére bevonultatja honvédcsapatait. Ha Magyarország ezt nem teszi, más csapatok szállják meg ezeket a területeket. Magyarország sohasem mondott le a Jugoszláviának átadott területeiről. A barátsági szerződés sem tartalmazott ilyen lemondást. Ellenkezőleg, későbbi időpontban önkéntes és barátságos revíziót reméltek Jugoszlávia részéről.
– Ha Magyarország történelmi térképére nézünk, láthatjuk, hogy ezt a természetalkotta, Kárpátoktól övezett országot, amelynek folyói nyugatról és keletről mind a térség közepe felé folynak, egy évezred alatt többször felosztották. E földrajzi egység elválasztott tagjai mindig visszatértek és mindig egyesültek egymással. Hozzátartozik ez Szent István koronájának misztikumához és jellemző, hogy 1938-ban Szent István magyar király halála 900. évfordulóján, a budapesti eucharisztikus kongresszus évében kerültek vissza az első területek Szent István koronájához.
– Az esetleges szemrehányást, hogy Magyarország válságos órában érvényesítette jogát Jugoszláviával szemben, igazságtalannak kell minősíteni – állapítja meg a cikk. A szerbek 1918 októberében szállták meg a magyar területeket, olyan időpontban, amikor Magyarország teljesen védtelenül állott. Nem várták meg a békeértekezletet, hanem a válságos időben elszakítottak a magyar nemzettől olyan területet, amely sohasem volt az övék. Ezeket a tényeket nem szabad egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Ami 23 év előtt jogos volt az egyik részéről, azt most a másik részéről is el kell fogadni.
„Jaj volt mindenkinek, akiről tudták, hogy magyar“
A Kúla felé vezető országútról Cservenka községnél már messziről látható az érdekes cservenkai pincesor.A napsütötte lankás szőlőhegy oldalában egymás mellett szinte katonásan kiigazodva sorakozik – enyhe becslés szerint is – legalább kétszáz borpince kapuja.
A derűs, üde képet különös látvány zavarja meg. Asszonyok, fiatal leányok, gyerekek ereszkednek le óvatosan az országút fele. Már messziről figyeljük, hogy kis csomagjaikat magukhoz szorítva milyen félénken, összebújva, lassan lépegetnek. Alig egy perc múlva hirtelen megtorpannak. Riadtan merednek az országút felé. Úgy látszik, meghallották a motor berregését. A következő pillanatban rémülten ugranak szét, buknak le a földre és igyekeznek eltűnni a még kopasz kis cserjék és vékony fácskák között. Mire egyvonalba ér velük a kocsink, már nem látni egyiküket som.
Kik ezek a különös űzött vadként riadt emberek? Egy régi kép jut eszembe a gyerekkori iskolás könyvemből: IV. Béla király hazatérése a tatárdúlás után. Azon a képen láttam ilyen erdőkből, barlangokból előbújó rémült embereket.
Néhány szó egyszerre megadja a feleletet. Odakiáltunk, abba az irányba, ahol az előbb oly hirtelen eltűntek:
– Kik vagytok? Gyertek elő!
Mintegy varázsigére felugrálnak és hozzánk rohannak.
Nevetve, sírva borulnak a nyakunkba és simogatják rajtunk a magyar honvédruhát.
Amikor elfolytak az első örömkönnyek, ömlött belőlük.
Magyarok voltak a közeli falvakból. A Simović-Petár puccs óta pokol volt az életük. A falvakban a csetnikek vették át az uralmat és jaj volt mindenkinek, akiről tudták, hogy magyar. Éjszakánként rajtaütöttek a magyar házakon. A férfiakat elcipelték katonának, az otthon maradt asszonyokat, leányokat pedig gyötörték, kínozták. Volt, hogy valakit éjjel a hajánál fogva rángatták ki az ágyából, az utcára vonszolták, a fal mellé állították, puskát, revolvert, fogtak rá és úgy fenyegették meg: így lövik agyon, „ha valami Szerbiával történik.“ Magyar asszonyok és leányok megverése és pofozása napirenden volt.
Az agyonkínzott nők rémületükben és védtelenségükben az éjszakák leple alatt elszöktek hazulról és kimenekültek a cservenkai pincékbe. Megszerezték egy-egy pince kulcsát és bent a hordók és kádak között a pince legsötétebb mélyében húzódtak meg.
A cservenkai pincesor
Itt rejtőzködtek napokon át a legnagyobb félelemben.
„Ennivalónk csak egy kis kenyér volt – mondja egyikük – és most már az is elfogyott. Ha nem jönnek, itt vesztünk volna éhen. Tegnap óta láttunk erre vonulni magyar csapatokat, de nem mertünk előbújni csak ma, mert a csetnikek azzal fenyegetőztek, hogy minden magyar katonának elvágják a torkát”.
(Magyar Távirati Iroda, 1941. április 18)
