El voltak-e nyomva a szerbek Magyarországon?
A vízkereszti államcsíny még problematikusabbá teszi a magyar kisebbség kulturális jogainak érvényesülését a délszláv állam területén, mint amennyire érvényesülhettek ezek eddig, amikor legalább a szkupstina néhány magyar képviselője átterelhette a figyelmet akár az elvi sérelmekre, akár az alantas hatóságok túlkapásaira. Ma, amikor a délszláv államban nincs alkotmány, érvénytelenek a régi törvények, nincs parlament és nincs semmiféle önkormányzati testület, amelynek választott tagjai számonkérhessék a hatósági túlkapásokat, még inkább garantálatlanul maradnak a magyar kisebbségnek a békeszerződésekben és a kisebbségi egyezményben nemzetközileg garantált kisebbségi jogai. Éppen ezért szükségesnek látszik, hogy rövid áttekintést nyújtsunk arról a kiváltságos helyzetről, arról a korát megelőző kulturális autonómiáról, melyet Magyarország biztosított a területére menekült szerb népnek. Ha van oka akármelyik utódállamnak a legmesszebbmenő előzékenységgel bánni a hozzácsatolt magyar kisebbséggel, éppen a délszláv állam az, mert az ő fajrokonai élveztek a kisebbségi jogok megszületése előtt már törvényileg és a gyakorlatban egyaránt kisebbségi jogokat a magyar államhatalom részéről.
A magyarországi szerbek kulturális autonómiáját az 1868. évi IX. t.-c. szabályozta. Ennek rendelkezései szerint a görögkeleti (pravoszláv) szerb egyház hívei jogosultak egyházi, iskolai és ezekre vonatkozó alapítványügyeiket az ország törvényeinek korlátai között saját egyházi gyülekezeteikben önállóan intézni és saját közegeik útján végeztetni. Ennek a kulturális autonómiának köszönhetik jórészben, hogy kulturális és faji egyediségüket meg tudták őrizni. Ez az autonómia teljesen demokratikus volt, s a szerb pátriárkát és püspököket az általános választói jog útján egybegyűlt egyházi és világi képviselőkből álló szerb egyházi kongresszus választotta.
A görögkeleti egyház minden főpapja hivatalból tagja volt a magyar főrendiháznak, holott a magyar protestáns felekezetek püspökei közül csak a két rangidős jutott be a főrendiházba. Iskolai ügyeit tekintve is rendkívül előnyös helyzete volt a magyarországi görögkeleti szerb egyháznak. A papnevelést teljesen saját rendelkezése szerint intézte a karlócai teológiai intézetben. Ezen a főiskolán kívül volt a szerbeknek Újvidéken és Karlócán egy-egy főgimnáziumuk, Zomborban, Pakrácon és Károlyvárosban egy-egy tanítóképzőjük, Újvidéken, Zomborban és Pancsován egy-egy felsőleányiskolájuk. Tanítási nyelve mindegyiknek a szerb volt, a növendékek száma évenként 1200-on felül.
A népoktatás terén a következő adatokat találjuk: az egyházközségek által eltartott szerb tannyelvű felekezeti elemi iskolák száma a horvátországiakon kívül, csak a szorosan vett Magyarországon 268 volt, 314 tanítóval és 317 tanítónővel. Volt 12 kisdedóvójuk is ugyanannyi óvónővel.
A szerb nemzeti alapok vagyona 1905-ben 17,495.236 aranykoronát tett ki és évi jövedelme 1,141.901 korona volt. Ezt teljesen szabadon kezelte a kongresszus.
A Matica Srpska épülete Újvidéken
A szerb irodalmat a Matica Srpska ápolta. Könyvek kiadásával és terjesztésével a népi kultúraemelés volt célja. Az egyesület tagjainak száma a világháború előtt 1879 volt. Másik kulturális intézményük volt a szerb nemzeti színház, mely mint színtársulat egy-két hónapos turnusokban végiglátogatta Délmagyarország, később Horvátország és Bosznia városait.
Mindezeket az adatokat pedig szerb tanár és író előadásából vettük, hogy annál hitelesebbnek fogadják el a Dunán és Dráván túl, Vasilije Jakšić tartott előadást a Társadalomtudományok szabadiskolájában erről a magyarországi szerb kultúráról és ő sorolta fel ezeket az adatokat. A viszonosság elve alapján elvárnók, hogy már valamelyik délvidéki magyar tanár is hasonló adatokat sorakoztasson fel a Szerbiához csatolt magyarság iskolai és egyházi életéről, népkulturális mozgalmairól és színészetéről. A tíz éve tartó szerb uralom azonban egyetlen magyar felekezeti iskolát, egyetlen magyar színtársulatot meg nem hagyott, az egyházi szabad önkormányzatról nem is beszélve.
(Forrás: Szerb kultúra a régi Magyarországon, Magyar külpolitika, 1929, 10. évfolyam, 2. szám)
