A magyarok rémtetteire és az 1941-ben Bácskából internált dobrovojacokra emlékeztek

A Délvidék elcsatolása során a Bácskába betelepített, szerb telepesek, az úgynevezett dobrovoljacok 1941-es kitelepítéséről és internálásáról emlékeztek meg Mišićevón és Bajmok Rata nevezetű körzetében.

A magyar hadseregről, mint megszállókról beszélő megemlékezők a sárvári és barcsi gyűjtőtáborok szörnyűségeire emlékezve koszorút helyeztek el az emléktáblákon.

Ezen táborokba zömében azokat zárták, akik 1918 után lettek betelepítve a magyar és német nemzeti többség megtörésének érdekében, olyan földekre, amelyet a nem szerb nemességtől és birtokosoktól elvéve, a Jugoszláv földreform során zömében a szerb lakosságnak osztottak ki, számos települést létrehozva vagy mesterségesen megváltoztatva azok nemzeti összetételét.

Ezen 2 internálótáborokban gyermekek és öregek is kerültek és többen elhunytak azokban, hasonlóképpen, mint abban a 70 gyűjtőtáborban, amelyet a németek, magyarok és más „politikailag nem kívánatos” lakos számára hoztak létre 1944 után Jugoszlávia szerte.

„A magyar hadsereg néhány napon belül mindenféle ok nélkül megölt 10 embert, majd a pravoszláv lakosságot terrorizálták. Minden nap kihajtották őket a házaikból lövöldöztek az udvarokban. Gyerekeket, és öregeket kérdeztek ki, fegyvereket kerestek, elvették amit akartak és minden lehetséges módon zaklatták a lakosságot.” –  mesélte el Dragutin Lukić (aki arról egy szót sem szólt, hogy a bácskai épületeknek padlásain rejtőztek el a dobrovoljácokból álló  csetnikalakulatok és onnan ontottak tüzet a bevonuló magyar honvédek és a civil lakosság felé, hogy mindenhol felrobbantották a hidakat, szétrombolták a vasútvonalakat, levegőbe röpítették az utak átereszeit, hogy az „idegenből jött telepesek“ gaztetteit tulajdonképpen maguk a bácskai szerbek ítélték el leghatározottabban   – A szerk. megj.).

A szabadkai polgármesteri hivatal kabinetvezetője Sava Stambolić arról beszélt, hogy minden évben mindent megtesznek, hogy méltómódon megemlékezzenek a második világháborús áldozatokról és a vidék minden olyan polgáráról, akinek szenvednie kellett. Ugyan ezt nem emelte ki, de ebbe a „mindenkibe” leginkább csak „ők” tartoznak bele.

Szerbiában nincs emléknapja a Délvidékről 1918 és 1924 között marhavagonokban elűzött több mint 45 ezer  magyarnak, nincs emléknapja annak a több ezer délvidéki magyarnak, akiket mintegy megfélemlítésből internáltak, miután 1934-ben a Marseille-ben meggyilkolták I. Sándor jugoszláv királyt, és halála után azzal vádolták meg a magyarokat, hogy ők juttatták fegyverhez az usztasákat. Ugyanezen urak nem helyeznek koszorút azoknak a magyaroknak az emlékhelyeire, akiket 1944 után űztek el Délvidékről, mint például azt a 13 ezer bukovinai székelyt, akiknek szintén az életét kellett mentenie a puskatusok és fegyvercsövek árnyékában.

Képek és alapinformáció: tvsubotica, RTV