Kivezényelték a szabadkai iskolásokat is a komcsi terroristák emlékművéhez

Csütörtökön a szabadkai önkormányzat, a polgárok és a „harcosok szövetsége“ képviseletében Marko Marić segédpolgármester, a szabadkai Subnor, a Szabadkai Kommunisták, a Tito Központ, valamint az általános iskolák és középiskolák odavezényelt tanulói virágot helyeztek, megkoszorúzták annak a tizenöt szabadkai – gyújtogatás,  vasúti  sínfelszedés  és  megrongálás,  vonatok  összeütköztetése,  élelmiszerkészletek  megsemmisítése  elkövetésére szövetkező – kommunistának emlékművét, akiket a magyar rögtönítélő bíróság kötél általi halálra ítélt 1941. november 18-án az állami és társadalmi rend erőszakos felforgatására és megsemmisítésére irányuló bűncselekmény miatt.

„Az 1941-es borzalmas eseményekről emlékezünk, amikor a gonosz horthysta hadsereg elfoglalta ezeket a területeket, és nagy zavargásokat, gyilkosságokat követett el… Egyszerűen elviselhetetlen volt. Valamilyen névsor alapján 20-30 különböző nemzetiségű fiatalt fogtak el. Egyébként egyikük sem volt tagja a kommunista pártnak, egyszerű hazafiak voltak, akik szerették Szabadkát, a szabadságot és a népüket“

– hazudta állította beszédében Maksim Bakrač, a szabadkai Subnor elnöke.

A „Magyar“ Szó 1979. november 19-ei száma szerint márpedig

tagjai voltak a kommunista pártnak és annak utasításait követték

Bakrač böszmeségeit részben a következő felszólaló, Géza Babijanović, Babijánovics Géza fia cáfolta:

„Apámat halálra ítélték, és fel is akarták akasztani, de anyám terhes volt velem, ezért kegyelmet kapott, majd a dachaui táborba küldték, ahol négy évet töltött. Tagja volt a kommunista pártnak, minden akcióban részt vett,  a gabonagyújtogatástól kezdve, az archívumok megsemmisítésén keresztül, a diverzáns trojkák szervezéséig“

– mondta Babijanović (A jelenlévők közül senkinek meg sem fordult a fejében, hogy még ma sem egyetlen nemzet, egyetlen nép és egyetlen kormány nem tűrné el a terrorisztikus gabonagyújtogatásokat?  🙄 ).

Ahhoz, hogy megértsük, pontosan mi is történt 1941. november 18-án,  tekintsünk vissza röviden az előzményekre.

1939. augusztus 23-án paktumot kötött meg Molotov szovjet és Ribbentrop német külügyminiszter. A felek egy titkos záradékban megállapodtak Európa keleti térségeinek, elsősorban Lengyelország érdekszférákra történő felosztásáról. A világ közvéleménye megdöbbent azon, hogy a korábbi antagonisztikusnak hitt felek, hogyan tudtak megállapodni.

Egy héttel a Molotov-Ribbentrop/Hitler-Sztálin-paktum aláírását követően a náci Németország 1939. szeptember 1-jén, a kommunista Szovjetunió pedig szeptember 17-én megtámadta  Lengyelországot. Varsó szeptember 28-án kapitulált. Josip Broz Tito 1940. októberétől lett a Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) KB főtitkára, a Komintern és Sztálin diktálta irányvonalat kiskutyaként követő Tito ekkor még dicsérte a náci-kommunista paktumot. 1941 áprilisában egyedül a csetnikek, a jugofasiszta ORJUNA egykori tagjai és a betelepített „dobrovoljácok“ fogtak fegyvert és minden eszközt bevetettek  (orvgyilkos-módszert alkalmazva), hogy megakadályozzák Délvidék visszacsatolását.  A magyar honvédek április végéig megtisztították Bácskát az agresszív csetnikektől, ezzel helyreállt a nyugalom, a bácskai szerb lakosság politikai és szellemi életének vezetői május 29-én kifejezték hűségüket Magyarország iránt, a  magyarság és a szerbség pedig a történelmi megbékélés útjára lépett. A  volt Jugoszlávia területén július 4-ig semmi nyoma nem volt a partizánoknak és az „antifasiszta ellenállásnak”, mert ilyesmi addig nem is létezett és nem is létezhetett, hiszen – bármennyire is furcsán hangzik ez – , Sztálinon keresztül akkoriban Josip Broz Tito is szövetségese volt Hitleréknek.  A Joszif Visszarionovics Sztálin által „hitszegőnek“ („Вероломное“)  nevezett Barbarossa hadművelet 1941. június 22-i elindulása után a két totalitárius diktatúra paktuma érvényét vesztette, a Sztálin  által irányított Komintern felszólította délszláv ügynökét, Titót, hogy késlekedés nélkül szervezzen partizánosztagokat és indítson partizánháborút, aminek Tito eleget tett, és az egész térséget eszetlen öldöklésekbe taszította.

Az áprilisi visszacsatolás után hónapokon át a Délvidéken csend és rend uralkodott. Ennek a csendnek július utolsó napjaiban vége lett. 1941 júliusára a JKP KB utasítására Délvidéken is megindult a terrorisztikus szabotázsakciók sora (egyedül az újvidéki szárny területén 1941 július 26-től 1942 május 1-ig több mint hatvan szabotázsakcióra, kommunista bűncselekményre, fegyverhasználatra stb. került sor). Végeredményben a kommunista szabotázsakciókat a magyar csendőri és katonai  szervek  néhány hónapon  belül  felszámolták,  és a Magyarországhoz tartozó  területeken 1944 tavaszáig-nyaráig ezután komolyabb partizántevékenység nem bontakozhatott ki.

1941. novemberre a magyar hatóságok tudomására jutott a JKP délvidéki bizottságának névsora (Bácskában kb. 6500 beszervezett kommunista volt), az alattomos partizánharc szervezeti felépítése, a bánáti és szerémségi  összeköttetés.  Az elfogott kommunistákat  rögtönítélő  bíróság  elé  állították,  s közülük 71-et kivégeztek.

1941  decemberétől  több magyar  csendőrt,  határőrt  és  katonát  lelőttek a kommunisták,  így  a  zsablyai csendőrparancsnokot is.  1942. január 5-én páncélosok támogatásával  lezárták a környéket,  a  településeket  átfésülték,  és  a  fegyveres  bandákat  felszámolták, mindkét oldalon  sok sebesülttel és halottal. Az azt követő tömeges razziákra az indok a Zsablyára, Csúrogra és Újvidékre –  részben az egyidejű bánáti német akció elől –  menekült és ott rejtőző partizánok felkutatása volt. A hivatalos magyar adatok szerint a honvédek és csendőrök 3309 személyt öltek meg 1942 januárjában. Ám, a szerb történészek adatai szerint összesen 3808 áldozat volt, ezek közül 2578 szerb, 1068 zsidó, 64 roma, 31 ruszin, 21 magyar és 15 orosz nemzetiségű személy.

A túlkapások elkövetőit  még a Horthy rendszerben bíróság elé állították, az áldozatok családjai számára pedig kárpótlást fizettek. Sőt, a háború után számos az eseményekben résztvevő vagy azzal vádolt személyt kiadtak Jugoszláviának, akiket rendre kivégeztek. Többek között Szombathelyi Ferencet, volt honvéd vezérkari főnököt, Feketehalmy-Czeydner Ferencet, nyugállományú altábornagyot, vitéz Grassy Józsefet, a magyar királyi vezérőrnagyot, Báthory Gézát, az újvidéki csendőrök osztályparancsnokát, dr. Deák Leót, Bács-Bodrog megye főispánját, dr. Könyöki Józsefet, rendőrtanácsost, Knézy Pétert, újvidéki kereskedőt, Krámer Gyulát, újvidéki gyárost, Milan L. Popovićot, a magyar országgyűlés szerb képviselőjét, Tallián Józsefet, az újvidéki rendőrkapitány helyettesét, Zombory Gyulát, az újvidéki rendőrkapitányság vezetőjét és még sokakat.

Fontos kiemelnünk, hogy 1943-ban a bácskai szerb lakosság politikai és szellemi életének vezetői határozottan elhatárolódtak a partizánoktól és nyíltan a kommunista terrorszervezet ellen fordultak, emiatt többen is az 1944/45-ös partizán terror áldozataivá váltak.

Délmagyarország, 1943. október 21 / 238. szám