30 éves a Radovan Karadžić által levezényelt népirtás révén létrejött képződmény

30 évvel ezelőtt, 1992. január 9-én  Radovan Karadžić montenegrói születésű pszichiáter Szarajevóban kikiáltotta a boszniai szerbek elszakadását és saját köztársaságát. A boszniai elnökség 1992. január 10-én törvénytelennek nevezte a lépést.

A mítoszokra és áltudományra  épülő Nagy-Szerbia eszméje már közel két és fél évszázad óta tart és folyamatos konfliktusokat okoz a régióban. Már 1783-ban Dositej Obradović Pismo Haralampiju (Levél Haralampijának) című írásában „megállapítja”, hogy „a montenegrói, dalmát, hercegovinia, boszniai, szerb, horvát, szlavón, szerémségi, bácskai, bánáti lakosok… egy nyelven beszélnek.” Szerinte mindannyian „szerb testvérek”, s ezért írniuk is „tiszta szerbül kell.” Željko Krušelj horvát történész és újságíró Krojači hrvatskih granica (Vjesnik. Zágráb, 1991.) című könyvében három tényt tart fontosnak a nagyszerb eszme kialakulásában:

1. Az Ipeki (Peći) szerb pravoszláv Patriarkátus megalakulása 1557-ben, amelynek nagy befolyása volt a szerb állameszme születésében. Mivel a Szulejmán szultán által létrehozott Ipeki (Peći) Patriarkátus hatásköre kiterjedt nemcsak a balkáni félszigeten élőkre, hanem Közép-Európára is. Erre a tényre támaszkodott az a nagyszerb nacionalista vélemény is, hogy „a szerb földek addig terjednek, ameddig a Ipeki  Patriarkátus juriszdikciója.”
2. A XIX. század első felében kialakult úgynevezett szlavisztika iskola koncepciója, melynek teremtői csehek, tótok és vendek voltak (Josef Dobrovský (Dobrowsky József), Ján Kollár (Kollár János), Pavel Jozef Šafárik, Jernej Kopitar és Franc Miklošič). E koncepció szerb képviselője, Vuk Karadžić szerint a horvátok nyelve csak tájszólás, amelyet Isztriában és néhány dalmát szigeten használnak. Más területeken szerb nyelven beszélnek, leszámítva Szlovéniát. Eszerint Zágráb is szlovén város lenne, az ország többi része pedig szerb.
3. Ilija Garašanin szerb belügyminiszter 1844-ben Načertanije című nemzeti programjában a XIV. században néhány évig létező szerb császárság felújítására törekedett. Ez az állam lenne az, amelyben az összes szerb élhetne. Garašanin szerint szerbek a montenegróiak, horvátok, a boszniai pravoszlávok, boszniai muzulmánok és a macedónok is. Ezt az ideológiát a XIX. és XX. század folyamán több szerb politikus és vezető próbálta megvalósítani különböző formákban.

A berlini kongresszus megbízásából, az osztrák-magyar hadsereg 1878-ban megszállta Bosznia-Hercegovinát, amikor a törökök kiürítették. (Ez volt a híres „boszniai okkupáció”). Ez  az esemény egyúttal a világháború magvát is elhintette; a politikai frontok, szövetségesek most kezdettek kialakulni, hogy egy emberöltő végével katonai arcvonulatokká változzanak: Oroszország, a „felszabadító” bizton számíthatott a Bosznia miatt elégedetlen ámokfutó Szerbiára és az Erdélyre kacsingató, kétkulacsos Romániára. Bosznia 1909-es bekebelezése, az „Anexió” után Magyarország déli határain, éppúgy, mint az északin, az orosz pánszláv agitáció megtalálta a maga eszközeit, amelyek a Balkán-háborúk után merénylet-hullámokat eredményeztek. Végül is a cári titkosszolgálat és szerb vezető körök együttműködése kirobbantotta az első világháborút.

Míg Budapesten 1918. november 5-én Az Est című lap Linder Béla hadügyminiszter nyilatkozatát közölte: „Minden katona hazajut családja körébe, ellenséges támadástól nem kell tartani, az ország valószínűleg angol és francia megszállás alá kerül”, addig a szerb vezérkari főnök ugyanekkor kiadta a parancsot: katonái Szlavónia, Horvátország, Bosznia, Dalmácia megszállása mellett foglalják el a Szerémséget, a Bánátot, északon a Maros, keleten Temesvár vonaláig és Bácskát a Baja-Szabadka vonalig. Két nap múlva a Szerb hadsereg bevonult a Szerémségbe, ezzel megkezdődött Magyarország feldarabolása.

1918. december 1-jén Karađorđević Sándor szerb régens önkényesen, a törvényhozások megkérdezése nélkül kikiáltotta Szerbia, Montenegró, Délmagyarország és a Monarchia délszlávok lakta területeinek egyesülését  és az új államot, Jugoszláviát, „Szerbek, Horvátok és Szlovének Királysága” néven (és ezzel de jure megszüntette Szerbiát is).

A királyi Jugoszlávia a szerbség hegemóniáját és az ország egységét csakis a nyílt monarchofasiszta diktatúra bevezetésével tudta biztosítani, így érthető, hogy Jugoszlávia elnyomott népei 1941-ben éltek az alkalommal, hogy megszabaduljanak a gyűlölt uralomtól. 1941. április 10-én Horvátország függetlenségének kimondásával az 1918. december 1-én kikiáltott, népeinek akarata ellenére összefogott és csakis nyílt diktatúrával fenntartott Jugoszlávia, mint ilyen megszűnt s természetes alkotó elemeire bomlott fel. (Ilyen körülmények között a magyar kormánynak nemcsak joga, de kötelessége is volt a senki földjévé vált délmagyarországi területeket birtokba vennie, hogy ezzel  Magyarországnak e területek birtoklásához fűződő ezer éves történelmi jogát érvényesítse)

Ilyennek képzelte az 1941-es csetnik koncepció Jugoszlávia jövőjét. Tanulságos, ahogyan a Pécs-Baja-Szeged vonalban magyar területeket is Nagy-Szerbiához rendel, az egész tengerparti területet pedig Zárától lefelé szerb fennhatóság alá sorolja. A csetnikmozgalom 1944. január 27-én megtartott Szentszávai Kongresszusának egyik határozata:  „Az új Jugoszlávia tartósságának feltétele… egy olyan szerb terület létrehozása, ahol minden szerb együtt él…” 

1944-45-ben Jugoszláviát nem népei akaratával, hanem azok ellenére a nyugati hatalmak jóváhagyásával a Szovjetunió kényszerítette vissza, amikor Tito és Sztálin 1944 szeptemberi moszkvai megegyezése értelmében a volt Jugoszlávia területén előretörő szovjet-orosz hadsereg e területek közigazgatását Tito kommunista partizánjainak kezébe adta át (a történelem során először ekkor vált a Délvidék – Baranya-háromszög kivételével –  a „Vajdaság Szocialista Autonóm Tartomány” néven a jugoszláv tagköztársaság Szerbia (Szerb Szocialista Köztársaság) részévé).

A véreskezű Tito kommunista Jugoszláviája az állam névleges föderalista felépítése ellenére sem tudta megoldani az első Jugoszlávia szétesését okozó nemzetiségi kérdést. Ellenkezőleg a népi és nemzeti ellentétek még inkább elmélyültek és még jobban elmérgesedtek.

 Slobodan Milošević szerb önkényuralkodó 1989-ben – aki ekkor már kiengedte a palackból a nagyszerb nacionalista szellemet – alkotmánymódosítást eszközölt a szerb alaptörvényben, ami által Koszovó és a Délvidék jelentős mértékben veszített autonómiájából, ám Szerbia a két tartomány, Koszovó, a Vajdaság, valamint Montenegró és nem ritkán Bosznia és Hercegovina szavazatát magáénak tudva döntő fölénybe került a jugoszláv szövetségi elnökségben. A többi tagköztársaság föderációs reformjaira irányuló felhívások süket fülekre találtak, az 1990 januári rendkívüli pártkongresszus pedig már a vég kezdete volt.

Elsőként Szlovénia és Horvátország kiáltotta ki függetlenségét 1991-ben. Az ezt követően kitört tíznapos szlovéniai háború ötven halálos áldozatával szemben Horvátország már 20 ezer halottat gyászolt az ország egynegyedét elfoglaló szerb csapatokkal vívott harcok után. 1991 októberére, a Virovitica-Karlovac-Karlobag városokat összekötő, hírhedt Šešelj-vonal elérésével, a központi horvát területek körülzárásával láthatóvá váltak a nagyszerb területi célok.

A legsúlyosabb válság azonban a háromnemzetiségű Bosznia-Hercegovinában alakult ki. A szerbek, a horvátok és a bosnyákok lakta tagköztársaságban az 1990-ben megalakult nagykoalíciós kormány és az etnikai megosztottságot tükröző államvezetés (bosnyák elnök, szerb házelnök, horvát kormányfő) kezéből kicsúszott az irányítás, a Radovan Karadžić körül tömörülő szerb képviselők pedig 1991 októberében a parlamentből kivonulva megalakították saját parlamentjüket, majd 1992. január 9-én kikiáltották saját államukat, a Bosznia-Hercegovinai Szerb Köztársaságot (1992 augusztusától Republika Srpska). A boszniai elnökség 1992. január 10-én törvénytelennek nevezte a lépést.

A képen: Radovan Karadžić és Slobodan Milošević. A cikkünkből tisztán látható, hogy a háborút a területek elfoglalásáért, nem pedig a Szerbián kívül élő szerbek megvédéséért kezdték el

1992. február 29-én és március 1-jén Bosznia-Hercegovina lakosai népszavazáson dönthettek az ország függetlenné válásáról. A végeredmény egyértelmű volt: a 67 százalékos részvétel mellett megrendezett népszavazáson a szavazók 99,4 százaléka a kiválás mellett tette le voksát.

A jugoszláv hadsereg elhagyta Boszniát, a felszerelés jelentős része, illetve a vezető szerb katonatisztek ugyanakkor a Szerb Köztársaság hadseregében maradtak. A háborúra készülődve a boszniai horvátok a Horvát Védelmi Tanács (HVO) néven megalakították saját haderejüket, a bosnyákok pedig létrehozták a Bosznia-Hercegovina Köztársaságának Hadserege (Armija BiH). A hadseregek mellett több félkatonai egység is alakult (közülük legalább 56 volt szerb, 13 horvát és 14 bosnyák).

Az ENSZ által még 1991-ben elrendelt fegyverembargó sem lehetett visszatartó erő az egységet (valójában Nagy-Szerbiát) fenntartani akaró szerb etnikum, illetve a Nagy-Szerbia eszméje ellen küzdő másik két népcsoport számára. A Milošević vezette Szerbia és a Republika Srpska jelentős előnnyel rendelkezett, mert az egykori szövetségi hadsereg szinte teljes fegyverarzenálját sikerült megszerezniük.

A véres háború Szarajevó ostromával visszafordíthatatlanná vált, hamarosan az ország keleti és északkeleti része vált a legkomolyabb hadszíntérré, a boszniai szerb haderőnek sikerült a stratégiai fontosságú (vagyis a Milošević Szerbiájával kapcsolatot teremtő) területeket ellenőrzése alá vonnia. Megkezdődtek az etnikai tisztogatások a nem szerb lakosoknak el kellett hagyniuk otthonukat, az ország többi részéből pedig szerbek érkeztek ezekre a területekre. Az események egyre drámaiabbá válásával 1992 júniusában az eredetileg Horvátországba telepített UNPROFOR erők mandátumát kiterjesztették Boszniára is, az ENSZ erők elsődleges feladatául a nemzetközi repülőtér védelmét és a segélyek biztosítását jelölték ki, a harcokba nem avatkoztak be.

Mindeközben a horvátok és a bosnyákok között is nőtt a feszültség, ami csak fokozódott azt követően, hogy a szerbek bevették Jajce városát, és a bosnyák-horvát összefogás hiányában elüldözték mind a bosnyák, mind pedig a horvát lakosokat. A háború 1993-ra immár háromoldalúvá vált, a rövid életű fegyverszünetek és a bukott béketervek, többek közt az ország „kantonizálásáról” szóló Vance-Owen terv bukása pedig azt sugallta: a vérontásnak még közel sincs vége. Ugyanebben az évben a horvát kisebbség is kikiáltotta saját államát, a Herceg-Boszna Horvát Államot.

1994 márciusában a bosnyák és a boszniai horvát oldal amerikai védnökség alatt békét kötött egymással, s létrehozták Bosznia és Hercegovinát, két szembenálló oldalra szűkítve le a háborút.

A háború legvéresebb fejezetét 1995 nyarán, alig három hónappal a végső békekötés előtt írták meg. Szerb csapatok 1995 júliusában körülzárták az ENSZ-védelem alatt álló enklávét, Srebrenicát, s lemészárolták azokat a 12 és 80 év közötti bosnyák férfiakat, akiknek nem sikerült eljutniuk a potočari menekülttáborba. A srebrenicai mészárlásnak több mint nyolcezer áldozata volt, azonosításuk a mai napig folyik. A Srebrenicában szolgálatot teljesítő holland ENSZ-katonák tehetetlensége megdöbbentette a nemzetközi közösséget, a 450 fős holland békefenntartó egység nem volt megfelelően felszerelve, nem voltak nehézfegyvereik, kevés volt az üzemanyaguk, s ami még lényegesebb: nem volt egyértelmű felhatalmazásuk a mészárlás megakadályozására. A fő felelősként megnevezett Ratko Mladić hadseregparancsnok és Radovan Karadžić akkori boszniai szerb elnök évekig bujkált, de végül elfogták és kiadták őket Hágának. Mindkettőt jogerősen életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte a nemzetközi jogi testület népirtásért.

Srebrenica

A harcokban a legfrissebb kutatások szerint 101 040-en vesztették életüket, ebből 38 239-en voltak civilek, 57 701-en pedig katonák. Az elhunyt civilek közül 4178 szerb halott volt, 2484 volt a horvát és 30 906 a bosnyák halottak száma. A katonák közül a bosnyák hadsereg szenvedte el a legnagyobb veszteségeket, a 20 775 szerb, és 5919 horvát katona mellett 30 906 bosnyák katona vesztette életét.

A háborúzó felek végül 1995 novemberében az egyesült államokbeli Daytonban kötöttek békét, Franjo Tuđman horvát, Milošević szerb és Alija Izetbegović boszniai elnök Richard Holbrooke amerikai közvetítő védnöksége alatt közel két heti tárgyalást követően egyezett meg. A 11 cikkelyből álló békemegállapodást ünnepélyes keretek között decemberben Párizsban írták alá, a szerződést a világ nagyhatalmainak vezetői is ellátták kézjegyükkel.

A daytoni megállapodás értelmében Bosznia és Hercegovina föderatív állammá alakult: a bosnyák-horvát föderáció az ország 51 százalékát foglalta el, míg a Republika Srpska a föderáció 49 százalékán alakult meg. Az 1995 óta eltelt 26 évben több módosítást is végrehajtottak a megállapodásban.

Bosznia most a legsúlyosabb politikai válságát éli át a kilencvenes években vívott háború óta. Ez ismét felélesztette a félelmet egy új konfliktustól, főként miután a Vučić-rezsim támogatásától felbátorodott boszniai szerbek 2021 július végén blokkolták a központi kormány munkáját, decemberben a boszniai szerb parlament pedig megszavazta a nagyobb önállóságot, a szövetségi intézmények egyes jogköreinek átvételét, ami az entitás függetlenedésének első lépése lehet Bosznia-Hercegovinában.

A bosnyák muszlim felkelők érdeme is, hogy Sopron magyar maradhatott 1921-ben