Hol vannak az eltüntetett magyarok Bácskában?

100 éve írták a lapok:

A magyar népszámlálás próbája a Bácskában

Az 1880. évi népszámlálás idején tudakolt  először a magyar statisztikai felvétel hazánk népességének nyelvi, vagy ha úgy tetszik, nemzetiségi adatait. Azóta állandóan azzal rágalmaztak meg bennünket a felosztásunkra régen törekvő szomszédaink hogy a magyar statisztika nem megbízható, s népszámlálásról-népszámlálásra következetesen meghamisítja a nemzetiségek számarányát, még pedig a magyarság javára és a nemzetiségek rovására. Az oláhok négy millió magyar uralom alatt élő románról beszéltek, s mivel a magyar statisztika 1910-ben csak nem is egészen három milliót mutatott ki, ránk fogták, hogy egymillió oláhot elsikkasztottunk kimutatásainkban. S most, hogy Károlyi és Linder jóvoltából Magyarország keleti harmadában ők tarthatták meg a nép tizévenkénti összeírását, a legnagyobb megrökönyödésükre ők is csak 2,974.981 oláhnyelvű lakost találtak ottan, tehát csupán 25.000 fővel többet, mint amennyi a tíz évvel ezelőtti magyar kimutatásban szerepelt, pedig a mostani oláh népszámláló-biztosok mindent elkövettek, hogy Erdély  tiszta román jellegét bizonyíthassák be a kételkedő Európának.

494.000 magyar

Hasonló célzattal folyt le a szerb népszámlálás is. Belgrádban mindenáron be akarták bizonyítani, hogy a Trianonban ajándékba kapott Délmagyarországon a szláv elem nagy többségben van. Népszámlálásuk eredményét a napokban tettékbközzé. Eszerint Jugoszláviában 9,546.000 délszláv, 508.000 német, 494.000 magyar, 479.000 albán, 178.000 oláh stb. él, így tehát a szláv elem az összes lakosságnak több mint 80%-a. Ezen való hangos örömükben olyan csekélységeket észre sem akarnak venni, hogy a türelmes papíron szláv gyűjtőnév alá fogott másfélmillió macedon-bolgár legfeljebb annyira szerb, mint amennyire német a szintén germán dán vagy hollandi. De még a délszlávnak nevezett szlovént sem lehet egy kalap alá fogni a szerbekkel, mert ezektől a teljesen elütő kultúrán kívül az irodalmi nyelv is elválasztja őket. A bolgárt, montenegróit, bosnyákot, dalmátot, horvátot, szlovént, vendet, bunyevácot stb, egyszerűen lenyelték, de a szintén jelentékeny számban bekebelezett magyarokkal és németekkel már nem tehették ugyanezt. Itt már, mivel létezésüket letagadni nem lehetett, a létszámuk csökkentésével igyekeztek révbe jutni. Még e két nyelvhez tartozók közül is a magyart tartották veszedelmesebbnek, úgy hogy ahol a név és nyelv­tudás alapján a magyart nem tehették meg szlávnak, ott a német nyelvet is beszélő, néhol pedig a német családnevet viselő magyart német nemzetiségűnek írták be.

Hogy készült a  szerb népszámlálás?

Ezzel a módszerrel aztán elérték azt,, hogy míg 1910-ben a Magyarországtól elszakított részen 458.000, Horvátország­ban 106.000, összesen 564.000 magyar volt, addig most  összesen 494.000 magyart mutattak ki, ami 70.000 főnyi apadást mutat.

A szerb népszámlálás kohójába egészen jól belepillanthatunk, ha a Bácskából járásonként közétett 1920. évi szerb adatokat összehasonlítjuk az 1910. évi magyar adatokkal. Az így összeállított táblázatban már figyelembe vettem azt az eltérést is, hogy a szerb népszámlálás nem terjedt ki négy meg nem szállt községre (a bácsalmási járásban: Jánoshalma, Kisszállás, Borota és Sóm magyar uralom alatt maradt), de viszont  Csongrád vármegyétől közigazgatásilag a zentai járáshoz csatolták a szerbek Horgost és a szegedi Alsótanya felét. Érdekes, hogy a magyar uralom alatt maradt bácskai terület lélekszámú 18.547, a helyette hozzácsatolt Horgos és vidéke pedig 18.812 lakossal bírt 1910-ben. Mindegyik tiszta magyar terület, az előbbinél 879 német és 176 egyéb nyelvű, az utóbbinál körülbelül 130 nem magyarnyelvű polgár akadt tíz évvel ezelőtt. Az így nyert kép csak 0.1 százalékkkal módosítja a vármegye nemzetiségi ábrázatát, mert a szerb   uralom alatt levő vármegye mindössze 235 fővel bírt kevesebb lakossal, mint az 1919-beli Ép-Bácska. Bács-Bodrog vármegye népességének nyelvi megoszlását az alábbi táblázat tünteti fel. Ennek a táblázatnak 1910. évi adatait a magyar, az 1920. évit a szerb statisztika szolgáltatta.

Bács-Bodrog vármegye 1910. évi magyar és 1920. évi szerb népszámlálási adatai:

Hol vannak az eltüntetett magyarok?

Ha a közölt számoszlopokat jól megfigyeljük, azokból azt az örvendetes megállapítást szűrhetjük le, hogy a szerbek korántsem tudták a magyarság létszámát annyira lecsökkenteni, amennyire azt előre remélték. Az összesített adatok így festenek:

Bács-Bodrog vármegye összes lakossága tehát 10 év alatt kereken 15.000 lélekkel (2,4%) gyarapodott. Bíz ez nem sok, mert még Csonkamagyarország is túlszárnyalta az ő 5 %-os szaporodásával. Az összes népesség szaporodása ellenére a magyarság 16.000 léleknyi fogyást mutat — a szerb hivatalos tükörben. 1910-ben még 268.000 magyar élt itt s most már csak 252.000 akadt a szerbek kezében, holott időközben 1918 év végére legalább is 10-15.000 fővel növekedett természetes úton a megye magyar nyelvű népe. Ha most legenyhébb számítással ugyancsak 10-15.000 magyar volt kénytelen a szerb kiutasítás és üldözés folytán Csonkamagyarország földjére menekülni, még akkor is bizonyos, hogy a magyarság létszáma legfeljebb egy-két  ezernyi fogyást szenvedhetett a tíz előtti állapothoz képest. Miért fogyott hát 16.000 lélekkel a bácskai magyarság? Hol van az legalábbis 14.000magyar, amennyivel többnek kell ma ott lent lenni az én számításom szerint, mint amennyiről a szerbek beszámolnak? Erre a kérdésre az alábbiak adják meg a feleletet.

Míg a magyarság létszámának 6 %-át elvesztette, addig a németség 178.000-ról 186.000 főre emelkedett, vagyis 8000 lélekkel (4,5 %-kal) gyarapodott, persze csak papíron, mert a valóságban 1—2000 léleknél nem volt nagyobb a természetes szaporodás. A magyarok közül legalább 5000 itt van elbújtatva-, még pedig azokban a járásokban, amelyekben a magyarság jelentékenyen fogyott, a németség pedig erősen  (5-8 %-kal) szaporodott. Ilyen a zombori és kúlai járás.

A szláv nyelvűek száma természetesen rohamosan emelkedett. A szerb számlálás nem részletezi, hogy a megye területén mennyi a szerb, horvát, bunyevác, rutén (1910-ben 10 400) stb. A magyar és német nyelvűeken kívül még 185.000 egyéb lakost találtak 1910-ben, most pedig 209.000 lett a számuk. Nagyon sajátságos, hogy a kevésbé szapora egyéb nyelvű lakosság 24.000 fővel szaporodott. Ez a 13 %-os össz-szaporodás az utóbbi évtized folyamán egyenesen példátlan egész Európában,mert még a háború által legkevésbé sújtott Anglia sem tudott 4,70%-nál nagyobb szaporodási arányt felmutatni.

A 24.000 fővel emelkedett szlávságból 11.000 a Wrangel embereiből menekült orosz, további 3-4000 a szerbiai és horvátországi illetőségű telepes — sokat idevonzott a jó és potya magyar föld — úgy, hogy meglehetős pontossággal 15.000 lélekre tehetjük az 1918 óta bevándorolt idegen elemet, mely a kiüldözött magyarok helyét foglalta el. Ezek leszámításával még mindig marad 9.000 főnyi többlet a szláv nyelvűek javára; ebben a számban szintén magyarok vannak elbújtatva, s hogy hol, azt is azonnal elárulja a járási táblázat. A bácsalmási járásban például 2688 lélekkel csökkent a magyar­nyelvű lakosság, viszont a szlávság  2850 fővel növekedett, mert a bunyevác nevű magyarok átcsúsztak a szerb anyanyelvűek közé.

A magyar statisztika pontossága

Még csak a szláv testvéri szolidaritás egyik feltűnő megnyilvánulását iktatjuk ide. Belgrádban előre is sejtették, hogy a legnagyobb erőlködésük mellett sem sikerül a magyarságból annyi műszerbet kisajtolniuk, amennyi nekik  kellene, ezért kivetették szemüket a jámbor bácskai tótokra is. Szláv testvériség ide vagy oda, a miáltalunk 28.501 főnyinek kimutatott tótokat 22.184-ra sorvasztották le. A tótok fogyása eszerint 6317 lélek (22%.), aránylag háromszor annyi, mint a magyaroké.

A számok beszélnek. Előbb az oláh,  most a szerb statisztikai hivatal tette közzé az általuk fölvett nemzetiségi adatokat.  Ez adatok fényesen igazolták a mi régebbi statisztikai felvételeink helyességét és egyúttal bebizonyították azt is hogy a magyar statisztika által kimutatott  tíz millió magyar reális valóság; ellenben közönséges, de egyúttal alacsony, kortesfogás volt a kisántánt tagjai részéről a békekonferencián hangoztatott amaz állítás, hogy a valóságban legfeljebb hat-hét  millió magyarról lehet beszélni.

Marjalaki K. Lajos

Magyarság, 1922. január 6 / 5. szám

Leleplezték Pašić többszázmilliós talpfa-panamáját

Jugoszlávia szenzációja — Pašićnak százmillió dinárnál is több vagyona van — A korfui üzletek

A múlt hónapban egész Európa sajtója tele volt azokkal a szenzációs reklámhírekkel, hogy Szerbiában francia tőkések egy Omnium Serbe nevű óriási ipar vállalatot alapítanak. Gyártott volna ez a vállalat a kerek földön mindent, ami a fém- és faipar körébe tartozik, elsősorban pedig hatalmas fegyvergyárakat ígért; valószínűleg, hogy legyen mit egymásra fogni a délszláv királyság lelkiegységbe forrott lakóinak: szerbeknek, horvátoknak, bolgároknak, bosnyákoknak, albánoknak, hogy a magyarokat, németeket, bunyevácokat ne is említsem. Nem tudom, a külföld hogy fogadta ezeket a híreket, mi itt Belgrádban egyelőre odaraktároztuk a szemendriai nagy Duna­híd, a Fekete- és Adriai-tengert összekötő nagy traverzális vasútvonal és egyéb más fantasztikus közgazdasági tervek mellé, melyek megvalósításához pénz és technikai készültség Nagy-Szerbiában nincs ugyan, de emlegetni jól esik, mert egyfelől imponál a derék alattvalóknak, másfelől hátha akad valami bolond amerikai, aki unalmában tényleg megcsinálja, vagy ami még fontosabb, kölcsönt ad rá, amiből ugyan híd és vasút nem lesz, de a politikusaink legalább jól járnak. Az Omnium Serbe azonban valamivel reálisabb volt a Duna-hidnál és a tengerközi vasútnál és majdnem nyélbe is ütötték. Hogyne, mikor főügynöke Petrić volt, a demokrata párt pénzügyi tekintélye, kijárója pedig Pašić miniszterelnök fia, Radomir. A két derék úr  viszonyok kellő ismeretével fogott az üzlethez. Addig is, amig a fegyvergyárat megcsinálnák, egy kis talpfaszállítást ajánlottak fel a kormánynak. Az egész csekélység. Hajlandók lettek volna hárommillió darab vasúti talpfát szállítani az államnak, darabonként 120-130 jugoszláv koronáért.Ennek fejében mindössze 30.000 köbméterbükkfát kértek köbméterenként 120 és ugyanannyi tölgyfát 200 dinár egységárért. A bükk piaci ára jelenleg 300, a tölgyé 800 jugoszláv korona. Kapott volna tehát az állam a fájáért 96 milliót, fizetett volna a talpfákért 366 milliót és maradt volna még a vállalatnak tetszésszerinti értékesítésre a megmaradó, nem is éppen hulladékanyag.

Ilyen jó üzletről lévén szó, természetes, hogy a kormány az ajánlatot a legnagyobb titokban tárgyalta. Pašić — a fiú — megtette előterjesztését nagy általánosságban Pašićnak, az apának, Petrić, a párttag, benyújtotta a számításokat Pašićnak, a pártvezérnek. Valószínűleg több tekintélyt nem is avattak bele a dologba, csak éppen Dušan Popović dr.-t, a »rendelkezési állományban« levő politikust, ezt a Budapesten is jól ismert horvátországi szerb egykori képviselőt, aki a vállalat horvátországi képviseletét vállalta, minthogy a fának javarészét a vállalat a szlavóniai erdőségekből akarta szállítani. Már majdnem minden rendben volt, amikor az ellenzéki »Republika« szemfüles riportere kipattantotta az egész titkot, úgy hogy egy országos botrány lett belőle. A vállalat sietett egyes újságokat csengő érvekkel meggyőzni, hogy ez az üzlet nem is lett volna olyan rossz az államra nézve, de már hiába. Az ellenzék belekapaszkodott a kérdésbe, s most a lepénzelt sajtó munkája csak arra szorítkozik, bogy Pašićot, az öreget igyekszik tisztára mosni Pašićnak, a fiatalnak rováséra. Elvégre Pašić Radomir nélkül még csak megél vala­hogy az S.H.S. királyság, de Pašić Nikola bukása felboríthatja ezt az egész kártyavárat.

A mentőakcióban legérdekesebb Cicvarić  cikke saját lapjában, a Beogradski Dnevnikben. Cicvarić  elkesergi, hogy szegény öreg Pašić olyan ágrólszakadt koldus volt valaha, hogy 1883-ban, mikor a statáriális bíróság elől menekült, Vidinben a bolgár kormány költségén élt. Kiutalt pedig neki a bolgár minisztérium előbb napi négy, később tíz léva segélyt. Ütött-kopott ruhában járt, báránybőr kucsmában, lábán rövid csizmával. Mikor aztán a forradalom hazasegítette, a hálás szerb nemzet szépen megjutalmazta. Miniszter lett belőle és anyagilag is úgy fellendült a sorsa, hogy ma egyike az ország leggazdagabb embereinek. Belgrádban is sok ingatlana van, többek között háza a legszebb helyen. Ingatlanainak értéke meghaladja a százmillió dinárt. Természetesen nem minden vagyona fekszik ingatlanokba. Ilyen gazdag emberről nem is lehet feltenni, hogy az állam kárán akart volna üzletet kötni. A fia azonban, az egészen más. Az nem örökölte apja tehetségét, a nemzetnek nem is lesz soha vezére, minden pozícióját csak apja tekintélyének köszönheti s minthogy nem ért a politikához, úgy, akar szerephez jutni, hogy a vagyont növelni akarja. Ez szép dolog, de tegye tisztességes eszközökkel.

Ennél ostobább védelem még kormánylapban még nem jelent senkiről. Ilyen naivságokkal  még a kiadóval parasztokat sem lehet traktálni, nemhogy Belgrád minden hájjal megkent népét, mely jól tudja, hogy Pašićnak nemzeti ajándékot az ország soha nem adott, a miniszteri fizetésből pedig aligha takaríthatott meg annyit, hogy a háború kitörésekor nyolc millió frankja legyen párisi bankokban elhelyezve. Ez a pénz és az a pénz, amit közben elköltött, mind állami kölcsönök és üzletek jutalékából került, tehát panamákból, mint ahogy az ellenzéki sajtó már annyiszor megírta. Arról pedig éppen igen jó lenne hallgatni, hogy hogy szerezte Pašić azokat a belgrádi ingatlanokat. Belgrádban minden  veréb csiripeli, hogy a Belgrád ostroma alkalmával elpusztult házakat, illetőleg a telkeket, a korfui és franciaországi bujdosás alatt úgy vásárolgatta össze az elmenekült tulajdonosoktól hogy a megszorult embereknek rövidlejáratú kölcsönöket adott az antanttól kiutalt segélyösszegből  s mikor az illetők a kölcsönt nem tudták visszafizetni, adás-vételi szerződéseket állíttatott ki az elpusztult belgrádi  házakról a maga nevére.

Hogy benne van-e Pašić Nikola Pašić Radomir meghiúsult panamájában, igazán mellékes. Belgrádban természetesen mindenki meg van róla győződve, hogy az egész üzletnek ő volt az értelmiszerzője. De ha véletlenül ártatlan lenne  is ebben az egyetlen ügyben, éppen elég egyéb eltitkolnivalója marad.

Nikola és Radomir Pašić. Nikola Pašić  a radikális nagyszerb eszme vezéralakja volt és a magyar nemzeti államélet aláaknázója. Politikai pályafutásának kezdetén szegény volt, mint a templom egere, 1926-ban a királyi Jugoszlávia egyik leggazdagabb embereként halt meg

Magyarság, 1922. január 1 / 1. szám

A jugoszláv-baranyai köztársaság

Amit a belgrádi kormány nemcsak elismert, de hallgatagon eltűrte, hogy Linderék uralmuk fentartására a legvadabb kommunistákkal szövetkezzenek, a féktelen terror és zsarnokság minden nemét felhasználták, hogy a csodabogár köztársaságot életképessé tegyék. Mikor aztán a nagykövetek tanácsa a Dunántul és a bajai háromszög kiürítését elrendelte s azt határidőhöz kötötte: az „új állam“ vezérférfiai Rajić pécsi mindenható diktátorral Belgrádba Pašićhoz futottak oltalomért s kérték, hogy a kiürítés idejét legalább három hónapra halasztássá el. Pašić meg volt győződve, hogy ezt a nagykövetek tanácsánál könnyűszerrel kieszközli, azért Linderéknek határozott biztató ígéretet is tett. Rajić és Linder hazaáruló cinkos társaikkal augusztus 21-én délután jöttek meg Belgrádból.  Féktelen öröm dagasztotta a keblüket. Rikkancsok serege nyargalta be Pécs utcáit a „Köztársaság” lapjainak külön kiadásaival, melyek a kiürítés elodázását hirdették. Nem jönnek a Horthybetyárok! — ordította a kommunisták által összegyűjtött csőcselék s éltették Károlyi Mihályt, az elnököt, Lindert a nép és munkásság őszinte barátját, aki már ekkor a Nádor-szálló külön éttermében hódoló munkásküldöttségekel fogadott s másnap reggel 7 órára a Széchenyi-térre népgyűlést hitt össze, amely az új köztársaság vezetését és szervezetét végleg megállapítja. Esti kilenc órakor aztán a diadal tobzódása tetejébe becsapott a bomba a belgrádi hivatalos távirat alakjában, mely a nagykövetek tanácsának határozata folytán a megszállott területek azonnali kiürítését elrendeli. Linderék elvtársaik és társnőik bizalmas körében a Nádor éttermében javában dőzsöltek, midőn a félelmes és hatalmas Rajić úr, kezében a távirattal, hajadonfővel, amint a szobájából kiszaladt, önmagából kikelve, berontott közéjük. A rémhír megdöbbenést, iszonyú felzudulást keltett, de mindkettőt hirtelen a hitvány lelkek közös tulajdonsága, a gyáva félelem váltotta fel. A díszes társaság egyszerre szétrebbent; menekült mindenki, mintha már a pécsi sorompónál álltak volna a nemzeti hadsereg katonái. A belgrádi kormány igazi balkáni furfanggal minden eszközt felhasznált, hogy ha Baranyát nem is, de Pécset és környékét, a gazdag szénbányaterületeket megtarthassa. Egyik legsikeresebbnek látszó trükkje volt, hogy a megszállott terület minden községébe bizottságot rendelt a nagykövetek tanácsához küldendő kérvény aláírása végett. Ebben Baranya és Pécs lakói önként kérik, hogy végleg Jugoszláviához csatoltassanak. Sokan megtántorodtak! A fenyegetés, kényszer, a felszított egyéni érdek, vesztegetés és sok más, a helyzetszülte körülmény kicsikart néhány ezer nevet. A baranyamegyei németek és sokácok azonban ragyogó példáját mutatták hazafiságuknak. A németbolyi járás községeiben hiába próbálkoztak a biztosok, egyetlen hódoló aláiró nem akadt. A hazaáruló gyalázatos okmány, hódoló felirat mégis csak létrejött valahogy. Népesebb baranyai küldöttség vitte Párisba. A küldöttség egyik vezetője volt, — ami Pécsett is általános|megdöbbenést és felháborodást keltett: gróf Draskovics Iván baranya-selyei nagybirtokos, a szlavóniai Trakostyán-vár és 60 ezer hold örökös ura, a magyar főrendiház tagja, a sokszoros milliomos. A felszabadulás után a jeles gróf birtokára Selyébe érkezett, majd Pécsre sietett, hogy magát a hazaárulás vádja ellen tisztázza, ez azonban annyira sikerült, hogy a megindított vizsgálat alapján a pécsi ügyészség — mint más közönséges halandót — letartóztatta. A gróf urat azon a jogcímen, hogy időközben jugoszláv állampolgár lett, a szerb kormány intervenciójára 3 heti vizsgálati fogság után szabadon bocsátották, — s most Trakostyán várában elmélkedik. De itt maradt a tizennyolcezer holdas gyönyörű sellyei uradalom, – hajdani Batthyánybirtok: milyen szép kisebb-nagyobb vitézi-telkeket lehet majd belőle kihasogatni!

Egykor Linder Bélának hívták az árulót, ma Pásztor Istvánnak

Szeged, 1922. január 1 / 1. szám

Akik senkinek sem kellenek.

A szerbek elszedik a menekültek okmányait. A Magyar hatóságok visszatoloncolják. Okmány nélkül érkező  menekülteket. Jönnek a szabadkai magyar postások. Menekültek a rendőrség fogdájában.

A szegedi beköltözőket ellenőrző kirendeltség és a határszolgálatot teljesítő detektív-különitmények érdekes és egyben a szerbek eljárására jellemző ügyben tettek jelentést dr. Bottka Sándor főkapitánynak: A jelentésekben arról van szó, hogy a szerb területről érkező menekültek legnagyobb része igazolvány nélkül jön át a határon azzal a megokolással, hogy a szerb hatóságok a határátlépésekor az általuk megszállott területről kiutasított magyar állampolgároktól elszedik okmányaikat, és semmilyen igazolóiratot nem állítanak ki részükre.

 A jelentésekre vonatkozólag a főkapitány ma utasította a határátlépőket ellenőrző közegeket, hogy azokat a menekülteket, kik igazolványok nélkül akarják átlépni a határt, kíméletlenül utasítsák vissza. Azok a menekültek, akik mégis igazolvány nélkül lépik át a demarkációs vonalat, azok ellen megindindítják kitoloncolási eljárást és így annak kellemetlenségnek vannak kitéve, hogy a toloncolási eljárás idejét, amely bizony napokra terjed, a rendőri fogdában lesznek kénytelenek eltölteni. Természetes, hogy a toloncolási eljárás alól vannak kiitelek is, így peldáui azok ellen a menekültek ellen, kiket a szerb vagy más megszálló hatóságok valamilyen hazafias ténykedésükért üldöztek ki és ezt s körülményt elfogadhatóan igazolni tudják, nem indítják meg a visszatoloncolási eljárást. Itt említjük meg, hogy jelenleg tíz igazolványnélküli határátlépő várja a rendőrség fogdájában az ellenük indított- kitoloncolási eljárás eredményét. Ők beszélik, hogy a szerb hatóságok most megint megkezdték s még ott lévő magyarok kiüldözését. Így a napokban kézbesítették ki a kiutasító végzést a szabadkai postahivatal magyar alkalmazottainak is, akiket most szerb nemzetiségű postásókkal helyettesítenek.

Szeged, 1922. január 6 / 5. szám

Ausztriában már  előre tiltakoznak a szerb szövetség ellen

Csehország és Szerbia korridort terveznek Ausztrián át

Mint az esti lapok prágai jelentések alapján közlik, Pašić jugoszláv miniszterelnök januárban Prágába érkezik abból a célból, hogy a cseh és a jugoszláv kormányok között az eddigi politikai és gazdasági kapcsolatot még szorosabbá tegye. Pašić  útjában állítólag érinteni fogja Bécset is és meg fogja kezdeni azokata tárgyalásokat, amelyeknek az acélja, hogy Ausztriát belevonják a kisántánt vezérlete alatt álló egységes középeurópai politikái blokkba.

Ezzel a jelentéssel hozandó kapcsolatba az a napokban felmerült hír, amely szerint Popović, a jugoszláv külügyminisztérium egyik osztályának vezetője, aki politikai téren nagy szaktekintély, ugyanebben az időtájban Bécsbe utazik.

Az itteni politikai körök azon a nézeten vannak, hogy amennyiben azok a tárgyalások, amelyeket az osztrák kormány a jugoszláv kormánnyal fog folytatni, a lanai tanácskozás mintája szerint zajlanának le, ebben az esetben a megállapodások valószínűleg ugyanannyi éles ellentétet fognak életrekelteni az itteni politikai pártok körében, mint a lanai szerződés. Természetes, hogy   egy Magyarország körül felépítendő gyűrűről van szó, Magyarország érdekeivel is szoros összefüggésben van ez a kérdés és az itteni politikai körök erre vonatkozóan azt hangoztatják, hogy az osztrák kormánynak Magyarországgal szemben rengeteg nyílt kérdés vár elintézésre és a Magyarországgal való érdekkapcsolat Ausztriára nézve sokkal szorosabb és jelentőségteljesebb, semhogy az osztrák kormány bármi tekintetben olyan megállapodásokat köthetne, amelyek Magyarország ellen, tehát így Ausztria saját érdekei ellen szólnak. Az kétségtelen, hogy a blokk, amelytől Olaszország annyira tartott a jugoszláv invázió miatt, az újabb megegyezéssel sokkal közelebb jut a megvalósulás lehetőségéhez. Mielőtt azonban erre vonatkozóan bármi tekintetben is tisztán lehetne látni, a legfontosabb kérdés az, hogy azok a kényes pontok, amelyek a Magyarország és Ausztria közötti viszonyt feszültté teszik, simán tisztáztassanak és a két ország egymással szemben követendő reálpolitikájának körvonalai minél világosabban kidomborodjanak. Ezek alapján az itteni politikai körök azt következtetik a helyzetből, hogy az osztrák kormány még a Jugoszláviával folytatandó tárgyalások megkezdése előtt meg fogja tenni a kezdeményező lépéseket a Magyarországot illető ügyek tisztázása érdekében és a Magyarországgal való tárgyalások eredményei lennének tulajdonképpen azok az alapelvek, amelyek az osztrák kormánynak a Jugoszláviával folytatandó tanácskozások tekintetében irányadóul szolgálnának.

Magyarság, 1922. január 3 / 2. Szám

Közvetlen távíró  forgalom Bácskával.

Bácskában a posta igazgatóságot Újvidékre helyezték át és újévkor megkezdte működését. A magyarországi távíróforgalmat eddig Nagybecskereken át — ahol a postaigazgatóság volt — bonyolították le. Ez természetesen késedelmessé tette a Magyarországgal való táviratváltást.

Szabadkán most mozgalom indult meg, hogy nyissák meg a Szabadka budapesti közvetlen távíróforgalmat.

Kiskun-Halas Helyi Értesítője, 1922 január 4 / 1. szám

A szerbek nemrégiben Magyarországot fenyegették, most az olaszokat

Páris, Január 4, Az MTI tudósítójának jelentése:  Az egész francia sajtó nagy figyelmet szentel a sebenicói  incidensnek, Bainville az Excelsior  hasábjain a következőket írja:  A szerbek nemrégiben Magyarországot fenyegették, körülbelül olyan módon, mint amikor az ember egy kutyát vízbe akar fullasztani és rámondja, hogy megveszett. Most a szerbek az olaszokkal húztak ujjat, A szerb-olasz ellentét régi keletű és már a fiumei és az adriai kérdésben megnyilvánult. A szerbek szeretnék, ha az olaszok befolyása teljesen kiszorulna Középeuropából.

Megint házasodik a szerb király.

Belgrádi hivatalos jelentések alapján már ötödször foglalkozik a Magyarság Sándor szerb király házassági terveivel. Alig pár hete, hogy az előző három kombináció külföldi megcáfolása után azt jelentette Belgrad, hogy egy francia főnemes leányát veszi el rövid időn belül. Ma az Avala hírügynökség hosszan foglalkozva a király romániai utazásával, megint szóba hozza nagy óvatosan a házassági kérdést, mint belgrádi lapok hírét. Sándor királyt a román úralkodó család hívta meg az ortodox karácsonyi ünnepekre Szinajába. A régóta tervezett látogatástól a Románia  és Jugoszlávia közti barátság kötelékeinek megerősödését várják annál is inkább, mert a két ország érdekeit a békeszerződések nyomán keletkezett új helyzetben sok tekintetben megegyeznek. A szerb sajtó örömmel üdvözli a találkozást, mely valószínűleg sokban hozzá fog járulni a kelet- európai politikai és gazdasági helyzet megerősödéséhez. A király útjáról írva, a belgrádi lapok azt állítják, hogy Sándor király és Mária román hercegnő között házasságot terveznek. Eddig az Avala. Érdekes a romániai lapok híreit őzzel összehasonlítani. Ezek most tajtékzanak legjobban a szerbek ellen, hogy a béke- szerződés kötelezettségeinek nem tesznek eléget, tizenegy község határát még mindig megszállva tartják, holott azokat Sèvresben Romániának ítélték oda, hogy bezárták ez oláh templomokat és iskolákat, sanyargatják az uralmuk alá került románságot, továbbá az ő értesülésük szerint Boris bolgár király fogja  legközelebb Mária hercegnői elvenni. Erről a változatról meg a szófiai lapok nem tudnák. A karácsony megünneplésére különben tegnap Szinajába érkezett Erzsébet román hercegnő is férjével, a görög trónörökössel.

Magyarság, 1922. január 6 / 5. szám

Sándor szerb király eljegyezte a román király második leányát

Bukarest,  január 10. A Daily Mail tudósítója jelenti, hogy Mária hercegnőnek, a román király második leányának és Sándor szerb királynak eljegyzése megtörtént. /MTI/

Kelebia nem igazi határ.

(Északbácska visszacsatolása. — Mit írnak a bácskai lapok?)

Mi is kétkedve fogadtuk, a napisajtó is megczáfolta azokat a híreket, amelyek 18 bácskai községnek Magyarországhoz való visszacsatolásáról szóltak.

Most a legújabb bácskai és belgrádi napilapok hasábos tudósításban számolnak be ezekről a tárgyalásokról. Az érdekesebb részleteket alább adjuk :

„Belgrádban Magyarországot közel érintő diplomácziai tárgyalások folynak.

A határkiigazító bizottságban Goeset ezredes azt az álláspontot képviselte, hogy az északbácskai területeket le egészen a Ferenczcsatornáig vissza kell csatolni Magyarországhoz.

Ezzel szemben szerb részről még arról sem akartak hallani, hogy Szabadkát visszacsatolják Magyarország hoz. Miután Gosset ezredes semmiképpen sem akarta honorálni a szerb álláspontot, a szarbek megindították ellene az aknamunkát, ennek következtébea Gosset ezredest sikerült is lehetetlenné tenniük.

Ami a vitás északbácskai területeket illeti, ez még ma is nyílt kérdés. A határkiigazitást illetően a bácskai vonalon még nem döntöttek.

Amennyiben a szerbeknek sikerülne megtartaniuk a szabadkai vonalat, ez állandó súrlódásokra adna okot Jugoszlávia és Magyarország között.

A belgrádi tárgyalásokról jugoszláv körökben ez a vélemény:

— A felsőbácskai határkérdést illetően pozitívum még nincs. A határkiigazitó-bizottság csak ezután fog dönteni. A döntés előtt csak annyit mondhatunk, hogy a belgrádi kormány minden erkölcsi súlyát, latba fogja vetni, hogy a szabadkai vonalat megtartsa.

A belgrádi véleménnyel szemben azonban úgy tudják, hogy az északbácskai határkiigazító bizottság felfogása ma is az, hogy Felsőbácska nem maradhat a szerbek kezén.

A szabadkai vonal nem alkalmas végleges határnak, amelynek vonala könnyűszerrel átugorható árok lenne. Nem valósítható meg de a terv sem, hogy a szerbek Szabadka fölött csatornát ássanak határvonal céljaira. Ebben a csatornában ugyanis soha egy csepp víz sem maradna, mert az alacsonyabb fekvésű közvetlen szabadkai határ homokos talaja ennek a csatornának a vizét magába nyelné.

Elhelyezik a vagonlakókat.

— Még 25 vagonlakó van. —

A vasúti állomáson még mindig láthatók vagonok, amelyekben a szomorú vagonlakók tartózkodnak A halasi állomásfőnőkség jelentése szerint még 25 vagonlakó van az állomáson.

Érdeklődtünk ezek elhelyezése iránt a rendőrkapitányságnál, ahol a következő felvilágosítást kaptuk:

— A vagonlakókat még e hó folyamán elhelyezzük. A 28 vagonlakóból már 3 elhelyezést nyert, úgy, hogy most 25 vagonlakó vár elhelyezésre. Nehéz munka lesz.

Kiskun-Halas Helyi Értesítője, 1922 január 11 / 2. szám

A szerbek mohácsi áldozatai.

A megszállás  alól felszabadult Csonka-Baranyavármegye háromévi hosszú, gyötrelmees szünet  után Pécsett most tartotta első rendes közgyűlését Fischer Ferenc dr. főispán elnöklésével, ki sajnálatát fejezte ki üdvözlő-beszéde során, hogy Baranya egy részé még mindig szerb megszállás alatt van. Az alispáni jelentés kapósán: szóvátették, hogy a  jelentésbe Inkey József lapszerkesztő, Schmidt Károly gyógyszerész, Bánovics Gábor főhadnagy és Víg Gábor írnok, mohácsi lakosok neveit és szenvedéseit is be kell venni, mint akiket bebörtönöztek, illetve megbotoztak a szerbek.

Magyarság, 1922. január 12 / 9. szám

Lehetetlen jugoszláv kívánság

Az Új Lap írja: A trianoni szerencsétlen békeszerződés úgy rendelkezett, hogy a pécsi szénbányák termeléséből 5 éven keresztül 52 százalékot kötelesek vagyunk Jugoszláviának átengedni. Ez a szénbánya a Dunagőzhajózási R.-T. tulajdona. Mi eleget tettünk szerződésbeli kötelezettségünknek. Jugoszlávia pedig elvitte és megfizette a részére megítélt szenet. Most azzal a követeléssel állnak elő a szerbek, hogy a szén árát a magyar kormány fizesse meg, azt az összeget pedig, amit Magyarország ezen a címen kifizet, tudják be annakidején a jóvátételi összegbe. Csonkamagyarország a legkisebb jóvátételi összeg megfizetésére is képtelen, másrészt a magyar költségvetés újabb horribilis megterhelését jelentené ez, mert nem kevesebb mint évi 500 millió teherről van szó. A jóvátételi bizottság, hír szerint, jogosnak ismerte el Jugoszlávia követelését, ami nagy elkeseredést keltett politikai körökben.

Szeged, 1922. január 12 / 9. szám

Min múlik a szerb útlevél.

Elfogyott az útlevél blanketta s a szabadkai főispáni hivatal napok óta nem tudott útlevelet kiadni. Január 15-ike után minden valószínűség szerint egy évre érvényes útleveleket  adnak ki mindenkinek, akinek útlevél kiállításához joga van.

Szeged, 1922. január 13 / 10. szám

Jugoszláviában korlátozzák a vasúti forgalmat.

Szabadka, jan. 14. (M. T. I.) A vasútigazgatóság január 15-ével a teher- és gyorsáruforgalmat további intézkedésig beszüntette, a személyforgalmat pedig korlátozta, csupán élő állatokat és romlandó árukat szállítanak. A korlátozást a Jugoszláviában tapasztalható nagy pénzhiány okozta.

Szeged, 1922. január 15 / 12. szám