Ukránok és Ukrajna – II. rész
Ukránokról, ukrán nyelvről, Ukrajnáról mostanában egyre-másra volt alkalmunk hallani és olvasni. Sokszor csodálkoznunk kellett a róluk szóló állítások felett, mert még az I. világháború előtt is alig lehetett tudni róluk valamit. Nem fog ártani ennélfogva kissé részletesebben megvizsgálni, mi is volt tulajdonképpen az az ú. n. ukrán nyelv és nemzet, volt-e, és ha igen, hol volt az az állítólagos ukrán állam, Ukrajna. Az alábbiakban újraközöljük Polner Ödön: Ukránok és Ukránia című, 1938-ban íródott tanulmányát, ami most ismét aktuális.
A litván nagyfejedelemségnek hódítása a XVI. században Gedimin és Olgerd nagy fejedelmek alatt a moszkvai orosz nagyfejedelemség és a déloroszországi pusztaságban uralkodó tatárság ellenében a Dnyeper középső folyásának balpartján Szmolenszktől kezdve dél felé arra a területre is kiterjedt, amelyen a XIX. századbeli csernigovi és poltavai kormányzóságok feküdtek. A balpart ezen alul még a krími tatár khánság uralma alatt maradt. A jobbpart a kievi kormányzóságot is magában foglalva egészen a Fekete-tengerig és a Dnyeszter folyóig Litvániához került. Később azonban a Dnyeszter és a Bug közötti tengermelléket a török foglalta el.
A fent már jelzett három kormányzóság így a határvidék jellegét nyerte, vagyis «Ukrajna» lett. Nagyrészt a régi kievi nagyfejedelemség maradványa volt és bár a tatár betörésektől sokat szenvedett, mégsem volt néptelen ; míg délebbre a Dnyeper nagy kanyarulatában az újkori Cherzon és Jekaterinoszláv kormányzóságokban, illetőleg ez utóbbi dnyeper inneni részében fekvő mezőség, nem tekintve a tengerparton levő néhány telepet, a tatárok eltakarodása után meglehetősen elnéptelenedett.
A moszkvai nagyfejedelemségnél erőteljesebb litván nagyfejedelemség területére nagyobb mértékű beköltözés indult meg, különösen a XIV. század közepén lengyel uralom alá került Halicsból, Volhiniából és Podoliából. Ezt nagyrészt vallási szempontok is okozták, mert az említett tartományok lakossága keleti ó-hitű volt s velük szemben a túlnyomólag római katolikus lengyelek részéről meglehetős türelmetlenség nyilvánult.
A nagyfejedelemség más részeiből is jöttek azonban betelepülők, sőt a moszkvai nagyfejedelemségből földesúri hatalom alól menekülők is, mert az újonnan meghódított területek kilátást nyújtottak a jobb boldogulásra, és mert a betelepülők ott kisebb-nagyobb szabadságokat nyertek.
A Dnyeper könyökén húzódó zuhatagok alatt képződött sok sziget pedig alkalmas búvóhelyet biztosított a különféle okokból bujdosóknak és szökevényeknek, oroszoknak, lengyeleknek, tatároknak, és így ez a rész meglehetősen megtelt ilyen elemekkel. Ezek azután magános, kalandos életre kényszerültek s vadászattal, halászattal és zsákmányolással tartották fenn magukat. A zsákmányolás különösen tatárokkal szemben folyt, akik szintén zsákmányoló életmódot folytattak, és így velők ezek a dnyeperszigeti bujdosók természetesen ellenséges lábon állottak. Ilyképpen pedig alkalmas eszköznek látszottak fegyveres segítségül a tatárok ellen, akik gyakran háborgatták a litván nagyfejedelemséget. Máskülönben csak a közrendet veszélyeztették.
A dnyeperszigeti bujdosóknak rendszeres felhasználása fegyveres erőül 1516-ban kezdődött. Néhány évvel előbb szervezte és fegyverezte fel őket, mint szabad csapatokat, bizonyos Daskievics Euszták, a kievi vajdaság cserkasszi kerületének «sztarosztá»-ja (főispán-féle). Számuk kezdetben csekély volt, mindössze 1200 ; de első sikeres fellépésükkel jó hírt szereztek maguknak és hamarosan megszaporodtak. Akkor kapták «kozák» elnevezésüket, valószínűleg éppen a tatárok hasonló jellegű szabad csapatainak neve után. Elsőszervezetük szerint jogot nyertek tisztjeik választására és arra, hogy a hadakozás közben szerzett zsákmányban egyenlően részesüljenek ; különben szigorú fegyelem és engedelmességi kötelesség alá kerültek.
1535-ben számuk már 3000-re emelkedett s akkor I. Zsigmond lengyel király és litván nagyfejedelem olyképp intézkedett, hogy téli szállásul a Dnyeper mentén két helységet kapjanak. Egyikökből keletkezett Csigirin városa, amely később is a kozákélet központja lett (a kievi kormányzóság déli szélén). Ezután a Dnyeper szigetei nyári táborhelyül szolgáltak, ahol télen csupán megfelelő őrség maradt vissza és állandó szálláshelyeiken a kozákok már családot is alapíthattak és földet mívelhettek. Ily módon a polgárosodás útjára léptek. A szigeteken lévő fából és földből készült barakkokból álló táborhelyeik voltak az ú. n. «szics»-ek vagy «szjecs»-ek ; s az e szigeteken táborozó kozákokat nevezték idővel a «zaporog»-i, vagyis zuhatagontúli, sellőntúli kozákoknak.
A kozákok száma az előbb jelzett félpolgárosítás folytán mindinkább szaporodott, még kalandvágyó lengyel nemesek is beléptek közéjük s ezért 1576-ban Báthory István mint lengyel király a kozákok szervezetét újra szabályozta. Számukat 6000-ben állapította meg, a 10-es rendszer szerint tagozta s lajstromba foglaltatta őket. Az egész had élére a királynak felelős «hetman»-t, kapitányt állított s ennek választását királyi jóváhagyástól tette függővé. Egyúttal behozta a tartalék rendszert, amennyiben az állandó szolgálattételre és a szigeteken való táborozásra csak 2000-et kötelezett, a többinek pedig, akiket sokgyermekes parasztok fiai közül kellett toborozni, meghagyta, hogy otthon maradjanak földmívelés végett, de a jobbágyi szolgáltatások alól felmentve. Egyúttal újabb téli szállásul a Dnyeper jobbpartján Terechtemirov várost és kolostorát s azonkívül a Dnyeper balpartján elterülő nagyobb földcsíkot is nekik adományozta. Végül anyagi járandóságot állapított meg számukra, évenkint egy aranyat (dukát-ot) és egy bundát.
A kozákság azonban nem maradt meg ebben az állapotban. Számuk ezután is növekedett, a 6000-ben megállapított szám mellett volt idő, midőn számuk tényleg 30—40,000-rement, ami csak a lajstromozás szabályának kijátszása mellett volt lehetséges ; fegyelmezetlenségük is növekvőben volt, a szabad zsákmányolást nem hagyták abba s a tatárokat és törököket is ismételten háborgatták, mikor béke állott fenn velők szemben, s ez az utóbbiak részéről sok panaszra adott okot a béke megsértése miatt. A kozákság számának szaporodása pedig a nagybirtokok jobbágyságát csökkentette. Ennek folytán a lengyel országgyűlés többször is foglalkozott velük s az 1590., 1607., 1624. és 1636. években törvényeket alkotott, amelyekben a kozákok szabadságait megszorítani igyekezett. Különösen szigorú rendelkezéseket tartalmazott az 1638. évi törvény, amely addigi kiváltságaikat megszüntetve, a parasztokkal egy szempont alá esőknek nyilvánította őket s a «hetman»-i állás felfüggesztésével királyi biztosságot állított az élükre. Mindez természetesen elégedetlenséget keltett a kozákoknál s ezt még növelte az 1595-ben kimondott egyesülés a római katolikus egyházzal és ennek erőltetése.
A növekedő elégedetlenség többször felkelésben tört ki. Ezekhez az ottani nemesség által elnyomott s a zsidóság által szipolyozott parasztság is csatlakozott, különösen azért is, mert keleti ó-hitűségét féltette a katolikus egyesülési törekvésektől s a kozákok az ó-hitűségnek védelmezőiül és a zsidóság üldözőiül léptek fel.
A legnagyobb méretű és következményeiben legnagyobb hatású az 1648. évi lázadás volt, amelyet az a Chmelnicki Bogdán kezdeményezett és vezetett, akit az ukraјnista irodalom souverain államfővé tett meg.
Chmelnicki Bogdán azonban nem volt souverain államfő. Mint egy kozák százados és csigirini kisbirtokos iskolázott fia, a kozákok kancellárjává emelkedett s miután egyik birtokos szomszédjától szenvedett súlyos sérelem és bántalmazás miatt még a lengyel országgyűléstől sem nyert igazságot, a különben is elégedetlenkedő kozákok élére állt. Ezek őt akkor hetmanjukká kiáltották ki. A kozákokat titokban a király, a Vasa-házbeli IV. Ulászló s közbejött halála után öccse és utóda, II. János Kázmér, is támogatta, mert ezek a királyok az akkori lengyel oligarchia hatalmát magukra nézve már nagyon terhesnek találták s a kozákok segélyével királyi hatalmuk megerősödését remélték.
A krími tatárokkal is szövetkezett kozákok felkelése váratlan sikereket ért el. Az ellenük küldött lengyel seregnek több súlyos veresége után egészen Ilyvóig (Lembergig) nyomultak s azt megsarcolták, majd a következő évben a galíciai Zborov mellett (Ilyvó és Tarnopol között) a lengyel sereget a királlyal együtt teljesen bekerítették, úgyhogy az csupán azáltal menekült meg az elfogatástól, hogy a tatárok cserben hagyták a kozákokat. Ekkor jött létre 1649. augusztus 19-én a zborov-i egyezmény, amely a kozákoknak messze menő engedményeket adott.
A kozákok szempontjából a legfontosabb az volt, hogy számukat 40,000-ben állapították meg. Ezeknek a hetman által aláírt jegyzékét be kellett mutatni a királynak. A mindenkori hetman nagy birtokot kapott haszonélvezetül (az egész csigirini sztaroszti kerületet), a lengyel nemesek rangjára emelkedett, de hűségre kellett magát köteleznie a király s a köztársaság iránt s keleti ó-hitűnek lennie. A kozákok pálinkafőzési jogot nyertek maguk számára s ígéretet, hogy évenként 10 frtot és egy posztó öltözetet fognak kapni.
Nem egészen hiteles értesítés szerint még az is ki volt kötve, hogy a Horyn-folyón túli, vagyis keletre eső földet úgy biztosítsák a kozákoknak, hogy ott a mágnások és nemesek semmiféle jogot ne igényelhessenek, oda más katonát nem szabad elszállásolni és zsidókat egyáltalán ne engedjenek be. (A Horyn délről északra folyva Volhiniát kétfelé osztja s a Pripetbe ömlik.)
Máskülönben még kimondta az egyezmény, hogy az ó-hitű vallást egész Lengyelországban és Litvániában vissza kell állítani ; a kievi, braclavi és csernigovi vajdaságok hivatalait ó-hitű nemesekkel kell betölteni, és hogy oda jezsuitákat nem szabad bebocsátani.
A mozgalom lecsendesülvén, Chmelnicki hozzáfogott a kozákok lajstromának elkészítéséhez. Az eredmény az volt, hogy 15 ezred, «polk» alakult meghatározott székhelyekkel. Ezekből megállapítható, hogy e lajstromozott kozákok által lakott terület milyen nagy volt ; s miután ez lett azután a kozáksággal szoros kapcsolatban hivatalosan kialakított «Ukraјna», ennek alapján az is megállapítható, hogy ez az Ukraјna milyen területre terjedt ki.
A 15 «polk» a következő volt : 1. csigirin-i, 2. csirkaszszi-i, 3. kanyev-i, 4. korszuni-i, 5. kievi, 6. umian-i, 7. braclav-i, 8. kalinszk-i, 9. kropivjan-i, 10. osztrzan-i, 11. perejaszlav-i, 12. mirogorod-i, 13. poltava-i, 14. nezsinje-i, 15. csernigov-i. Az 1—6. számú a Dnyeper jobbpartján volt, az újkori kievi kormányzóság területén ; a 7. szintén a jobbparton az újkori Podolia területén ; a 8—10. számúak helyébe később a priluk-i, lubna-i és gadjacs-i lépett, s mind ezek, mind a 11—13. számúak a Dnyeper balpartján voltak, az újkori poltavai kormányzóságban ; míg a 14. és 15. számú a csernigovi kormányzóság déli felét foglalta el.
Ezekhez később még egy 16. járult a Dnyeper balpartján, a sztarodub-i, amely a csernigovi kormányzóság északi felében található.
Az ekképpen körvonalazott Ukrajna tehát az a terület volt, amely kb. a cári idők kievi, csernigovi és poltavai kormányzóságainak felel meg, azzal az eltéréssel, hogy a kievi kormányzóságnak Kievtől északra fekvő sarka nem tartozott hozzá, viszont a podoliai Braclav környéke hozzátartozott. Ennek az Ukraina-nak területe tehát kerekszámban kb. 153,000 km2-t (50,000+52,000+51,000) tett ki.
A zborov-i egyezmény azonban nem állandósult. A kozákok keveselték, a lengyelek sokalták, s így a küzdelem tovább folyt, még pedig most már a kozákokra nézve fokozatosan csökkenő sikerrel. Újabb egyezkedésre került a sor, amely a kozákok számát már csak 20,000-ben kívánta megállapítani, s így az sem vezetett eredményre. Végül Chmelnicki a kozákokkal arra az elhatározásra jutott, hogy felajánlják hűségüket a moszkvai cárnak. Ezt abban a feltételezésben tették, hogy keleti ó-hitük így biztosabb védelmet nyer, mint nyert a katolikus lengyeleknél, s mint amilyent remélhetnének a mohamedán törököktől vagy tatároktól.
Chmelnicki Bogdán
A cár természetesen örömmel fogadta az ajánlatot és a kozákok 1654 február havában Perejaszlávban (poltavai kormányzóság) a cár kiküldöttjének kezébe letették a hűségesküt s felküldték az általuk kívánt kikötéseket, amelyeket a cár elfogadott és jóváhagyott. Ennek főbb rendelkezései a következők voltak. A kozákok megengedett száma 60.000 lesz. Megtartják azokat a szabadságaikat, amelyeket a lengyel királyoktól és litván nagyfejedelmektől kaptak és saját elöljáróik bíráskodása alá esnek. Hetmanjukat maguk választják ezután is, de a cár jóváhagyásával. Ez a csigirini haszonélvezeten kívül évi 1000 drb aranyat fog kapni ; a többi tisztek is rangjuknak megfelelően fognak díjaztatni : minden egyes kozáknak pedig évenként három rubel fog járni abból az adóból, amelyet az általuk is lakott helységek és városok polgárai fizetni fognak.
A hetmannak nem lesz szabad külföldi követeket fogadni, hanem azokat a cárhoz kell utasítania (tehát ellenkezőleg, mint ahogyan az ukrajnisták állítják) ; ő maga csak a cár parancsára küldhet követeket.
A területet, amelyről a kikötésekben szó van, Kis-Oroszföldnek, «Malorosszija»-nak s a kozákokat zaporog-jaknak nevezik.
*
A perejaszlávi megállapodás sem tartott sokáig. Szerzőjének, Chmelnickinek 1657-ben bekövetkezett halála után a hetmanságot önmagának kieszközlő, részben lengyel vérű utódja, Vigovszki János önérdek által is hajtva a lengyelekhez szított és miután versenytársait háttérbe szorította, 1658. szeptember 16-án Gadjacs-ban (poltavai kormányzóság) újabb megegyezést létesített a lengyel megbízottakkal.
E szerint a kozákok visszatérnek a lengyel-litván köztársaság hűségére általános amnesztia mellett s a három vajdaság : a kievi, csernigovi és braclavi, Oroszföld, «Russia» név alatt külön hercegség lesz.
Folytatjuk.
(Polner Ödön: Ukránok és Ukránia. Budapesti Szemle. 1939. 253. kötet, 738. szám)
Kapcsolódó:
