Milyen anyagokat vonz a mágnes, és hogyan kell használni otthon?

A mágneses hatást mindenki ismeri, még általános iskolából, a fizika óráról. A fémreszelék ide-oda mozgatása majdnem minden gyermek emlékezetében megmarad, aztán idővel ez a történet veszít a vonzerejéből. Egy darabig. Felnőttként, azonban hamar fény derülhet arra, hogy jó, ha akad a háznál belőle.

Íme, az alapok!

A legerősebb mágnesek az úgynevezett feromágneses anyagokat (vas, nikkel, kobalt) vonzzák a leginkább, bár ezek ötvözetei sem hagyhatóak ki a felsorolásból, mint például az acél. Azok az anyagok, amik nem tartalmazzák a fent felsorolt fémeket, ugyan reagálnak a mágneses mező erejére, ám a legtöbbször ennek a hatásfoka nem elegendő a gravitáció, illetve a súrlódás kiegyensúlyozására. Aztán szót érdemel a pólus másik fele, amikor bizonyos anyagokat döbbenetes mértékben taszít a mágneses mező. Erre az egyik legjobb, egyúttal leglátványosabb példa a grafit, ami jóformán lebeg a neodínium mágnes felett.

Az, hogy egy mágnesnek mekkora a húzóereje, vagyis az erős mágnes ereje kilogrammban kifejezve laboratóriumi körülmények között megállapított adat, tehát nem becsült értékről beszélünk. A húzóerő nagyságát többnyire Newton mértékegység jelöli, ami könnyen átváltható kilogrammba, hiszen 10 Newton feleltethető meg egy kilogrammal. A mágnes és az acéllemez között létrejövő húzóerő egyenlő azzal, ami két mágnes érintkezése során detektálható. Az optimális mágnes kiválasztásánál azonban mindenképpen célszerű figyelembe és számításba venni, hogy a mágneses erő akár jelentős mértékben is csökkenhet, ha acéltól eltérő anyag kerül a mező vonzáskörzetébe. Az erő amúgy, minél inkább nő a távolság a mágnes és a mágnesezendő felület között, rohamléptékben csökken.

Konkrét példával élve mekkora az esély arra, hogy egy ötven kilós mágnes ötven kilóval konkrétan elboldoguljon? A helyzet az, hogy elég nagy, de azért az már a fentiekből is kiderült, hogy a húzóerő sokféle tényező hatására mérséklődhet. Ha például a vonzott tárgy nem acélból készült, vagy valamilyen bevonattal rendelkezik, ha a kialakítása egyenetlen vagy ívelt, vagy ha mondjuk az acél vastagsága nem bizonyul elegendőnek. Ezért aztán kifizetődő taktika kicsit túlsaccolni az adatokat, magyarul a szükségesnél erősebb húzóerővel bíró mágnest vásárolni. Így az egyrészt szabadon bevethető, kipróbálható, másrészt esélyes, hogy maradéktalanul képes hozni a tőle elvárható teljesítményt.

Hogyan készül a mágnes?

Mindezek ismeretében logikus a kérdés, hogy miből is lesz a cserebogár, jelen esetben a neodínium mágnes. Nos, a típus a nevét egy kémiai elemről kapta, ám jelentős mennyiségben tartalmaz vasat és bórt. A vasnak köszönhetőek természetesen az erőteljes mágneses tulajdonságok.

A mágneses erő amúgy halmozható, mégpedig úgy, hogyha több kis méretű mágnes kapcsolódik össze egymással. A következő dilemma ezen a ponton merülhet fel, hogy akkor mégis hogyan lehet őket szétválasztani? Ha egyszer a nem csekély húzóerő dolgozik. Nos semmiképpen sem jó ötlet nekiállni és a vonzás irányába mozgatni őket, viszont oldalasan, csúsztatva könnyedén levehetőek egymásról. Kisebb méretű darabok esetén ez kézzel is egyszerűen megoldható, de a nagyobbakat célszerű asztal szélére „állítani” vagy speciális eszközzel szétszedni. Annak ellenére, hogy a fémes megjelenés kapcsán mindenki törhetetlenségre és vaskeménységre gondol, valójában a neodínium variációk nagyon is törékenyek, tehát viszonylag könnyedén megrepedhetnek, így a szétválasztás után határozottan jó ötlet biztonságba helyezni őket. Az összeütközés generálta sérülések kifejezetten hatékonyan megelőzhetőek acél tokba rejtett pot mágnesek hozzájárulásával.