Délvidék a történelem sodrában – I. rész
Csuka János néhai szabadkai hírlapíró 1942-ben feldolgozta a Délvidék történetét a megszállás huszonhárom évében, az 1918-tól 1941-ig tartó időszakban. A hatszáz oldalas munka, amelyet számos eredeti kézirat, ismeretlen statisztikai adat élénkít, két részből áll. Az első az elszakítottság drámai fejezeteit örökíti meg egészen a diktatúra kikiáltásáig, a másik rész az öntudatosodás idejét tárgyalja 1929-től egészen a feltámadás hajnalhasadásáig. Az itt következő fejezet érzékelteti azokat az éveket, amelyekben teljes ájultságban és dermedtségben élt a magyarság.
A Délvidék társadalmi és politikai keresztmetszete az I. világháború előtt
A Délvidék az I. világháború előtt a régi Magyarország kebelében úgy élt a köztudatban, mint a boldog gazdagságnak, a gondtalan jólétnek földje. Már bosszantó volt, hogy a derék bácskai gazdát nábobnak tartották. Az alapja ennek a hiedelemnek a dús délvidéki föld volt, amely a legjobb búzát adta, amelyen a legszebb lovat, a legkövérebb disznót tenyésztették, amelynek gazdag tanyáiból mulatóskedvű bácskai földesurak ruccantak föl Budapest mulatóiba.
S e megtévesztő látszat mögött tűntek el a Délvidék megoldatlan bajai, amelyekkel nem sokat törődött senki. A bajok magva pedig régi keletű. A Délvidék Mátyás király idejében még színmagyar és akkor is gazdag terület. A török hódoltság alatt kipusztultak a magyar települések, a magyar nemesség sehol sem adta be a derekát, szemben Délszerbiával és Boszniával, ahol a szerb nemességnek nagy része törökké lett, úgyhogy amikor az Oszmán hatalom letörése után Szavoyai Jenő zentai győzelmével a Délvidék felszabadult a török uralom alól, óriási mocsaras lakatlan területek kerültek vissza a Szent Koronához. A bécsi politika részben katonai szempontból, részben kincstári érdekekből és talán csak a tudatalatt, bizonyos magyarellenes irányzattól vezetve, nem a magyarságnak juttatta vissza a régi magyar földeket, hanem a katonai határőrvidék megteremtésével szerbeket és bunyevácokat hozott a Délvidékre. Ezek az új települők tulajdonképpen katonai alakulatokba tartoztak és sokkal inkább rendelkezésre állottak a bécsi hadvezetőségnek, mint az a katonai erő, amelyet a rendi Magyarország adhatott. A török elleni háborúk rengeteg pénzt emésztettek fel, a kincstárnak óriási tartozásai voltak és a fizetésnek egyik könnyű módja az volt, hogy a hitelezőt óriási lakatlan földterületekkel elégítették ki. Az új földesuraknak érdeke az volt, hogy jobbágyaik legyenek és az első német települőket nem a kincstár, hanem egyes földesurak hozatták a Délvidékre. Később a kincstár követte példájukat és nagyszabású, évtizedekig tartó, jól szervezett telepítési akciók teremtették meg a Délvidéken a ma olyan gazdag német községeket. Egyes magyar földesurak, így a Zichyek, felvidéki birtokaikról hoztak tót jobbágyokat, ezek a magyar környezetben csaknem teljesen elmagyarosodtak. A többi: a szerb, a bunyevác, a német, inkább megmaradt nemzetiségi jellegében és megőrizte minden nemzeti szokását.
A Délvidék Mátyás király idejében még színmagyar terület volt, a török hódoltság alatt pusztultak ki a magyar települések, úgyhogy amikor az Oszmán hatalom letörése után Szavoyai Jenő zentai győzelmével a Délvidék felszabadult a török uralom alól, óriási mocsaras lakatlan területek kerültek vissza a Szent Koronához
Az 1914 előtti magyar politika a Délvidéket soha nem tekintette igazán nemzetiségi vidéknek. A nemzetiségi választókerületek a kiegyezés utáni időben megbízhatóan kormánypártinak és a 67-es politika támaszainak bizonyultak. A 48-as idők tanulságaira nem szívesen emlékeztek a vezető helyeken és így eltűnt, majdnem elhomályosodott a délvidéki nemzetiségi probléma. Csupán a századforduló előtt kezdődött a szerbség erősebb szervezkedése, amit a görög-keleti egyház támasztott alá és ebben az időben izmosodott a bunyevácok nemzeti öntudata is, amelyet Zágrábból állandóan élesztettek. Ezeknek a bajoknak a tünetei azonban annyira enyhék voltak és maga a kérdés annyira szövevényes, hogy a magyar politika irányítói is könnyelműen elnéztek fölötte. A régi Magyarország türelmessége, a nemzetiségekkel szemben tanúsított lojalitása természetesnek találta azt, hogy a szerb, a bunyevác, ha egyébként becsületesen teljesíti állampolgári kötelességeit, úgy gondolkozik és érez, ahogy akar.
Magyarosítás, ha eltekintünk a nagyon szórványos és sokszor kifigurázott névmagyarosításoktól, kevés volt és arra vonatkozóan sem történt semmi, hogy azokat a részeket, ahol a magyarság, főleg a magyar szegénység, nagy tömegekben együtt lakott, segítsék, vagy ami nagyon üdvös lett volna, hogy a más nemzetiségűek közé ékelt magyar szórványokat erősítsék.
A török hódoltság utáni időkben a dús termőföld nagyobb része a kisebbségek birtokába került. A földvagyon nagyobb fele nem a magyaroké volt. Voltak vegyes lakosságú városok, községek, amelyekben éppen emiatt, a magyarság alkotta a szegényebb, sokszor egészen szegény réteget. Nem történt semmi, hogy ezt a magyar szegénységet éppen azért segítsék, mert magyar.
A zentai csata. (Az Orsz. Képtárból.)
Ezzel eljutunk a Délvidék régi gazdasági és szociális bajaihoz. A földbirtokmegoszlás nem volt magyar szempontból a legegészségesebbnek mondható. Volt néhány nagybirtok, a futaki Chotek uradalom, a báró Vojnitsok birtokai, a Dungyerszkiek, Fernbachok, Lelbachok, ezer holdjai és Baranyában a Frigyes főhercegi ág két nagy uradalma. A középbirtokok lényeges része a szerbek, a németek és bunyevácok kezén volt. Középbirtokos magyarok csak Felső-Bácskában és a Tiszamentén éltek. A magyarság nagyrésze törpebirtokos, nincstelen, gazdasági cseléd, ipari, vagy földműves munkás, a Tiszamentén kisbérlő, a városokban, s nagyobb falvakban iparos, alkalmazott, hivatalnok és szabadfoglalkozású volt. A baranyai magyarságnak egyrésze kedvezőbb anyagi körülmények között élt, a kis szőlőbirtokok hozama lehetővé tette bizonyos kulturális igények kifejlődését is, azonban a többség itt is a nincstelenségben vergődött.
A világháború négy nehéz esztendejében a gazdasági és nemzetiségi bajok összhatása súlyos helyzetet teremtett, amelyet azonban vagy nem ismertek föl, vagy a háborúnak nehéz és sürgető feladatai között elhanyagoltak. Mindenfelől kiépített földalatti utakon beszivárgott a Délvidékre az ellenséges propaganda és a szerbeknek, sőt a bunyevácságnak addig többé-kevésbé öntudatlan nemzeti aspirációi is mind szilárdabb formát öltöttek. A magyar kormányzat még a háború alatt is megmaradt a nemzetiségekkel szemben a lojalitás vonalán; gróf Tisza István, ez a providenciális magyar államférfi, valósággal a legerélyesebb eszközökkel akadályozta meg, hogy a k. u. k. (császári-királyi – A szerk. megj.) hadvezetőség energikus rendszabályokat alkalmazzon Bácsmegyében a szerbek ellen, míg a bunyevácok hagyományos jóindulatában és jóhiszeműségében nem kételkedett még a háború alatt sem senki. A valóság pedig az volt, hogy szerb és bunyevác vezetők a háború első percétől kezdve számítottak arra, hogy ez a háború fogja meghozni a délszlávok megálmodott nagy birodalmát. Olyan szervezet, mint Csehországban a maffia, nem volt, de Zágráb meg tudta találni az ellenséges külfölddel a kapcsolatokat és Genfen, Zágrábon keresztül eljutottak a hírek a bácskai szerbekhez és bunyevácokhoz is. Természetesen csak a vezetőkhöz, ezek azonban jól felkészültek a nagy fordulóra és az osztrák-magyar hadvezetőség, ahogy múltak a háborús esztendők, mindig több aggodalommal látta a dolgok fejlődését, mert ha nem is egész ezredek, mint a cseheknél, de szakaszok, sokszor tisztjeikkel együtt átmentek az ellenséghez. A szabotálás az akkori lehetőségek szerint is meg volt; amennyit lehetett elrejtettek az élelmiszer készletekből, hogy ne kelljen beszolgáltatni a háború céljaira és ha arra gondolunk, hogy mennyit termel a Délvidék, ez a formája a szabotálásnak nem volt kár nélkül való.
Ugyanekkor a magyarság szegény tömegeiben a háborús nyomorúság az elkeseredettségnek érzéseit fejlesztette ki. A szerb, a bunyevác, a német gazda dúslakodhatott minden jóban, a háborús gazdálkodás szigorát a Délvidéken egy pillanatig sem érezték a birtokosok, de a szegénységnek épp úgy kellett szenvednie, mint az országnak azokon a vidékein, ahol nem ontotta a bőséget a gazdag föld. A falvakban a hadisegélyek, a fölmentések, egyes kereskedők hirtelen és aránytalan meggazdagodása kétségbeesett, fojtott hangulatot teremtett. És a legszomorúbb az volt, hogy ezeknek a bajoknak szinte teljes súlyát a magyar tömegek érezték. A nemzetiségi rétegeknek sokkal nagyobb gazdasági ereje átsegítette ezeknek szegényebbjeit is a válságon, a magyarságban azonban nem volt meg ez a segítő erő.
Folytatjuk. Holnap: 1918 ősze
(Forrás: Kalangya, 11. évf. 1942. július – augusztus. 287–290. oldal)
