Délvidék a történelem sodrában – II. rész: 1918 ősze
Csuka János néhai szabadkai hírlapíró 1942-ben feldolgozta a Délvidék történetét a megszállás huszonhárom évében, az 1918-tól 1941-ig tartó időszakban. A hatszáz oldalas munka, amelyet számos eredeti kézirat, ismeretlen statisztikai adat élénkít, két részből áll. Az első az elszakítottság drámai fejezeteit örökíti meg egészen a diktatúra kikiáltásáig, a másik rész az öntudatosodás idejét tárgyalja 1929-től egészen a feltámadás hajnalhasadásáig. Az itt következő fejezet érzékelteti azokat az éveket, amelyekben teljes ájultságban és dermedtségben élt a magyarság.
1918 ősze
A Délvidék magyarsága a világháborúban becsületesen teljesítette kötelességét és az utolsó napokig abban a tudatban élt, hogy a nagy áldozatok meghozzák az igazságos békét. A világesemények zajlása messze esett a Délvidéktől és az a bizakodás, az a nyugalom, amely az alföldi táj magyarjának egyik fő lelkitulajdonsága, eltakarta a délvidéki magyar nép előtt az elkövetkezendő tragédiát. A földalatti agitációról, amelynek kacskaringós útjai Zágrábból indultak el, nem volt tudomása és a pécsi zendülésnek, amelyet a cs. és kir. 6. gyalogezred Újvidékről és környékéről sorozott szerb nemzetiségű katonái robbantottak ki, nem tulajdonított a Délvidéken senki nagyobb fontosságot. A Fruska Gora hegyei között bujkáló „zöld kádert“, szökevény szerb katonák bandáit, az idők kísérő tünetének tartották csupán, holott ezek a tünetek már előjelei voltak az összeomlásnak.
A szaloniki front eseményei 1918 őszén meghozták a tragikus fordulatot és Franchet d‘Esperay tábornok francia seregének előnyomulása megnyitotta az ellenség előtt a Délvidék felé vezető utat. Az októberi forradalom sajnos teljessé tette a káoszt. A Délvidék politikailag annyira iskolázatlan magyarsága a veszély legcsekélyebb tudatával sem bírt 1918 októberében. A budapesti lapok féktelen örömujjongása és az a gondolat, hogy a háború befejezése megadja Magyarországnak a teljes nemzeti önállóságot, elvakította a szemeket és a szerencsétlen októberi forradalomnak a Délvidékre nézve egyik végzetes következménye volt, hogy az a nagyon kevés politikailag iskolázott magyar ember, akit a Délvidék adott, teljesen háttérbe szorult, mert 67-es alapon állott. A Délvidéken valami különös álomszerű világ támadt. Megalakultak a nemzeti tanácsok, amelyek a wilsoni jelmondatokat szajkózták és akkor még senki nem gondolt arra, hogy a népek önrendelkezési jogának elvét úgy is lehet magyarázni, hogy mindenkit megillet az önrendelkezési jog, csak a magyarságot nem. A délvidéki helyzetet tovább bonyolította az októberi jelszavak lelkesítő hatása. Az őszirózsás forradalom a délvidéki falvakban mind veszedelmesebb formákat öltött. A szabadság sok helyen rablás, gyilkolás lett és, különösen a Tiszamentén, súlyos kilengések történtek. A jegyzőket elkergették, a fölmentett embereket üldözték, gazdag házakat kifosztottak és ahol ellenállás mutatkozott, ott gyilkolt is az az indulat, amely a négy esztendős háború után egy forradalom zűrzavarában ledobott magáról minden féket.
A jóakaratú, de minden közigazgatási gyakorlat híján levő nemzeti tanácsok, amelyekben sokszor ködös elméletek után ábrándozó naiv emberek ültek, nem rendelkeztek semmiféle karhatalommal és egyes városokban, így Szabadkán is a szervezett szociáldemokrata munkásság vállalta magára a rendfenntartás szerepét. A délvidéki magyarság tehát, abban az időben, mikor az entente hadereje nyomult a Balkánról fölfelé, mikor az ország fővárosában, Budapesten, a dilettanizmus és a kapkodás vezette az ügyeket, teljesen szervezetlen volt. A szerbek és bunyevácok ezzel szemben már előre megszervezkedtek arra az időre, amikor az entente fegyvereinek győzelmét várták.
A szerb hadsereg Belgrád alatt járt, a visszavonuló német és osztrák-magyar csapattestek azonban még a Délvidéken voltak, mikor a zöld káderekből hadsereget kezdtek formálni a délvidéki szerbség vezetői. Károlyi Mihály megalázó belgrádi vizitje a magyarság köreiben rémült döbbenetét, a szerbeknél ujjongó örömet keltett.
Addig a magyar nemzeti tanácsok mellett működtek a szerb és a bunyevác nemzeti tanácsok, később azonban a magyar nemzeti tanácsok mindig jobban visszaszorultak. A délvidéki magyarság nem is tehetett volna semmit, hiszen fegyveres ereje nem volt, de senki nem is gondolt arra, hogy valamilyen szervezkedésre szükség volna. A szerbek és a bunyevácok Zágrábban tanácskoztak, a horvát politikusok egy része azt akarta, hogy a Délvidék Horvátországhoz tartozzék és nemcsak a bunyevácok, de a szerbek között is voltak ennek az irányzatnak hívei. A magyar kormány még rendeleteket küldött a Délvidékre és a szerbek, bunyevácok nem is olyan nagyon titkos tanácskozásokon azon vitatkoztak, hova csatolják földünket. Az egyik irányzat a Szerbiához való csatlakozás híve volt, a másik a horvát önállóságban látta az üdvösséget és volt egy olyan elgondolás is, amely az önálló Vajdaságot akarta. A Vajdaság már egyszer a Bach-korszakban külön élt a magyar államtesttől és főleg a bunyevácok között voltak sokan, akik az önálló Vajdaságról álmodoztak.* A magyarság minderről úgyszólván semmit nem tudott, a magyar kormányt a Délvidéken tulajdonképpen csak a szabadkai főispán képviselte, akit Károlyi Mihály nevezett ki, dr. Pleszkovics Lukács, a függetlenségi pártnak egyik szabadkai exponense személyében, akit teljesen lefoglaltak a szabadkai pártberendezkedés gondjai. Bácsmegye főispáni széke még betöltetlen volt, mert megfelelő személyben nem tudtak megegyezni és a magyar politikának az a kevés számottevő tényezője, aki a Délvidékről került ki, Budapesten tartózkodott A Délvidék gazdátlanná vált anélkül, hogy valaki észrevette volna azt az elvakult gonosz indulatot, amely szétzúzta a megmaradt katonai erőt, hogy ezzel járjon kedvében a győzteseknek és hódoljon a jelszavaknak.
A hazaáruló Károlyi Mihály, az 1918-as patkányforradalom félnótás feje
A szerbek és bunyevácok között folyó tárgyalásokat dr. Jovan Lalošević, dr. Vladislav Manojlović, Vasa Stajić, Jaša Tomić, Blaško Rajić szabadkai rókusi plébános, dr. Franjo Sudarević és más ifjú horvát orientációjú bunyevácok vezették. A tehetetlen magyar hatóságok szeme láttára folytak ezek az előkészületek. Az entente seregek csigalassúsággal haladtak előre, a francia vezérkar ellenállástól tartott és a Délvidéken már megkezdődött az osztozkodás. A tárgyalások anyagát és eredményét dr. Jovan Lalošević szószerint ismertetett cikkéből tudjuk. A szerb és bunyevác felfogásra jellemző, -— dr. Jovan Lalošević tanúságtételéből is kitűnik, — hogy meg sem kíséreltek bármiféle érintkezést találni, akár a budapesti kormánnyal, akár a Délvidék magyarságával. A türelmességnek szégyenlős ágyékköténye a szerb- bunyevác megegyezésben mindössze az itt következő szerény mondat:
„A nem szerb és nem szláv népeknek, amelyek a mi határaink között maradnak, biztosíttatik minden jog, amellyel mint kisebbség nemzeti létüket biztosítani és fejleszteni óhajtják.“
A megegyezés, amely később a délszláv alakulatban örök súrlódásoknak és elkeseredett harcoknak kiinduló pontja lett, már magában foglalja a délszláv mohóságnak bizonyítékát. A megegyezésben már bizonyos beavatkozási jogokat követelnek maguknak a Magyarországon maradt bunyevácok és szerbek támogatására. Dr. Lalošević visszaemlékezéséből kitűnik, hogy Szerbia politikájának irányítói tulajdonképen maguk sem tudták, hogy hol lesznek az új ország határai, teljesen bizonytalanok voltak a Délvidék kérdésében és a Délvidéket ha nem is teljesen, de Szabadka környékét talán egy erélyes budapesti magyar kormány megmenthette volna.
Jovan Joca Lalošević
____________________
* A szerbek még emlékezhettek a régi Vajdaság szerencsétlen állapotára, hiszen megszűnésekor maga Miletić mondta: „Essen ki a szeme annak, aki megsiratja.“ (A szerk.)
Folytatjuk.
(Forrás: Kalangya, 11. évf. 1942. július – augusztus. 290–293. oldal)
