Tízéves a Délhír: Balogh Gábor – „Így csak Lee van Cleef lova lép”
Amikor ezt a kis köszöntőt írom a 10 éves DélHírnek, épp Cseh Tamás 80. születésnapját ünnepeljük. Barátaimmal az évfordulón elmentünk a Bereményi-Cseh páros legendás törzshelyére a Batthány téren, hogy pár ital mellett emlékezzünk rá, és hallgassuk a dalait. Miközben a „Lee van Cleef” szólt, ti jutottak eszembe, Délhíresek.
Mert ott, az Izalobellában egy sör mellett dúdolva esett le nekem, miről (is) szól ez a dal. (Lehet, sőt, szinte biztos, hogy nem nekem jutott ez először eszembe és az is simán lehetséges, hogy valójában „gondolta a fene” – ahogy Arany János mosolygott verseinek szakértő megfejtésein.)
Szóval, mondjuk akkor úgy, hogy számomra ez a dal nem csak a Vadnyugatról szól – hanem a megszelídített Keletről is. Arról, hogy volt pár csodálatos nap 1956-ban, amikor a magyarság úgy élt, mint Lee van Cleef fénykorában: „Egy utcasarkon megdögleni, hogy előre küldesz négy másikat”. Büszkén, elszántan, szakadtan, fésületlenül – szabadon.
Aztán Lee-t elfogták, ló után kötötték, verték és a pofájába röhögtek: „Nézd, nézd, Lee hagyja magát!” Mert Lee ekkor már hagyta magát. A bandája meg északra iszkolt, „mint a beteg kutyák, egy lucskos telet csak átvacogni”. Aztán egy nap találkoznak Lee-vel, aki már nem vadnyugati pisztolyhős, nem rettegett harcos. Szép, polgári foglalkozásra váltott: fényképész lett. S már nem viszonozza a köszönésüket. „Sose felejtem el azt a csinos zakót” – mondja megrökönyödve a régi bajtárs, s aztán beletörődve megállapítja: „ennek vége van”.
33 lucskos telet vacogott végig ez a nemzet, s mire újra szabad lett, a többség már felvette a csinos zakót, és jámbor kispolgár lett. Akinek esze ágában sincs már az utcasarkon megdögleni semmiért. Aztán jöttünk mi, hosszú idő után az első nemzedék, amely félelem nélkül nőhetett fel. Jöttünk, hogy majd mi megmutatjuk. Mi Lee van Cleef-ek leszünk, és maradunk!
Minket nem kötöttek ló után, nem vertek félholtra. Nekünk csak a pofánkba röhögtek. Újra, meg újra. Az új módszerekkel uralkodó régi urak, aztán a régi módszerekhez vissza-visszatérő új urak is. Küzdöttünk, ordítottunk és suttogtunk, asztalt vertünk és szelíden érveltünk. Hiába. Aztán egy idő után már hagytuk magunkat, mint Lee. Egyre többen tűntek el, hogy csinos zakókban tűnjenek fel újra, és már ne köszönjenek vissza a régi barátoknak, mint Lee.
Megtanultuk mi is – ahogyan a szüleink, a nagy-, meg a dédszüleink megtanulták – patikamérlegen kimérni a szót, lábujjhegyen járni a táncot, karámba zárva lépdelni. Csak neki ne menjünk a villanypásztornak, csak ne dühítsük fel a házmestert! Csak a csinos kis zakónk el ne szakadjon!
A Délhírnél nincs csinos zakó. Nem méricskélitek a szavak grammját, nem menüettet táncoltok, hanem pogóztok, és ezerszer is nekimentek a villanypásztornak, akármekkorát is üt az áram. Nagyon, nagyon meg kell becsülni az ilyen vadkeleti szabadcsapatokat, mert már alig van néhány. Akik úgy mennek előre felszegett állal, tántoríthatatlanul, ahogy „csak Lee van Cleef lova lép.”
Mit mást is kívánhatnék nektek ezen a szép, kerek jubileumon, mint, hogy maradjatok ilyenek! Büszkék, elszántak, szakadtak, fésületlenek – szabadok. Akik még meg tudnak dögleni egy utcasarkon, hogy négyet maguk elé küldenek. Persze leginkább éljetek még sokáig! Szükségünk van rátok azon az átkozott határon innen és túl is!
Boldog születésnapot, DélHír! Isten áldjon benneteket, és óvjon a lucskos telektől, lucskos kezektől, lucskos alkuktól!
Balogh Gábor
