Tények Koszovóval kapcsolatban néhány mondatban
Csak akkor lehet józanul majd gondolkodni a koszovói helyzetről, ha a mai független Koszovó területéről eltávolítják a pánszerb ideológia kóros hazudozó, hamis, imperialista és rasszista, mindenütt jelenlévő propagandisztikus hagyományainak, guzlica mellett előadott üledékeit.
Ha röviden áttekintjük Koszovó 20. századi dinamikus történelmét, látni fogjuk, mennyit szenvedett az ott élő büszke, többségében albán lakosság amiatt, hogy felkerült Belgrád hegemón politikájának kívánságlistájára:
– A balkáni háborúkban az akkori szerb és montenegrói hadsereg meghódította Koszovó területét. A helyi, többségében albán lakosság csendőrrezsim alá került, és ki volt téve rendszeres bántalmazásoknak (ezzel kapcsolatos írásunkat lásd ITT – A szerk. megj.). A Szerbiához tartozó részen megtorlásokat hajtottak végre, erről részletesen beszámolt Dimitrije Tucović korabeli szerb politikus. „A Dečani kolostor felizgathatja a nemzeti romantika lelkét, de semmilyen jelentőséggel nem bír az új rezsim stabilitása szempontjából. Idegen ország területére léptünk, ebben rejlik a kiváltó oka minden tragédiának, ami miatt ma szenvedünk, és ami miatt a jövőben is sokat fogunk szenvedni„, olvasható Tucović prófétikus soraiban.
– A két világháború közötti időszakban, a Karađorđevićek által vezetett királyság idején Koszovó az etnikai struktúra stratégiai változásának volt kitéve – a rezsim az albán lakosság kárára pénzelte és támogatta a szerbek és montenegróiak betelepítését. Bato Tomašević önéletrajzi feljegyzéseket hagyott az utókornak erről a politikáról az Orlov krš című remekművében.
A mindenféle Đorđevićek, Skerlićek és Cvijićek, valamint a Szerb Tudományi és Művészeti Akadémia Koszovóval kapcsolatos rasszista elképzeléseit követve a szerb rezsim lényegében a koszovói albánkérdés megoldását a terület etnikai összetételének megváltoztatásában látta, ami rengeteg konfliktust és halált okozott.
– A második világháborút is vér és üldöztetés jellemezte. Mindegyik fél ugyan követett el háborús bűnöket, de nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy a szerb csetnikek programjukban Koszovót etnikailag tiszta területnek képzelték el, mégpedig etnikailag megtisztítva az albánoktól. Svetozar Vukmanović-Tempo, aki egy ideig illegális pártmunkát végzett ott, szintén értékes feljegyzéseket hagyott hátra a koszovói háborús napok lefolyásáról.
– Tito Jugoszláviája szintén nem volt híres Koszovó-barát politikájáról, főleg abban az időben, amikor a belügyi aparátust és a titkosszolgálatot Aleksandar Ranković irányította. Bár a körülmények összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, mint a Jugoszláv Királyság idején, az albánokkal szembeni félapartheid-rendszer nem szűnt meg a kommunista Jugoszláviában sem. Sőt, bátran kijelenthetjük, hogy az 1989-től Koszovó 1999-es felszabadulásáig tartó tízéves apartheid-rendszer e politika alapján jött létre.
– 1989 márciusában a koszovói antibürokratikus forradalom a pokol legmélye volt a montenegróihoz képest. Slobodan Milošević titkosszolgálata, a rendőrség és a hadsereg szinte náci politikát folytatott a régi vezetés megdöntése után. Az albánokat kizárták az intézményekből, az albán értelmiségieket és politikusokat börtönökbe zárták – nem százakat, hanem ezreket. Személyesen hallottam néhány ilyen ember vallomását – verések, szadista bántalmazások és nemi erőszak érte őket. Az albánok nem vehettek részt az üzleti életben, az iskolákban számukra a szerb nyelvet és a szerb történelemoktatást írták elő. A helyzet egyre jobban elmérgesedett, minden jel arra mutatott, hogy az egyetlen megoldás a fegyveres konfliktus lesz.
– És kitört a háború. Egy katasztrofális háború, amelyben több mint 13 ezer civil vesztette életét. A szerb katonai és félkatonai alakulatok minden várost és falut felgyújtottak, ahol albánok éltek. Több százezren kényszerültek elhagyni lakóhelyüket, szülőföldjüket. Körülbelül 25 ezer nemi erőszak történt! Lehetőségem volt ellátogatni a koszovói nőjogi központba, és meghallgatni a szerb katonai és félkatonai alakulatok áldozatainak vallomásait. Ez életem egyik legmegrázóbb élménye volt, amire emlékezni fogok, míg élek.
– A NATO-erők beavatkozása és a Koszovói Felszabadító Hadsereg győzelme után kezdetét vette az a folyamat, amely Koszovó függetlenségének kikiáltásával ért végett, a koszovói vezetők elkötelezett munkájának köszönhetően egy Szerbiától független párhuzamos rendszer jött létre, amely egy döntő pillanatban függetlenné tette az országot.
– Ma Koszovó független ország. Nagy problémákkal áll szemben. De küzdelme nagy lelkesedéssel zajlik. Életkorát tekintve Koszovó a legfiatalabb állam Európában. Nagy a haza iránti szeretet és a lelkesedés. És biztos vagyok benne, hogy Koszovó nem fogja oly könnyen feladni azt, amiért lakossága annyit vérzett az elmúlt 100 évben.
– A szerbek helyzete ma Koszovóban egyáltalán nem olyan rossz, mint amit a Belgrád sugall. Aki nem hiszi ezt el, menjen el Koszovóba turistaként. Minden tábla kétnyelvű, szerbek részt vesznek a koszovói intézményekben, ott ahol többségben vannak önkormányzatuk is van. A Szerb Pravoszláv Egyház a többi valláshoz hasonlóan vallásszabadságot élvez. Koszovó problémája nem a koszovói szerbek. Koszovó problémája a szerb állam és a szerb rezsim, amely a nagyszerb rasszizmus hagyományai szerint tekint az albánokra és terroristáknak nevezi őket. Ma a szerb állam olyan különleges műveleteket pénzel, amelyek aláássák Koszovó függetlenségét és destabilizálják a Balkánt.
Ezért üzenjük a Nyugatnak: Koszovó fő problémája nem Koszovóban, hanem a szerb elnökség belgrádi épületében lakik.
(Forrás: Boban Batrićević montenegrói történész – Antenam.net, DH)
