„Eltitkolt népirtás a Délvidéken“

Botlik József dr., (PhD) történész (1949, Szőny, Komárom- és Esztergom vármegye) Eltitkolt népirtás a Délvidéken című legújabb kötete a délvidéki/vajdasági magyarság 1944-45-ös tragédiájáról, a magyarirtás történetéről szól.

A tekintélyes, 513 oldalas könyvet a budapesti Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány adta ki 2023-ban. Az alapművet (368 oldal) részletes bibliográfia (369-402), terjedelmes névmutató (403-463), helységnévmutató (465-509) és a szerző életrajza (511-513) egészíti ki.

A kiadvány bemutatására november 7-én került sor Budapesten a Polgárok Házában. A mindössze 300 példányban megjelent könyvnek azóta már több helyen is volt bemutatója, de ismereteim szerint Vajdaságban még nem került rá sor.

A kiadó céljai közé tartozik, hogy „hogy ösztönözze, elősegítse, és megjelenési lehetőséget biztosítson az 1944-45-ben a délvidéki magyarságot sújtó, tragikus események nem hivatalos kutatásával foglalkozóknak”.

Az alapítvány eddig 29, többségében délvidéki eseményekkel foglalkozó kiadványt jelentett meg, hozzájárulva ezzel is történelmünk délvidéki tragikus eseményeinek részletesebb megismeréséhez és feltáráshoz.

A szerző részletesen foglalkozik az 1944-45-ös események előzményeivel (11-34. oldal), „a visszacsatolt területek 1944. októberi-novemberi elvesztésével” (35-41.).

„Tito partizánosztagainak népirtásával” nemcsak Vajdaságban (Bácskában, Nyugat-bánságban/Bánátban, Szerémségben) foglalkozik terjedelmesen, hanem a Drávaszögben, Szlavóniában, Közép Horvátországban, Muraközben és a Muravidéken/Venvidéken is (42-260.).

Jugoszláviának a Magyarországgal szembeni követeléseit taglalva (261-270.) megállapítja, hogy

A Vagyonszerzés partizán módra című részben (271-282.) a szerző leírja, hogy a hatalom által „nyíltan vállalt délvidéki etnikai tisztogatás” célja az volt, hogy „helyet készítsen újabb több százezer szerb betelepítésének, és a terület lakosságának szerb többségűvé változtatása”.

Ezt az állítást támasztja alá az is, hogy „a jugoszláv jogalkotó szervek számos olyan jogszabályt hoztak, amelyek – közvetlenül, vagy közvetve – sok ezer magyar magán-, illetve jog személyektől koboztak el vagyonokat. Ezeket államosították, majd általában népi vagy szövetkezeti tulajdonba kerültek”.

Az 1941 és 1945 között ártatlanul meghurcolt, megkínzott és kivégzett vajdasági polgárok névsorának összeállítására létrehozott tartományi képviselőházi Ankétbizottság és a Magyar Szerb Akadémia Vegyes Bizottság tevékenységével a Vitaható eredmények című rész foglalkozik (283-318.).

A szerző megállapítja, hogy „a kutatóknak még sok feladatot kell elvégezni, mert az 1944-45. évi magyarirtás körülményeinek nagy része, az áldozatok akár megközelítően tényleges száma még napjainkban is feltáratlan, illetve ismeretlen”.

A Tartományi Képviselőház Igazságtételi bizottsága [Anketni odbor za utvrđivanje istine o događajima u periodu od 1941. do 1945. godine] 2004. augusztus közepén fejezte be a munkáját.

– 2008 végére kilenc kötet készült el, amelyek tanulmányokat, dokumentumokat és névsorokat tartalmaznak, de még nem tartalmaznak végleges adatokat, csupán jó kiindulópontnak tekinthetők. Ez a hatalmas adattár azonban ismeretlen a nyilvánosság számára, sőt a szakmabeliek előtt is, mert pénzhiányra hivatkozva, csak tíz (!) példányban nyomtatták ki a köteteket, amelyek egyetlen könyvtárba sem jutottak el – állapítja meg Botlik József.

A kollektív bűnösség, a restitúciós törvény, rehabilitáció és kárpótlás című részben (319-329.) a vagyon-visszaszármaztatási és az ezt követő rehabilitálási törvény 2011. évi elfogadásáról a szerb képviselőházban, az ezzel kapcsolatos tanulságos politikai és jogi vitákról, azok eredményeiről, valamint a Vajdasági Magyar Szövetség ezzel kapcsolatos (vitatott) szerepét is bemutatja a szerző. (A két törvény elfogadásának történelmi, társadalmi és politikai vonatkozásairól, valamint felemás eredményeiről részletesen írtam A háborús bűnösség terhe című 261 oldalas könyvemben, amelyet ugyancsak a Keskenyúton Alapítvány jelentetett meg 2017-ben.)

– A restitúciós törvényt élesen támadták a vajdasági magyar pártok (a VMSZ kivételével – B.A.) és szervezetek, s a közvélemény, de vitatták történész körökben is, mint a kollektív felelősség megnyilvánulását. […] A 2011-ben jóváhagyott vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási jogszabály alkalmazása óta mindössze 8 ezer hektár termőföldet juttattak vissza az eredeti tulajdonosoknak, miközben az igények elérték a 100 ezer hektárt – állapítja meg a szerző.

A Megemlékezések története című fejezetben a szerző kifejti: „Ahogy a Délvidéken évtizedekig írni sem lehetett az 1944-ben kezdődő, magyarok és németek ellen irányuló népirtásról – ugyanúgy megemlékezni sem volt szabad; nem csak hogy nem volt szabad, de sok esetben azt sem lehetett tudni, hol nyugszanak a kivégzettek. […] Az 1990-es évek elejétől a Délvidéken már emlékezni is lehetett, igaz nehezen, és sokszor nem akadálymentesen”. A szerző részletesen leírja ezeknek a történetét, és azt is, hogy hol és mikor lehetett először emlékezni.

A vértanúság és történetírás cím alatt a szerző emlékeztet, hogy „Magyarország nemcsak kezdetektől, de különösen a szocializmus évtizedeiben nem vetette fel a délvidéki magyarság elleni megtorlást, hanem a nemzetközi közvéleményben, a diplomácia szintjén sem tette közzé a népirtást. A Tito marsall által vezetett Jugoszlávia is mélyen elhallgatta a magyarirtást, és egyoldalúan csak a magyar hatóságok által elkövetett 1942. januári vérengzéseket hangoztatta, amely délvidéki magyar nemzeti közösségnek a napjainkig súlyos károkat okozott”.

Egyéni (írói, önéletrajzírói, forrásgyűjteményeket készítők és filmes) kezdeményezések után, „a hallgatás falát csak 1990-ben sikerült ténylegesen áttörni. Matuska Márton újvidéki újságíró ekkor indította nagy hatású sorozatát a Magyar Szó napilapban az 1944. október- novemberi megtorlás napjairól, ’ahogy az emlékezet megőrizte’, amely 1991-ben könyv alakban is megjelent. Egy évtized alatt, az ezredfordulóra, már egy tucat helytörténeti kiadvány látott napvilágot, feltárva a megtorlások jelentős részét”.

– A legújabb szerb kiadások már elismerik, hogy az 1944 októbere és 1945 február közötti katonai közigazgatás idején tömeges (szerb szóhasználattal) ’likvidálások’ történtek. Az ártatlan magyar vértanúk számát leginkább csak 5 ezer főre becslik. Ezzel ráadásul azt igyekeznek sugallni, hogy nagyjából azonos az 1942-es razzia szerb áldozatainak számával, a kettő kiegyenlíti egymást”.

Botlik József összegzése szerint, „1944. október és 1948. március között a Délvidéken létesített 113 koncentrációs-, halál-, és munkatábor (nevesített és különböző adatok alapján becsült) ismert vértanúinak száma: Bácska 33 ’lógor’, 16 129 áldozat. Nyugat-bánság (Bánát): 43, és 19 918 fő, Szerémség 11 és 715 fő. Drávaszög/Baranya 4, és 22 fő, Szlavónia 11 és 19. áldozat. Muraköz: Dékánfalva? Muravidék/Szlovénia: 9 ’lógor’, 132 áldozat. Horvátország: Jasenovac 28 áldozat. Összesen 35 963 vértanú, akinek többsége német, kisebb része magyar volt”.

A szerző emlékeztet, hogy

Említeni kell, hogy Apáti István és Szilágyi György, a Jobbik parlamenti képviselői 2012. január elején feljelentést tettek a titoista partizánok által 1944-45-ben elkövetett délvidéki magyarirtás ügyében, amit aztán a Főügyészség áthelyezett a Szegedi Ügyészséghez. Hogy ennek mi lett az eredménye, arról viszont nincsen információ.

A népirtás bűntettének megelőzéséről és megbüntetéséről szóló egyezményt az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) 1948. évi december 9. napján, vagyis a második világháború befejezése után fogadta el. Magyar Népköztársaságra nézve csak 1952. április 6-án lépett hatályba.

Az Egyezmény II. cikke „népirtás alatt a következő cselekmények bármelyikének, valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport, mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését érti:

a) a csoport tagjainak megölése;
b) a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása;
c) a csoportra megfontolva oly életfeltételek ráerőszakolása, melyeknek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése;
d) oly intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása;
e) a csoport gyermekeinek más csoporthoz való erőszakos átvitele”.

Alkalmazásnak a jogi problémája abban lehet, hogy az Egyezménynek nincsen visszaható (retroaktív) hatálya. [Ez azt jelenti, hogy a jogszabály a keletkezése/kihirdetése előtti eseményekre hatályos. (…) A jogállamiság követelményei közé tartozik, hogy jogszabály a hatálybalépését megelőző időre nem állapíthat meg kötelezettséget (…) és nem nyilváníthat valamely magatartást jogellenessé.]

Ez azonban nem lehet akadálya annak, hogy ezeket az eseményeket ne lehessen népirtásnak nyilvánítani! Németország például 2021. május 28-án hivatalosan elismerte népirtásként az 1904 és 1908 között, a mai Namíbia területén folytatott vérengzéseket, amelyeket a Német Császárság katonái követtek el, és bocsánatot kért a bűncselekményekért. (Az 1995 júliusában történt srebrenicai mészárlást a volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Törvényszék – ICTY fellebbviteli tanácsa népirtásnak minősítette.)

Cseresnyésné Kiss Magdolna, a könyv szerkesztője és kiadója, a kötethez írt előszavában kiemeli, hogy a Botlik József „összefoglaló jelleggel mutatja be az 1944-45-ös magyarirtás történetét a korábbi és a szerző által végzett igen alapos kutató, feltáró, összegző munka eredményeként. A kötet részletesen, a Délvidék korabeli tájegységeire lebontva veszi számba az áldozatokat, világosan bebizonyítja a kommunista és internacionalista történetírás által eltitkolni remélt tényeket.

1944-45 telén Tito partizánjai a legszerényebb becslések szerint is kivégeztek több tízezer ártatlan, többségében élete teljében lévő magyar férfit, de nőt és gyermeket is. A Mindszenty bíboroshoz eljuttatott korabeli egyházi feljegyzések szerint az áldozatok száma a 40 ezer főt is elérte” – írja Cseresnyésné az előszóban.

Az előszó sarkalatos megállapítása, hogy „az 1944-45 telén elkövetett partizánakció nem az 1942-es újvidéki razzia, a Hideg napok megtorlása, hanem előre megtervezett népirtás volt a magyar és a német lakosság ellen, és válasz kapunk arra is, hogy az 1942-es, háborús körülmények között végrehajtott katonai túlkapásnak mik voltak az előzményei”.

A könyv és az eddigi kutatások alapján megállapítható, hogy „a hivatalos történetírás és politika igyekezett elhallgatni az 1944-45-ös délvidéki magyarirtás történetét. […] Néhány példaértékű emlékhelyet (Csurogot, Szabadkát, Temerint, Martonost – és, tegyük hozzá, Zentát – B.A.) leszámítva, nincsenek a tömegsírok megjelölve, egyetlen tömegsír feltárás sem történt. […] Az 1944-45-ös délvidéki mártírok tömegsírjai nagyrészt jeltelenek, és vértanúságuk mementó nélküli”.

Az 1942-es újvidéki razzia áldozatait megnevezték, emléküket Újvidéken a Duna-parton a Család nevet viselő emlékmű őrzi, ahol minden évben megemlékeznek róluk. A razziában részes magyar katonai vezetőket felelősségre vonták és megbüntették. (Tegyük hozzá: A források arról viszont nem közölnek adatot, hogy az 1944-45-ben a magyarok ellen elkövetett cselekményekért bárkit is felelősségre vontak volna.)

A magyar állam vezetői bocsánatot kértek az 1942-es áldozatok hozzátartozóitól. Legutoljára Áder János volt köztársasági elnök (2013. június 25-én a szerb parlamentben – B.A.). – Hasonló gesztus ez idáig nem történt meg a szerb állam vezetőinek részéről – állapítja meg Cseresnyésné Kiss Magdolna.

A Makovecz Imre, Magyarország egyik legismertebb építész tervezője által (még 2001-ben) tervezett emléktorony felépítését az újvidéki Futaki-úti katonai temetőben az 1944/45-ös ártatlan magyar áldozatoknak – ahol első- és második világháborús magyar katonák is nyugszanak – nem támogatta még a Vajdasági Magyar Szövetség a vezetősége sem.

– Bár sok minden tisztázódott, de az illetékesek számos kérdésnek, ügynek még nem jártak utána. Ezek között az egyik legfontosabb, hogy még mindig vannak jelöletlen tömegsírok. A megbékélés emelkedett törekvéseit gyakran kioltják a hétköznapi nehézségek, a valóság. A vajdasági magyarok rehabilitációs és kárpótlási eljárásai vontatottan haladnak. Bár Csurog, Mozsor és Zsablya egykori lakosainak kollektív bűnösségét eltörölte a szerb állam – tegyük hozzá: formálisan és „csak a jövőre nézve”, nem nyilvánította semmisé „a háborús bűnösnek nyilvánításáról” szóló, szigorúan bizalmas 2/45 számú, 1945. január 22-én meghozott határozatot és annak következményeit –, a meghurcolt, ma már idős túlélőknek, illetve a legyilkolt áldozatok leszármazottainak kellett bizonyítaniuk az ártatlanságukat. A valódi megbékélés ideje csak akkor jön el, ha Vajdaság-szerte és a volt jugoszláv területeken minden jelöletlen magyar sír megjelölnek, és ha megközelítő pontossággal összegzik az áldozatok számát, és végre a szerb fél részéről is megtörténik az őszinte bocsánatkérés – foglalta össze a szerző.

Cseresnyésné Kiss Magdolna az áldozatok emlékének ajánlja a kötetet és reményét fejezte ki, hogy a „azok is elolvassák, akik megoldást tudnak adni a továbbra is a napi/aktuál politika fogságában vergődő népirtás ártatlan áldozatai emlékének méltó ápolására, és a történet elfoglalja helyét a magyar és az európai történelemben, része lesz a tananyagnak Szerbiában és Magyarországon is”. A szerb-magyar/magyar szerb barátság akkor lesz „történelmi csúcson”, ha ez megtörténik!

A második világháború végé a vajdasági magyarokkal szembeni eseményeket a kutatók leginkább megtorlásnak, kivégzésnek, atrocitásnak, magyarirtásnak, vérbosszúnak  és háborús túlkapásnak is nevezték.

A Botlik könyv legnagyobb erénye talán, hogy a szerző és a szerkesztő is világosan kimondja: A Délvidéken/Vajdaságban eltitkolt német és magyar népirtás történt! El kellet jutnunk idáig!

A tudományos alapossággal és részletességgel készült könyv rávilágít az 1944-45-ös események számos, eddig ismeretlen részletére is. Megkerülhetetlen dokumentált anyagot és megállapításokat tartalmaz az akkori véres történelmi események vizsgálásához, további kutatáshoz.

Mgr. BOZÓKI Antal,
nyugalmazott ügyvéd

(bozokiantal.blogspot.com)