„Meghallotta az isteni bátorítást” – Így méltatták a nyíltan ateista Pásztor Istvánt a papjaink
A szabadkai Szent Teréz-székesegyházban tartották meg a hathetes misét Pásztor István emlékére. Pásztor István, aki 2007. májusától haláláig volt a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, rövid, súlyos betegség után 67 éves korában október 30-án hunyt el – tájékoztatja az olvasókat a Magyar Szó az egyetlen délvidéki napilapunk.
A lap a prédikációból is idéz: “Pásztor Istvánnak a Jóisten kijelölte a helyét. Kijelölte ezt az időt, hogy itt szülessen közöttünk, és hogy a mi nagyunkká legyen. Meghallotta ezt az isteni bátorítást, abból a hangból, ami mi mindannyian vagyunk. Meghallotta azt, hogy merjen küzdeni, ne csak önmagáért, ne csak egy kis, szűk közösségért, hogy merjen nagy áldozatot vállalni, merjen előre menni, utat törni, tanulni és adni.”
Vallását gyakorló délvidéki magyar katolikusként megdöbbenve olvasom a fenti szavakat, akarattal nem nevezve meg a forrást, vagyis az azt prédikáló főtisztelendő atyát. Ugyanis nevesítés nélkül is súlyos gondban van a helyi egyház, és az ilyen beszédek után talán az okok keresésében sem kell olyan mélyre nyúlni.
Vajon mikor hallotta meg Pásztor István az „isteni bátorítást”? 1974-ben, amikor belépett a templom romboló, a katolikus papokat halomra gyilkoló, a több mint 40 ezer délvidéki magyar haláláért felelős jugoszláv Kommunista Pártba? Amikor saját fiát Pásztor Bálintot nem keresztelte meg, aki saját otthonról hozott ateizmusáról büszkén nyilatkozott a szerb lapoknak? Amikor egykori felesége ravatolozásának idején nem mondta le politikai feladatait, hanem a Tartományi Képviselőházban politikai találkozókon vett részt, míg a fia a szabadkai VKT ülését vezette? (ellenben Pásztor István temetésének napjával, amikor MINDEN a VMSZ fenntartású kulturális intézményben pártutasításra kötelezően beszüntették az összes rendezvényt a teljes Délvidék területén – a szerk)
Vagy idézzük ide Pásztor István által okozott közúti balesetben kioltott áldozat gyermekeinek a nyilatkozatát, akik arra panaszkodtak, hogy a Csantavér mellett okozott karambol után Pásztor politikai befolyását latbavetve még azt is megúszta, hogy alkoholszondába fújjon majd évek múltán egy felmentéssel megúszta. Mint mondták az fáj nekik leginkább, hogy még egy bocsánatkérésre sem méltatta az árván maradt magyar katolikus család gyászolóit. Ez lett volna az Isteni bátorítás?
Tagadhatatlan, hogy Pásztor Istvánnak is sok erénye volt, amelyet egy katedráról ki lehetett volna emelni: minthogy becsülettel kitanítatta és felnevelte két fiát, akik aztán mindketten az általa vezetett pártban találtak maguknak szakmát, hogy unokáit szerette és példásan nevelgette nagyapai szeretetben. Vagy hogy a nyilvánosságtól elvonulva egy kis faluban a Ludasi-tópartján szerényen élt, ahol nevelgette a több milliót érő versenylovait. Akár azt is, hogy ha meg is követelte magának a templomokban az első helyet nem felejtette el, a hozzá közel álló egyházi papoknak kedvében járni, egyházközöségeiket támogatni, vagy épp a vele ellenszegülnek keresztbe tenni.
Persze, halottról jót vagy semmit tartja a mondás, csattanhat fel a sokat idézet demagóg válasz. Azonban sok jóérzésű délvidéki magyar katolikus nevében kikérem magamnak, hogy ateistákat püspökök temetnek, Isteni utjárásukban méltassanak. A főtisztelendő atya most azt méltatja, aki 1995-ben egy párttársát megbökve kérdezte meg egy templomban, hogy „hogy is kell ezt a keresztet vetni”?!
Bennünket akik, aki gyermekkorunktól ott voltunk a szentmiséken, elsőáldoztunk, bérmálkoztunk, az egyház kötelékében házasodtunk, kereszteltük meg a gyermekeinket, fizetjük az egyházi adót, járatjuk a gyermekeinket hittanra és megyünk velük szentmisére, mi akik ott vagyunk mikor adakozni kell, amikor imádkozni kell, amikor nyáj kell a templomban, akkor bizony bennünket vesznek semmibe és gyaláznak meg azzal, hogy olyan politikusokról beszél így, akik mindezt megspórolták maguktól és csak politikai számításból furakodtak be az első sorokba.
A helyi egyháznak meg elkellene döntenie végre, hogy melyik urakat akarja szolgálni? A szabadkai Szent Teréz-székesegyház utca szomszédságában székelőket, vagy a templom felett, az égi trónusról figyelőket?
