Szerbia szerepe az első világháború kitörésében

A Narodna Odbrana és a Fekete kéz — Stojanović professzor könyve, Ljuba Jovanović és Nikola Nenadović leleplezései — Miss Edith Durham vádjai

A háború előkészítésében való felelősség kérdésének szinte könyvtárra terjedő irodalma van már. Kevésbbé ismeretesek azok az adatok, amelyek a háború kitöréséért való közvetetlen felelősségnek, a causa proxima-nak kérdését világítják meg.

 A háborús feszültség közvetetlen kirobbanásának oka, — mint tudjuk, — a Monarchia trónörökösének, Ferenc Ferdinánd királyi hercegnek és feleségének Szarajevóban történt meggyilkolása volt. Szerbia akkoriban elhárította magától a felelősséget, tagadta, hogy része volna a véres kettős gyilkosságban, s a tényállás elferdítésével úgy tüntette fel a dolgot az európai közvélemény előtt, mintha ezt a gyilkosságot a Monarchia csak ürügyül használná fel, hogy leigázhassa Szerbiát.

Azóta sok napvilágra került, ami eddig homályban volt, s mindazt, amit a Monarchia annak idején csak gyanúként hangoztatott, ma már szerb önleleplezések tényként igazolják.

1923-ban a belgrádi egyetem történelmi tanára Stanoje Stanojević egy röpiratot ad ki „Ferdinánd osztrák trónörökös meggyilkolása” címén, amelyről a zágrábi Obzor 1925. március 1-i száma a következőket írja:

A rákövetkező évben Ljuba Jovanović, az akkori szerb kormánynak egy tagja, aki a háború kitörésekor kultuszminiszter volt Pašić kabinetjében, folytatta az önleleplezést ,,Krv Slovenstva” (A szlávság vére) című könyvében, mikor bevallja, hogy a szerb kormány igenis tudott a készülő merényletről. A volt szerb miniszter, aki ma a szerb szkupstina elnöke, úgy látszik elérkezettnek látta az időt a történelmi igazságok felderítésére s nem is tehet róla, hogy ezek az igazságok a hivatalos Szerbiát marasztalják el a felelősség kérdésében.

A harmadik, legsúlyosabb önleleplezés Nikola Nenadović (Mustafa Golubić álneve – A szerk. megj.) nevéhez fűződik, aki a Bécsben megjelenő La Fédération Balcanique 1924. december 1-i számában beszéli el Ferenc Ferdinánd főherceg meggyilkolásának történetét, amelyet szerinte az orosz vezérkar már 1913. decemberében elhatározott volt. Hasonló értelemben nyilatkozik Milan Bogićević szerb diplomata, aki Hartwigot és a szerb kormányt a merénylet aktív részvételével vádolja.

Nikola Pašić, a radikális nagyszerb nacionalista ideológia vezéralakja

Mielőtt ezekkel az önleleplezésekkel részletesen foglalkoznánk, ki kell térnünk a merényletet előkészítő Narodna Odbrana és a ,,Fekete kéz” című szerb szervezetek ismertetésére. A „Fekete kéz” ideológiája és eszközei világosan kifejezték azt a támadó délszláv politikát amely lángbaborította a világot és főleg 1911. óta a háttérből mozgatója, összefogója, támogatója volt minden nagyszláv törekvésnek, amely a Monarchiában élő szláv népek között felmerült.

A Szerb Radikális Pártnak már 1903. óta az volt a programja, mennél hatalmasabbá kell tenni a hadsereget és mennél nagyobb propagandát kell űzni a Monarchiának délszlávok lakta területein. E célból két társaságot szerveztek amelyek a polgári és a katonai törekvések megvalósításán dolgoztak. A polgári volt a „Narodna Odbrana” (Nemzetvédelmi Bizottság), a katonai pedig az „Ujedinjenje illi Smrt” (Egyesülés vagy Halál) amely utóbbi népszerűen mint Fekete kéz volt ismeretes.

Mivel a Narodna Odbranának az alapítása nyilvános volt, a Fekete kéz-é pedig titkos, nem lehetett csodálkozni azon, hogy a Monarchiában a két társaságot egynek tartották. Most már napvilágot láttak a titkos Fekete kézre vonatkozó statútumok és alkotmány is.

És pedig mind az alkotmányt, mindpedig az alapszabályt Oskar Tartaglia nyomtatta le 1921. december 9—14 között Spalatóban a „Novi List” című lapjában. Ő azonban még nem a teljes szövegét közölte.

A teljes szöveget először a Zágrábban megjelenő „Nova Europa” című tíz naponként megjelenő politikai jellegű és „jugoszláv” tendenciájú folyóirat hozta napvilágra, 1922. október 21. VI. k. 6. számában. Hogy Oskar Tartaglia annak idején miért nem közölte a két okmány teljes szövegét, arra vonatkozólag biztos adatokkal nem rendelkezünk, de ha figyelembe vesszük, hogy ő is tagja volt a titkos szervezetnek, elgondolhatjuk, hogy főleg a szervezet egyes pontjainak a nyilvánosságra hozatala tekintetében esküje miatt, de az okmányok külpolitikai vonatkozása miatt is, nagyon is érthető aggályai lehettek. A „Nova Európa” viszont már csak akkor közölte le a teljes szövegét, és hozzá egyes pontjaiban ritkított és vastagított betűkkel, amikor úgy látta, hogy csak oly módon segíthet a szervezet elítélt vezető tagjainak vesztett ügyén.

Megjelent a két okmány rövidítve, folytatólagos szövegben, tehát az egyes fejezetek és cikkek külön megjelölése nélkül, sőt egyes pontok teljes kihagyásával, a „Tajna prevratna Organizacija” (Titkos forradalmi szervezet) című 638 oldalra terjedő hatalmas, az akkori szerb kormány által Szalonikiben kiadott hivatalos műben is, amely csupán most, a háború után általánosabban ismeretessé vált „szalonikii-perről'” számol be azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy megnyugtassa az „egyesült” délszlávokat, akik vagy maguk is tagjai voltak a szervezetnek, vagy annak „forradalmi nacionalista” működéséről tudtak még a Monarchia fennállása idején. A korfui szerb kormány részéről ez a megnyugtatás annál is inkább szükségesnek látszott (N. E. 1922. VI. k. 6. sz. 156. o.) mert a Monarchia volt szlávjai előtt felfoghatatlan volt, miért ítélte halálra, illetve súlyos kényszermunkára a szerb kormány épen azt a Fekete kezet, illetve annak legfőbb vezetőit, amely és akik a Balkán szlávjainak egyesüléséért már 1903. óta is oly elszánt erővel harcoltak. Az 1918-ban a „Štamparija Velike Srbije” (Nagyszerbia Nyomdája) által kiadott fent jelzett terjedelmes mű, amelyről Ninčić, a mostani külügyminiszter 1918. novemberében a zágrábi Nemzeti Tanács egyik Belgrádba küldött delegátusának azt mondta, hogy a könyv adatai objektívek és teljesek és hogy minden igaz és csakis az igaz, amit a könyv tartalmaz. (U. o. 156. o.) És mégis alig egy pár héttel a megjelenés után, a szerb kormány maga vonta be kiadott „megnyugtató” könyvét, hogy közismertté ne lehessen, illetve, hogy a nyugatra el  ne juthason. Ma hét pecséttel őrzik a vastag könyvet.

Röviden, fontosabb vonatkozásaiban a Fekete kéz alapszabályai a következők:

1. A nemzeti eszmének a megvalósítása céljából titkos szervezet alakul, amelynek minden szerb tagja lehet tekintet nélkül nemre, korra, vagy születésre, feltéve, hogy odaadással akarja szolgálni ezt az eszmét.
2. A szervezet többre becsüli a forradalmi háborút, mint a kulturális harcot. Ennek következtében teljesen titkos.
3. A szervezet neve ,,Egyesülés vagy Halál.”
4. Hogy a célját megvalósíthassa, a szervezetnek befolyása alá kell hajtani  egész Szerbiát, a társadalom minden fokozatát és az egész szociális életet.
5. A szervezet legfelsőbb irányítója Belgrádban van. Ennek a központnak elvben csak kevés tagja lehet.
6. A szervezet elnöke és titkársága korlátlan halalommal rendelkeznek, hogy a központ parancsait végrehajtsák.
7. A központnak jogában áll bármely eszközt felhasználni arra, hogy a szervezet titkossága megőriztessék.
8. A szervezet egyes tagjai személyesen nem ismerhetik egymást. Csak a központnak tagjai ismerhetik az összes tagok nevét és személyét.
9. Egyes tagokat csak számokkal jelölnek.
10. Az egyes tagok kötelesek minden feltétel nélkül teljesíteni a központnak minden rendeletét.

  28. Minden egyes tagnak kötelessége, hogy a központnak megadjon minden felvilágosítást, amit csak megszerezhet, akár mint magánember, akár pedig tisztviselői minőségben.

29. A szervezetnek az érdekei minden más érdek elé helyezendők.
30. Minden tag megbüntetendő, aki nem a szervezetnek az érdekeit szolgálja, hanem személyes vagy pártérdekeket Ha pedig ebből a szervezetre a legkisebb kár háramolnék, akkor az illető tag halállal büntetendő.

A Fekete kéz forradalmi működése minden kétséget kizárólag Ausztria-Magyarország ellen irányult.

A 7. §. ugyanis kimondja, hegy a Legfőbb Központi Igazgatóság székhelye Belgrád, ez hajtja végre az összes határozatokat és a belgrádi központ tagjai nemcsak a szerbiai területi szervezetek delegáltjai, de az összes területi szerblakta tartományok delegáltjai is. Tehát 1. Bosznia-Hercegovina, 2. Montenegró, 3. Ószerbia és Macedónia, 4. Horvátország, Szlavónia és a Szerémség, 5. a Vajdaság, 6. a Tengermellék kiküldöttei.

És ezt a Fekete kezet, amely oly rendszeres és elszánt aknamunkát folytatott a Monarchia ellen, nem lehet egyszerűen balkáni ízű magánvállalkozásnak minősíteni, mintahogy azt Scotus Viator és a mai szerb propaganda elhitetni szeretné, mert mindenkor igen közel állt a hivatalos Szerbiához, valahányszor a nagyszerb eszme megvalósításáról volt szó.

A Fekete kéz szervezete több volt exaltált balkáni nacionalisták magántársaságánál, hiszen ez a társaság királyokat ölt, forradalmakat szított Macedóniában és ebben a munkájában mindenkor oldalán állott a szerb haderő, a komitácsik (csetnikek). Tekintsük meg továbbá — hogy minden kétséget eloszlassunk — a Fekete kéz alkotmányát aláíró ú. n. 10. alapító nevét, milyen állást töltöttek be. Az esze, lelke, energiája a társaságnak Dragutin Dimitrijević— Apis vezérkari ezredes, aki a vezérkar hírszerző osztályának volt a főnöke és a háború alatt a II. hadtest vezérkari főnöke. Továbbá Milan Milanović vezérkari ezredes, Čedomir Popović gyalogsági ezredes, Velimir Vemić lovassági alezredes, Bogdan Radenković athéni szerb konsul, Voja Tankosić alezredes, a komitácsik (csetnikek) főparancsnoka, Princip és társainak fegyveres kioktatója, Ilija Radivojević, Ilija Jovanović, és végül Milan Vasić őrnagyok. Putnik vajdát, a generálissimuszt is nagyon közelállónak tudják a Fekete kéz irányításához.

Dragutin Dimitrijević Apis, a Fekete kéz vezére, a szerb  vezérkar hírszerző osztályának a főnöke, a szarajevói merénylet megszervezője

Ámde aminek különös fontossága van, a felelősség kérdésében az a tény, hogy a szerb kormányok ismerték a Fekete kéz céljait, működését, tagjait, sőt mindaddig, amíg ez a szervezet csak a nagyszerb politikai eszmék megvalósításáért harcolt és  nem érintette egyúttal a kormányok párthatalmát és érdekeit, nemcsak eltűrték, de erkölcsileg és anyagilag egyaránt segítették is. Különösen nem szabad elfelejteni azt, hogy épen Dimitrijević és társainak összeesküvése és királygyilkossága buktatta el Belgrádban a nyugati irányú szerb politikát és juttatta uralomra az oroszbarát és Monarchia-ellenes kurzust 1903. május 29-én, amely kurzus azóta nem volt egyéb a valóságban, mint a legagresszívebb pánszlávizmus balkáni kiadása. Kiemelhetjük, még, hogy az ismert 65 feketekezes (crnorukás) tiszt, tisztviselő csak a Fekete kéznek a vezetőségét jelenti. De, ha az ötös csoportokra gondolunk, amelyeket a Fekete kéz szervezeti szabályzata előír, s ha nem feledjük azt sem, hegy a közölt névsor (lásd teljes névsorát N. E. 1922. okt. 2. VI. k. 6. sz. 191. és 192. oldalakon) csak a szerbiai tagozatra vonatkozik s nem egyúttal a Monarchiában volt tagozataira is, akkor világossá válik előttünk, milyen tág és terjedelmes volt az a szervezet, amelynek alattomos agresszívitása ellen a Monarchiának az európai politika eszközeivel lehetett és kellett védekeznie.

És ma már minden kétséget kizáró bizonyítékaink vannak, hogy ez a társaság készítette elő a trónörökös elleni merényletet. Kiviláglik ezekből a bizonyítékokból, hogy joggal tehette felelőssé a Monarchia a szerb kormányt ezért a Monarchia területén és a Monarchia alattvalója által elkövetett gyilkosságért. Rámutathatunk a Fekete kéz és boszniai ifjú merénylők közötti összefüggésre. Tankosić áll a vallomások szerint a középpontban. Ő adta a fegyvereket, ő gondoskodik a belgrádi összeesküvők átszállításáról, és ő tart kurzusokat a bomba és revolverek kezelésében. Ez a Tankosić pedig, aki ott szerepel a tíz első aláíró között, Scotus Viator szerint is a Fekete kéz fejének, Apisznak „ideális bajtársa” és „alkalmas eszköze”. Nem véletlenről van itt tehát szó, hanem a szervezetből kifolyó kötelesség vak teljesítéséről.

1.Mustafa Golubić (álnéven: Nikola Nenadović), 2. Voja Tankosić csetnikvajda, a szarajevói merénylet egyik főszervezője

Ezt az összefüggést annak idején a szarajevói bíróságnak nem sikerült ilyen kétséget kizáró világossággal megállapítania, miután nem ismerhette a Fekete kéz titkos rendelkezéseit. A Fekete kéz az, amely a boszniai ifjúságot arra az extrém fanatizmusra nevelte és uszította, amely végül is bombát nyomott az éretlen kezekbe. A Fekete kéz készítette elő a merénylettervet, de amint már előbb említettem volt, Jovanović bizonyítja, hogy a Pašić-kormány is tudott a készülő merényletről, amikor könyvében ezeket írja:

—Nem emlékszem, hogy május végén, vagy június elején volt-e, amikor Pašić egy napon elmondotta nekünk, hogy bizonyos egyének Szarajevóba készülnek, hogy meggyilkolják Ferenc Ferdinándot, akit ott a Vidovdán napján ünnepélyesen készülnek fogadni. Amint nekem ezt később mondották, ezt a titkosan szervezett emberek és bosznia hercegovinai diákok hazafias körében Belgrádban készítettek elő.

Jovanović a továbbiak során megemlékszik arról is, hogy ekkor Pašić állítólag szólt is Stojan Protić belügyminiszternek, hogy akadályozza meg a gyilkosság céljából Belgrádból elindult fiatalok célhoz jutását. De ezek a „hatóságok” amelyeknek a rendeletet végre kellett volna hajtaniok, mert Jovanović szerint maguk is benne voltak a szervezetben, nem hajtották végre ezt az állítólagos rendeletet. A továbbiakban Jovanović a következőket mondja:

— így bukott meg a kormány kísérlete, hogy megakadályozza az előkészített merénylet végrehajtását, aminthogy megbukott az a kísérlete is melyet saját iniciativájából bécsi követünk, Joca Jovanović Bilinszky miniszternél tett azzal a céllal, hogy vissza tartsa a főherceget a tervezet veszedelmes úttól.

Princip merényletéről, akit az író — tehát a belügyminiszter — személyesen ismert ezeket mondja a továbbiak során.

— Vidovdán napján délután a Szandzsákon levő lakásomon voltam. Öt óra között a sajtóosztálytól jelentkezett egy tisztviselő és bemondotta nekem, hogy mi történt délben Szarajevóban. És ámbár tudtam, mi történt, mégis, fülemben a hallgatóval, úgy éreztem, mintha valaki hátulról váratlanul megütött volna. S amikor az első híradást más oldalról is megerősítették, súlyos aggodalom fogott el.

Ez a vallomás kétségtelenné teszi, hogy az egész Pašić kormány már egy hónappal a merénylet előtt tudta, hogy a „titkosan megszervezett emberek köre” tehát a Fekete kéz az ú. n. „hazafias boszniai ifjúság köre” felhasználásával merényletre készül a trónörökös ellen.

Egy egész hónap nem volt elegendő, hogy a szerb kormány ártalmatlanná tegye azokat a merénylőket, akiket, személyesen ismert.

Ami az állítólagos figyelmeztetést illeti, erre a szerbek a legellentétesebb formában hivatkoznak. Jovanović szerint a bécsi szerb követ saját iniciativájából figyelmeztette volna nem is a külügyminisztert, hanem Bilinszkyt, a közös pénzügyminisztert. Tehát e szerint hivatalos figyelmeztetés mégsem történt. Bilinszky emlékiratában ezt a beszélgetést nem is említi, annak bizonyságául, hogy ő abban sem nyílt, sem rejtett figyelmeztetést nem látott.

Josimović, az akkori bécsi szerb követség tagja szerint az az értesítés június 21-én délben történt, míg Bilinszky titkára, Flandrak szerint Jovanović májusban látogatta meg főnökét utoljára.

Csupa ellentmondás.

Stojanović professzor aki szerb oldalról igyekszik a dolgot megvilágítani, a Kriegsschuldfrage 1924. júniusi számában azt írja, hogy Jovanović kérdésére, konkrétebben körvonalazta ezt a szerb követ részéről Bilinszkynél történt figyelmeztetést. E szerint a szerb követ csak arra a közismert tényre hívta fel a figyelmet, hogy a hadgyakorlatok alkalmával könnyen megtörténhetik az éles töltésekkel való tüzelés és lehetséges, hogy Őfenségét valami szerencsétlenség éri.

A dolog ismét egészen másként hangzik, és nyilvánvalóan csak alibi keresés.

Stojanović professzor szerint a bécsi külügyi hivatal archívumában a figyelmeztetésről hivatalos akta volna, amelynek száma ref. B. 287/1914. Az archívum helyettes igazgatója, Bittner udvari tanácsos kijelenti ezzel szemben, hogy a külügyi hivatalban nemcsak hogy nincs ilyen akta, de ott sohasem is használtak ilyen számozási rendszert.

Mi történt azután a gyilkosság után? Miss Durham, aki abban az időben a Balkánon tartózkodott, nemrég megjelent „The Sarajevo Crime ” című könyvében felveti a kérdést: Hogyan lehetséges az, hogy egy országban, amelyben a háború előtti napokban minden faluban követelték az utazótól az útlevelet, ahol állandó rendőri felügyelet alatt állott az ember s a rendőrségnek minden lépésről számot kell adni, hogy lehetséges az, hogy ez a rendőrség képtelen volt egyetlen letartóztatást eszközölni és bármely világosságot vetni a bűnügyre, holott kiderült, hogy a gyilkosok Belgrádból jöttek?

Június 28. és július 23-a között egyetlen letartóztatás nem történt, egyetlen felvilágosítást nem adtak. Stork ügyvivő június 30-án a következőkép informálja Bécset:

— Grujić úrhoz, a külügyminiszter titkárához kérdést intéztem, hogy a rendőrség milyen lépéseket tett vagy szándékozik tenni, hogy felderítse a gyilkosság titkait, amelyekkel egész Szerbia át van szőve. Azt a választ kaptam, hogy a rendőrség mostanáig egyáltalában nem foglalkozott az üggyel.

Durham szerint a válasz arcátlansága (Durham kifejezése) amelyet a legkritikusabb pillanatban intéz egyik állam a másikhoz, nem kiván kommentárokat.

Milan Ciganović

A „La Fédération Balkanique”, a Pašić-ellenes szerbek bécsi lapja 1925. május 31-i számában a következőket írja:

„Ámbátor a belgrádi rendőrség 1914-ben egyáltalában nem akart róla tudni, Ciganović 1908-ban került Boszniából Belgrádba és a vasút igazgatóságánál kapott egy kis állást. A Balkán háborúk alatt Tankosić őrnagynak a csekájában volt komitácsi. Megnyerte a főnökének a bizalmát és Tankosić bevezette őt a „Fekete kéz”-be. Pašićnak is kedves embere volt. Pašić a gyilkosság után Ciganovićot Albániába küldte és ugyanakkor úgy informálta a Ballplatz-ot, hogy elfogatási parancsot adott ki Ciganović ellen, de nem lehet a vádlottat megtalálni. Előre nem látott esetekre a radikális kormány egyéb óvatossági rendszabályokat is foganatosított. Június 28. és július 28. között a vasútigazgatóság elrendelte, hogy Ciganovićot az alkalmazottak minden listájáról törölni kell. A háború kitörése után egy hónappal azután Ciganović már ismét Tankosić őrnagy csekájában szolgált.”

A szerb politika kétszínűsége és eltussolási szándéka nyilvánvaló. Ami azt a vádat illeti, hogy a Monarchia ultimátuma azzal, hogy saját közegeinek szerepét kívánta a nyomozásnál érvényesíteni, szerb állam szuverénitását sérti, elég felhoznunk — a mostani frankbotrány esetét nem is említve, ahol a francia közegek ugyanezt teszik — a következő esetet:

Amikor a szerb Obrenović Mihály fejedelmet 1868. június 19-én meggyilkolták, a Pesten tartózkodó trónkövetelőt, Karađorđević Sándort is perbe fogták, aki az orgyilkosokkal összeköttetésben állott. A szerb kormány kérésére a magyar kormány akkoriban a leglojalisabban azonnal hozzájárult, hogy a nyomozásban magyar területen szerb hivatalos közegek is résztvegyenek, ami meg is történt. A magyar kormány itt, ebben a teljesen hasonló esetben nem látta veszélyeztetve szuverénitását, mert hiszen semmi titkolni valója nem volt s így nem szorult rá erre az ürügyre, hogy megakadályozza a vizsgálat teljességét.

Stojanović professzor könyve is sok anyagot ad a gyilkosság felderítésére. Ez a könyv első olvasásakor azt a látszatot kelti, mintha ez egy száműzött szerb munkája volna, aki ártani akarna az országának. A valóság azonban az, hogy a szerző a történelem professzora Belgrádban és azt az állását a könyv megjelenése után is megtartotta.

Stojanović előszavában a következőket mondja:

— Ennek a könyvnek a legfontosabb részéhez, tehát a gyilkossághoz az anyagot olyan személyek szolgáltatták, akik maguk is résztvettek az eseményekben. Ezek mind olyan tisztek, akik akik 1903-ban részesei voltak a Sándor király elleni  összeesküvésnek és azután vagy tagjai, vagy pedig ellenlábasai a „Fekete kéznek”. Ezenfelül adatokat kaptam olyan személyektől, akik azokat közvetlenül Dimitrijević vezérkari ezredestől, a főherceg legyilkolásának megszervezőjétől nyerték.

A gyilkosságról Stojanović a következőket mondja:

— II. Vilmos császárnak Ferenc Ferdinánd trónörökössel Konopistban történt találkozása után Dimitrijević, a szerb hírszerzőosztály főnöke bizalmas információkat kapott az orosz vezérkartól. Ezek szerint Vilmos császár megígérte volna a trónörökösnek, hogy megtámadja és elnyomja Szerbiát. — Amikor azután az osztrák-magyar hadseregnek a hadgyakorlatait Boszniában rendezték meg és nyilvánvalóvá vált, hogy a trónörökös is Szarajevóba készül, Dimitrijević teljesen megvolt győződve arról, hogy Szerbia ellen közvetlenül támadás készül. Amint azt 1915-ben ő maga előadta, hosszas tépelődés után arra az eredményre jutott, hogy a Szerbia ellen készülő háborút egyedül csak a főherceg meggyilkolásával lehet megakadályozni, annál is inkább, mert abban az időben Szerbia egész közvéleménye a legnagyobb ellenségüknek Ferenc Ferdinándot tartotta. Hogy áll valójában a dolog az állítólagos konopisti megegyezéssel?

Vilmos császár 1913. október 23—25-ig tartózkodott Konopistban, ez azonban nem lehet a Stanojević által említett megegyezés, mert ebben az esetben hogyan jelenthette volna nyolc hónappal előre az orosz vezérkar az állítólagos Szerbia ellen készülő támadást. Hiszen Konrád táborszernagy is kijelentette, hogy ő abban az időben nem volt Konopistban. Már pedig lehetetlen, hogy ilyen messze jövőre tervezett katonai tervet nélküle beszéltek volna meg. Konrád azt is megállapítja, hogy a trónörökös efféléről neki még csak említést sem tett.

Az 1917-i szaloniki királygyilkossági kísérlet napvilágra került adatai is erősen alátámasztják a Szerbia ellen való vádat.

Durham könyvében erről a következőket olvassuk:

Szalonikiben 1917-ben a „Fekete kéz” tagjai Dimitrijević ezredes vezetésével gyilkosságot terveztek Sándor régens ellen. A merénylet nem sikerült és a merénylőket letartóztatták. Dimitrijevićet és társait halálra ítélték. Az angol hadügyi hivatal interveniált Dimitrijević érdekében. A szerb kormánytól a következő választ kapta:

– Dimitrijevićnek nem lehet megbocsájtani, mivel ő szervezte meg a szarajevói gyilkosságot. A szerb kormánynak ebből, a közléséből a brit külügyi hivatal okmányszerű tudomást szerezhetett arról, hogy Ausztria  annak idején egészen jogosan járt el, mikor kijelentette, hogy a gyilkosságot Belgrádban tervezték és ott szervezték meg.

Maga az ítélet is teljesen irreguláris volt. Mert elítélni egy embert egy bűntény miatt és egy másik bűntény miatt kivégezni, még a legelasztikusabb törvényhozású államokban is képtelenségnek látszik.

Nikola Nenadović a Fédération Balkaniqueban 1924. december 1-én a szalonikii perre vonatkozólag a következőket írja:

— Petár király lemondása után a „Fekete kéz” élén Dimitrijević ezredessel, akinek az álneve „Apis” volt, a köztársaság mellett foglalt állást, mivel tudta, hogy az erőszakoskodások és a korrupció nem egyes személyektől erednek, hanem a monarchista államformáktól.

„Apis”  kijelentése szerint az orosz katonai attasé, Artmanow, továbbá az orosz miniszter Hartwig, Pašić miniszterelnök, sőt a  jelenlegi szerb király, Sándor is mindannyian tudtak a készülő szarajevói gyilkosságról.

A Fekete kéznek saját ultranacionalista irredenta lapja is volt, a Pijemont. A lap alapításakor Petár király másodszülött fia, Sándor trónörökös, későbbi jugoszláv király 20 ezer aranydinárt adományozott Dragutin Dimitrijević Apis  vezérkari ezredesnek, a Fekete kéz vezérének, a rezsim által elkövetett merényletek  főszervezőjének

Három oka volt annak, hogy Apist a szaloniki összeesküvés után kivégezték:

1. mivel határozott és veszedelmes ellensége volt a monarchikus államformának,
2. mert ő szervezte meg a szarajevói gyilkosságot,
3. legfőképpen pedig mert attól féltek, hogy el fogja árulni miképp a jelenlegi szerb kormány és Pašić tudtak a készülő merényletről és így egy gyilkosságnak bűnrészesei.

Stojan Protić írja:

— Úgy a „Fekete kéz” feloszlatásában, mint Dimitrijević kivégeztetésében a jelenlegi király, Sándor, Pašić és Ljuba Jovanović a legegyenesebb résztvevők. Ami a királyt illeti, van egy levél, melyet ő saját kezével írt, Živković generálishoz, amelyben azt kéri, hogy „Apist” okvetlenül halállal büntessék.

Ezek a leleplezések, amelyek Edith Durham közlései nyomán láttak Angliában napvilágot, még a hírhedt Scotus Viatort, a nagyszerb eszme lelkes apostolát is arra bírja, hogy a „Times”-ben közzétett levelében felszólítsa a szerb kormányt, a megjelent adatok megcáfolására, s mely adatok még szerinte is alkalmasak arra, hogy a mai Jugoszlávia megalakulásának megingassa etikai bázisát. A válasz azonban mind a mai napig nem jött meg a szerb kormány részéről.

 Ezek után azt hiszem minden objektív kutató arra a megállapításra kell, hogy jusson, hogy a háború kitörésének felelőssége a szerb kormányt terheli, bár a háttérben itt is ott látjuk Oroszországot, amely Hartwig utján mindenről tudott.

A felelősség kérdésének ilyetén megvilágítása után kénytelenek vagyunk leszögezni, hogy a békeszerződésekben, — amelyek hamis feltevésekből — indultak ki, hiányzik az etikai alap, pedig a mai egész nemzetközi jog, ezekben a békeszerződésekben gyökerezik. Mivel pedig semmiféle jog etikai alap nélkül tartósan nem állhat fenn, el kell jönni annak az időnek, amikor — mintahogy Mirabeau is megjósolta, csak egy szuverén hatalom lesz a nemzetek fölött: A nemzetközi jog és az igazság.

(Forrás: Gerevich Zoltán: Szerbia szerepe az első világháború kitörésében. Magyar külpolitika, 1926, 7. évfolyam, 6. szám)