Vučićék nemzeti deklarációja szerint Délvidék sohasem volt Magyarország része

A Szerb Haladó Párt (SNS) Szávaszentdemeteren,  „népi akklamációval” elfogadta a Vajdaságról szóló deklarációt, amelyet a tervek szerint a Vajdasági Magyar Szövetséggel (VMSZ) egyeztetve a szerb parlament is hivatalosan jóváhagy.

A deklaráció kapcsán több súlyos problémát is észleltünk, amelyek történelmi és politikai szempontból is aggályosak. Az, hogy a deklaráció sehol nem említi Magyarországot, szándékos elhallgatás és a történelmi igazság elferdítése. Ezzel a hiányossággal a szerb nacionalista narratíva próbálja elvenni Magyarország történelmi szerepét a régióban, és elbagatellizálni a terület hosszú távú magyar kötődését.

A deklaráció történelmi állításai számos ponton félrevezetőek, és  egyértelműen hamisak. Szembetűnően a szöveg azt sugallja, mintha a szerb nép már a kora középkorban jelen lett volna a Délvidék területén. Ez azonban nem felel meg a valóságnak. A történelmi helyzetek ilyen torzítása egyértelmű manipuláció, amely a radikális nagyszerb nacionalizmus előmozdítására szolgál. A deklaráció másik súlyos hiányossága, hogy Magyarországot egyáltalán nem említi, miközben a Délvidék történelme szoros kapcsolatban áll Magyarországgal, különösen a középkor és az újkor időszakában. A régió ezer éven át Magyarország része volt, és a magyar állam alakította a terület politikai, társadalmi és kulturális struktúráját. A magyarok, mint az adott terület legfontosabb etnikai és politikai, államalapító, államfenntartó közössége, meghatározó kulcsszerepet játszottak Délvidék fejlődésében.

Dusán cár szerb uralkodó, aki sokszor szerepel a szerb történelmi elbeszélésekben mint a „nagy hódító”, sohasem foglalkozott Magyarország déli részeivel. Célpontja nem a magyar területek voltak, hanem inkább a Bizánc irányába terjeszkedett. Halála után, a szerb állam gyorsan bomlásnak indult, és a törökök 1389-ben Rigómezőn győzelmet arattak a szerbek felett, ezzel végleg megdöntve a középkori  szerb államot. A középkor vége felé az egyre erősödő török veszedelem elől  ugyan kis szerb csoportok  Balkánról Magyarországba menekültek. Lazarevics István, a koszovói csatában elesett utolsó szerb fejedelem fia, uralkodása alatt, behódolt a törököknek. 1402-ben, amikor a törökök vereséget szenvedtek, a magyar királyhoz pártolt, és 1411-ben Budán hűséget esküdött Zsigmond magyar királynak, birtokokat kapva Magyarországon (A birtokok, amelyeket Lazarevics István és később utóda, Brankovics kapott Magyarországon, nem Szerbia részeként, nem kollektív szerb nemzeti birtokként, hanem személyes, magánbirtokként értendők, amelyeket hűbéresként, a magyar király hűségéért cserébe kapott!).

1427-ben, a tatai szerződésben elismerte a magyar királyok jogát Szerbiára. Halála után Brankovics György követte, aki 1439-ben Magyarországra menekült a török veszedelem elől. Hunyadi János több hadjáratot vezetett a törökök ellen, de a szegedi béke után a törökök végül Várnánál 1444-ben, majd 1448-ban Rigómezőn is győzelmet arattak. 1459-ben Szerbia végleg a török birodalom része lett. A Brankovics család menedéket talált Magyarországon, a magyar királyok szolgálatába álltak és a nemes magyar nemzet tagjaivá váltak, miközben formálisan megtartották „despota” címüket.

Mátyás korában is még túlnyomó többségében magyar volt Délmagyarország lakossága, a vidék magyar jellegét csak a török hódoltság és az azt követő évtizedek tüntették el.  A szerbek először a  török hadsereg katonáiként  árasztották el a háború sújtotta magyar vidékeket, de gyorsan el is tűntek a mocsaras vidékről.

A deklarációban említett Jován Nenád, más néven Cserni Iván, egy török elől menekült balkáni  bandavezér volt, szerb származása erősen vitatott, valószínűleg katolikus délszláv volt, aki a mohácsi csata után, 1527-ben, rablóbandájával kezdett fosztogatni a Duna–Tisza vidéken és Erdélyben. Cárnak és vajdának nevezte magát. Bandája a Dózsa-féle lázadás utóhatásaként garázdálkodott, míg végül Perényi és Czibak Imre szét nem verték seregeit. Szegeden legyőzték, és végül Török Bálint Tornyosfaluban lefejezte. Cserni Iván tehát nem egy szabadságharc vezetője volt, “császárság” alapítója még annyira sem, hanem egy vérengző rablóvezér volt, aki a történelemhamisítók által túlértékelt szereplője lett egy sokkal kisebb jelentőségű történetnek.

Hasonlóképpen sántít a deklaráció azon állítása, miszerint a szerbek a keresztény Európa védelmezői lettek volna.  Bár a szerbek sokszor törökellenes harcokat is vívtak,  nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ugyanúgy sokszor a törökök oldalán is küzdöttek, így például   1396-os nikápolyi csatában a szerb katonák a törökök oldalán  a magyarok ellen, akik azért harcoltak, hogy megállítsák az oszmánok terjeszkedését a Balkánon. Hasonlóképpen, a második rigómezei csatát (1448), amely 15 ezer magyar katona életébe került,  Brankovics György – aki 1439-ben Magyarországon kapott menedéket – árulása miatt vesztette el Hunyadi János. De gondoljunk itt a szerb martalócokra, aki évszázadokon át a mohamedán törökök oldalán harcoltak a keresztény seregek ellen.

Vučićék deklarációja szerint az 1594-es  bánáti felkelés célja is az “ősi szerb középkori állam újjáélesztése volt, és Szent Száva zászlaja alatt harcoltak a szerb felkelők”. Azonban a történelmi valóság másképpen néz ki. 1594-ben, Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem a keresztény szövetség mellé állásának hírére, a Versec környéki oláh és szerb telepesek, a moldvai és havasalföldi vajdák támogatásával, Palatics György lugosi bán vezetésével lázadásba kezdtek török uraik ellen, a pasa Versec alatt végül szétverte a lázadókat. 1595 júliusában Borbély György, Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem vezére, ostrommal elfoglalta Versec várát. A török helyőrséget legyőzve, saját katonáit helyezte el a várban, és Versecet, valamint más elfoglalt helyeket Erdélyhez csatolta.

Ugyancsak történelmileg erősen megkérdőjelezhető a szerb nacionalista narratíva, miszerint a törökök “Vracsaron elégették Szent Száva ereklyéit”, és a “szerb harcosok az ő zászlaja alatt harcoltak”, hiszen – szerb pravoszláv egyházi források szerint – nincs megbízható bizonyíték arra, hogy Száva ereklyéit valóban elégették volna.

A törökökkel szembeni harcok során, 1690-ben, egy hatalmas szerb bevándorlási hullám indult meg, miután a törökellenes keresztény seregek, egy balsikerű vállalkozás után, visszavonultak a Balkánról. Azok a szerbek, akik a törökkel szemben támogatták a keresztény seregeket, nem mertek visszatérni otthonaikba, így inkább Magyarországra menekültek, szegényen, semmi nélkül. Körülbelül 40 ezer szerb család érkezett ekkor – ők voltak az 1918 előtti délvidéki szerbek voltaképpeni felmenői.

Az I. Lipót király által 1690-ben kiadott pátens privilégiumokat biztosított a menekülő szerbek számára, de nem adta meg számukra a jogot a magyar területek birtoklására. A pátens egyértelműen úgy szólt, hogy a menekült szerb közösséget vissza kívánják telepíteni eredeti földjeikre, és nem tekintette a magyar földeket végleges hazájuknak.

Az 1699-es karlócai béke sem biztosította számukra a Balkán elfoglalt területeit, és a szerb menekültek végül végleg Magyarországon maradtak. Az 1790-es években a szerb egyházi vezetés egy része saját államalkotó szándékait kezdte hangoztatni, és a Bácskában a vajdaság kialakítását követelte, de ekkor a szerb vezetők, például Sava Tekelija (Thököli Száva), figyelmeztettek arra, hogy az önálló szerb vajdaság követelése a magyar állam testéből való kivágást jelentene, amit soha nem engedhetnek meg.

1848 március 15-én a magyar szabadságharc kitörése után a bécsi kamarilla által felbőszített délvidéki szerbek egyoldalúan kikiáltották a Szerb Vajdaságot. Ez a lépés szembe fordította őket a magyar forradalommal, és elindította az etnikai alapú erőszakot, amely számos magyar településen vérontást eredményezett. A szerb csapatok a magyarság mellett a zsidóságot is célba vették, főként a „Kossuthista” zsidóságot.

A legbrutálisabb támadások Szenttamáson és Bácsföldváron zajlottak, ahol a szerb felkelők a magyar áldozatok holttesteit felhasználva emeltek piramist, és a templomkerítésekre akasztották őket. Zentán, a „véres gyertyaszentelő” néven ismert napon, szintén a szerb csapatok a levágott magyar fejekkel díszítették a Szentháromság szobrot. Csókán is hasonló kegyetlenkedések történtek, ahol magyarok hátából hasítottak szíjat, miközben a Szerb Vajdaság kikiáltói még mindig a magyar nemzeti ellenállást tekintették fő ellenségüknek.

A deklarációban említett Svetozar Miletić 1848-ban aktívan részt vett a magyar szabadságharc elleni szerb felkelés szervezésében, uszítása véres zavargásokhoz vezetett.

1861-ben Újvidék polgármestere lett, ahol azonnal bevezette a szerb nyelv kizárólagosságát és üldözte a magyarokat és németeket. 1866-ban Zastava (Zászló) néven magyarellenes lapot indított, és a magyarokat rasszista módon „szerbfaló mongoloknak” nevezte, azt sugallva, hogy mi magyarok idegen, ázsiai jött-ment hódítók vagyunk a Délvidéken. 1868-ban a magyar nyelv teljes kiszorítását követelte, a szerb-török háború alatt pedig magyar területen katonákat toborzott Szerbiának, végső célja Bácska, Bánát és Szerémség elszakítása volt.

1878-ban öt év börtönt kapott, de 1882-ben már újra országgyűlési képviselő lett. Elméje végül elborult, 1901-ben halt meg. 1939-ben Újvidék központjában szobrot kapott, amely ma is a magyar közösség jelképének számító Mária Neve templomot fenyegeti kitárt ujjával.

1918. november 25-én  a szerb és francia megszálló csapatok szuronyainak védelme alatt, a Délvidék lakosságának 55,34 százalékát tevő magyar és német többségnek, valamint a lakosság 6 százalékát tevő románoknak teljes kikapcsolásával a „bánsági, bácskai és baranyai szerbek, bunyevácok és más szlávok” ún. „nemzetgyűlése” határozott és kimondta az elszakadást  az ezeresztendős  Magyarország kötelékéből, amely a török fenyegetés idején oltalmat és új hazát biztosított számukra.

A Vučić-féle deklaráció nem tért ki arra a tényre sem, hogy az újvidéki „nemzetgyűlés” több résztvevője, mint  például Joca Lalošević később mélyen megbánta Délvidék Magyarországtól való elszakításában játszott szerepét. Az egykori Nemzeti Igazgatóság elnöke, a tudományok doktora 1932 júliusában így nyilatkozott Délvidék helyzetéről az új állam keretein belül:

A deklaráció szerint az utóbbi tíz évben a szerbek és magyarok közötti kapcsolatokban tapasztalható „reneszánsz” annak a bizonyítéka, hogy az autonómiát és államépítést célzó modellek nem segítették elő az etnikai harmóniát, sőt, azok elvetése szükséges előfeltétele a nemzeti közösségek közötti megértés és együttműködés javításának. A szerzők azt sugallják, hogy a külön autonóm jogok megszüntetése lenne a kulcs a kölcsönös összhanghoz.

A deklaráció kidolgozása kapcsán a szerb rezsim egyértelművé tette, hogy a Vajdasági Magyar Szövetséget (VMSZ) is bevonják a folyamatba. Ahogy Aleksandar Vučić a Pink TV-nek nyilatkozva fogalmazott, „megkérdezi VMSZ-es barátait, mit szeretnének beilleszteni a nyilatkozatba, vagy esetleg mit szeretnének törölni belőle” – vagyis a magyar “érdekképviseleti” szervezet teljes beleszólást kapott a dokumentum végleges formájába.

A valódi botrány azonban az, hogy a VMSZ nem jelezte semmilyen kifogását a deklarációval kapcsolatban, így hallgatólagosan jóváhagyta annak tartalmát. Ez különösen súlyos, mivel a dokumentum történelemhamisító narratívát erősít, elhallgatja Délvidék valós múltját, figyelmen kívül hagyja a magyar közösség történelmi szerepét, érdekeit, és egyoldalúan a szerb nacionalista identitás részévé próbálja tenni a térséget.

__________________________

Vučićék deklarációjának bevezető része:

A legutóbbi események a szerbiai északi tartományban, a szeparatista eszmék és mozgalmak felélesztése, a „vajdasági nemzet,  nyelv és pravoszláv egyház” eszméinek nyilvános hirdetése, valamint egyfajta „vajdasági platforma” létrehozásának bejelentése arra kötelez bennünket, hogy aktív fellépéssel védjük meg Szerbia területi integritását és egységét a társadalmi és politikai szférában. Ennek érdekében, a Szerbia alkotmánya alapján, amelyet a polgárok szuverén akaratával hoztak, és amely kimondja, hogy Szerbia a szerb nép és az itt élő minden polgár állama, valamint hogy Szerbia területe egységes és oszthatatlan, a szerbiai polgároknak az alábbi népi deklarációt javasoljuk:

A Szerb Vajdaság történelmi fejlődése.

A szerb nép történelmi jelenléte a Pannon-medence tágabb területén folyamatosságot mutat a korai középkortól kezdve, és az egyik legjelentősebb öröksége a Szent Cirill és Metódus testvérpár tevékenysége ezen a vidéken a IX. században.

A szerbek, mint a keresztény Európa védelmezői az oszmán hódítással szemben, a 14. századtól kezdve jelentősebb számban telepedtek le, és a területek a szerb despóták, Lazarevicsek és Brankovicsok birtokába kerültek.

Bár rövid életű volt, Jovan Nenád császársága a 16. század elején Bácskában, Bánátban és Szerémségben az ősi szerb középkori állam újjáéledésére tett kísérletet, akárcsak a nagy bánáti felkelés ugyanebben az évszázadban, amely után a törökök Vracsaron elégették Szent Száva ereklyéit, akinek zászlaja alatt harcoltak a szerb harcosok.

A 1690-es nagy vándorlás után a szerbek által elnyert privilégiumok, mint a keresztény Európa védelmezői, megőrizték a szerb nép kultúráját, vallását, hagyományait és szokásjogát, és az egyházi-nemzeti gyűlések a szerb államiság újjáépítésének zálogai maradtak az újkorban.

A karlócai érsekség 1708-ban történt megalapítása a szerbség vallási és nemzeti pillére volt a Habsburg Birodalomban. Kulcsszerepet játszott a pravoszláv identitás és a nemzeti kultúra megőrzésében, előkészítve a szerb földek végső egyesítését és a Szerb Patriarchátus helyreállítását.

A szerbek már közvetlenül a pannóniai területekre érkezésük után keresni kezdték saját vajdaságukat. A szerb pravoszláv  egyház az ipeki patriarchátussal és a karlócai érsekséggel örökölte a középkori államiságról való kollektív tudatot és őrizte a nemzeti hagyományokat, valamint a szerb nép etnikai és vallási sajátosságait.

Az egyházi-iskolai autonómia és a népi önkormányzás lehetővé tette a szerbek számára a nemzeti konszolidációt, a meglévő és új kulturális, vallási és oktatási intézmények fenntartását és létrehozását, amelyeken különösen fontos szerepe voltak a tarcali monostoroknak, a Matica szrpskának, a karlócai gimnáziumnak és teológiai iskoláknak, a szerb pravoszláv gimnáziumnak Újvidéken, és az első szerb tanítóképző iskolának Szabadkán.

A szerb intelligencia és a szerb polgárság, valamint a pannóniai földek gazdasági struktúrái folyamatosan inspirálták és közvetlenül építették a fiatal szerb államot a 19. század folyamán, elősegítve annak terjeszkedését és felszabadulását az oszmán uralom alól.

Az 1848 májusi nagygyűlés, amelyet Karlócán tartottak, amelyen a szerb pravoszláv egyház metropolitája visszakapta a patriarcha méltóságát, és Szerémség, a katonai határőrvidék, Baranya, Bácska az óbecsei  körzettel, a sajkási zászlóaljjal és Bánát a katonai határvidékkel és Nagykikinda körzetével egyesültek a Szerb Vajdaságban, amely a modern szerb államiság egyik alapkövének számít, együtt az első és második szerb felkeléssel.

Svetozar Miletić munkássága örökre beívódott a szerb nép történelmi emlékezetébe. Mint az Egyesült Szerb Ifjúság, a Szerb Népi Szabadelvű Párt, a Szerbia Egyesítéséért és Felszabadításáért Társaság alapítója, a „Zastava” című lap kiadója és Újvidék polgármestere, aki hivatalossá tette a szerb nyelvet Újvidéken, és a szerb trikolórt is ezzel összefüggésben emelte ki, méltán érdemli meg a nemzet atyáinak panteonjában való helyet.

A szerb, bunyevác és egyéb szláv népek Nagy Nemzetgyűlésének döntése, amelyet 1918. november 25-én hoztak, és amelynek értelmében Banát, Bácska és Baranya a Szerb Királysághoz csatlakozott, valamint Szerémség egy nappal korábban, a nép szuverén akaratának kifejeződése, évszázados vágyainak megvalósítása volt, a nemzeti államiság megteremtéséért küzdő elődök sikeres harcának gyümölcse, és mint ilyen, örökre beíródik a történelembe.