84 évvel ezelőtt újra felragyogott a magyar szent szabadság napja Délvidék felett

84 esztendeje, 1941. április 11-én vette kezdetét az 1918. november elején megszállt, majd a trianoni diktátum által elcsatolt Bácska, valamint a Drávaszög, Muraköz és Muramellék visszafoglalása, felszabadítása.

Szerbia a belgrádi fegyverszünet rendelkezésének megszegésével az 1918 novemberében megszállt délmagyarországi területeken azonnal elmozdította helyéről a magyar közigazgatási hatóságokat és szerb katonai közigazgatást vezetett be. A megszállást persze a  népfelség elve alapján valahogy legitimálni kellett, ezért a szerb és francia megszálló csapatok szuronyainak védelme alatt 1918. november 25-én Újvidéken a radikális párti, magyar- és zsidógyűlölő, egyébként  elítélt gyilkos Jaša Tomić összehívott egy „nemzetgyűlést“, amelyen a Délvidék lakosságának 55,34 százalékát kitevő magyar és német többségnek, valamint a lakosság 6 százalékát tevő románoknak a teljes kikapcsolásával  „kimondták” Bácska, Bánát és Baranya csatlakozását a Szerb Királysághoz.

Ennek a „nemzetgyűlésnek” a legitimitását az a tény is kétségbe vonja, hogy a „képviselők” legfeljebb önmagukat képviselték, mert senki nem választotta meg őket, még a szerb lakosság sem, és az is érdekes, hogy  a szerbiai törvényhozás soha nem cikkelyezte be a délvidéki területek Szerbiához való csatolását (ennek ellenére 2018-ban a tartományi haladó-szocialista-VMSZ-es rezsim mégis megszavazta,  Pásztor István pedig a tartományi képviselőház elnökeként aláírta azt a határozatot, amely vajdasági ünnepnappá tette a november 25-ei „nagygyűlést” és az ott született „döntéseket” – feltehetőleg így akarták utólag legitimizálni, amit 1918-ban „elcsesztek”).

1918. december 1-jén Karađorđević Sándor szerb régens önkényesen, a törvényhozások megkérdezése nélkül kikiáltotta Jugoszláviát, „Szerbek, Horvátok és Szlovének Királysága” néven (és ezzel de jure megszüntette Szerbiát).

A nyugati győztes hatalmak 1919-ben a magyar—jugoszláv határt a Jugoszláviához csatolt területek népe megkérdezése nélkül és túlnyomó többségének kifejezett akarata ellenére csatolták Jugoszláviához. A győztes hatalmak Magyarország kormányát 1919 végén csak akkor hívták meg a békekonferenciára, amikor a Magyarországgal megkötendő béke feltételeit már egyoldalúan eldöntötték. A párizsi békekonferencia a magyar békedelegáció által előterjesztett dokumentációs anyagot nem volt hajlandó áttanulmányozni és a nagyhatalmak ultimátumban követelték a békeszerződés azonnali aláírását.

A királyi Jugoszlávia a szerbség hegemóniáját és az ország egységét csakis a nyílt monarchofasiszta diktatúra bevezetésével tudta biztosítani, így érthető, hogy Jugoszlávia elnyomott népei 1941-ben éltek az alkalommal, hogy megszabaduljanak a gyűlölt uralomtól.

A magyar állam területe 11.417 km²-rel és 1025508 lakossal gyarapodott, közülük 36,6% volt magyar, 19% német és mindössze 16% szerb. Az 1938–1941 közötti országgyarapítási időszakban javarészt vér nélkül növekedett a magyar állam területe 172.149 km²-re, lakossága 14,6 millió főre.

1944-45-ben Jugoszláviát nem népei akaratával, hanem azok ellenére a nyugati hatalmak jóváhagyásával a Szovjetunió kényszerítette vissza, amikor Tito és Sztálin 1944 szeptemberi moszkvai megegyezése értelmében a volt Jugoszlávia területén előretörő szovjet-orosz hadsereg e területek közigazgatását Tito kommunista partizánjainak kezébe adta át (a történelem során először ekkor vált a Délvidék – Baranya-háromszög kivételével –  a „Vajdaság Szocialista Autonóm Tartomány” néven a jugoszláv tagköztársaság Szerbia (Szerb Szocialista Köztársaság) részévé).

A véreskezű Tito kommunista Jugoszláviája az állam névleges föderalista felépítése ellenére sem tudta megoldani az első Jugoszlávia szétesését okozó nemzetiségi kérdést. Ellenkezőleg a népi és nemzeti ellentétek még inkább elmélyültek és még jobban elmérgesedtek, amik a második Jugoszlávia széteséséhez és a kilencvenes évek háborújához vezettek, s még ma sem oldódtak meg…