A dél-bánsági székely-magyaroknál járt a Magyar Remény Mozgalom
A Magyar Remény Mozgalom (MRM) a délvidéki szórványmagyarság jobb sorsra érdemes szegletében, a bukovinai-székely magyarság három településén járt vendégségben: Sándoregyházán, Székelykevén és Hertelendyfalván. Az idei év kezdetén indította el az MRM a jótékonysági gyűjtését, melynek célja az volt, hogy olyan szórványmagyar közösségeken tudjunk segíteni, amelyekben olykor már szinte a madár sem jár és amelyekről hajlamos elfeledkezni az egyre fogyatkozó, de még tömbben élő magyarság.
Célunk főképp a jövő felnövekvő generációinak a megsegítése volt, így csecsemő és óvodás korú gyermekeknek igyekeztünk kedvezni, ezért vittünk több zsáknyi ajándékcsomagot , amelyek játékokat, lapozókat, kifestőket, édességet, ruhákat, cipőket stb. tartalmaztak, de tartós élelmiszert és a tinédzser/fiatal felnőttek számára is jutott az ajándékokból.
Az MRM-et László Bálint elnök, Bíró Klára alelnök és Szabó Attila szimpatizáns képviselték.
A csomagokat a Kárpát-medence legdélebben fekvő és még többségében magyarlakta településére, Sándoregyházára juttattuk el. A Belgrádtól is délebre fekvő zsákfalu az ezeréves határmentén fekszik, amelynek egykori határvonalát a Duna mutatta és ahol még mindig állnak a Magyar Királyság egykori őrházai. Habár a település relatív többsége székely-magyar (2002-ben 40 százaléka a falunak) mégis a magyar nyelvű oktatás több mint húsz éve szünetel a településen – magyarázta nekünk Basa Gergely helyi vendéglátónk, aki bemutatta az egykoron virágzó falut, amely kiváló természeti adottságokkal rendelkező területen fekszik.
Annak idején, a zavaros kilencvenes években „egyesek” házról-házra járva igyekeztek lebeszélni a magyar szülőket az anyanyelvi oktatásról, mondván abból csak hátránya származhat a gyermeknek, ha anyanyelvén tanul, sokakat meg is félemlítettek, így nem maradt meg a magyar oktatás, és ami egyszer elvész, azt igen nehéz ismét előhozni – mondta Basa Gergely, aki a falu helytörténészeként minden egyes zugot ismer. Ezidáig hét könyvet írt többek között a falu történetéről, a helyi székely-magyar népszokásokról, népi énekekről és versekről, de támogatók hiányában ezek közül mindössze csak egy könyvét tudta megjelentetni. Vendéglátónk a dél-bánsági magyar civil életben is igen aktív, hiszen több mint egy évtizedes kapcsolat fűzi a Katolikus Közösségek Hálózatához (HÁLÓ), melynek egy évtizeden keresztül volt a koordinátora és ezalatt hét országos HÁLÓ-találkozó megszervezése kapcsolódik a nevéhez.
A helyi óvodában Pál Erzsébet óvónő fogadott bennünket, aki elmondta, hogy jelenleg kilenc gyermek jár az óvodába, az oktatás szerb nyelven folyik, de gondot fordítanak a magyar hagyományok és ünnepek megtartására is. Mint mesélik, az óvodában és az iskolában is biztosítva van a gyermekek számára az ingyenes étkeztetés, valamint délutánként bölcsőde és különfoglalkozások az iskolákban és az óvoda épületében. A magyar nyelvű különórákat is ilyen foglakozások keretei között tartják meg a faluban.
A Moša Pijade Általános Iskola igazgatónője Sanja Simić Mijatovć is gyermekhiányról számolt be nekünk, a tanulók létszáma alig haladja meg a hetvenet. Mint az igazgatónő elmondta, jelenleg is összevont csoportokban dolgoznak az alsós osztályokban. Az új iskoláztatási törvények pedig veszélybe sodorják az iskola létét, hiszen a minisztérium nem ismer el a specifikus eseteket, ugyan azt a tanuló számot szabja meg a nagyvárosokban is, mint a kis falvakban, így egyes generációk gyermekhiánya miatt az összevonással is túl kevés gyermek volna az osztályok élindításához, amíg más generációknál pedig az összevonással átlépnék a törvényben megengedett számot, így patthelyzet alakult ki az iskola jövőjét tekintve.
A településen jelentős számú bolgár nemzeti kisebbség is él (2002-es népszámlálás szerint 27 százalék), amelynek tagjai igen aktívak kultúrájuk és nemzeti öntudatuk ápolásában, erről a magyarul is tisztán beszélő Josif Vasilčin, a Bolgár Nemzeti Tanács alelnöke számolt be számunkra, aki mint elmondta, a dél-bánsági bolgár közösséget többször is magas rangú diplomaták keresték fel a közelmúltban, akik folyamatos támogatásukról biztosították a közösséget, így minden évben ingyenes kirándulást tehetnek az anyaországukba.
Ez a kiemelt támogatás az, ami hiányzik a magyar közösség számára, hiszen a választások idején a faluba kiküldött politikai leveleket leszámítva a magyar politikum megfeledkezett erről a kis közösségről, a településen magyar napilap vagy magazin sem kapható és a magyar fiatalok is szívesen eljárnak a bolgár közösségbe néptáncolni, hiszen látják, hogy ott több lehetőség adódik akár az utazásra és ismerkedésre is.
A sándoregyházai magyarságra kiemelten kellene figyelnünk, ha azt szeretnénk, hogy pár év múlva is mégfogadjisten választ kapjunk az adjisten köszöntésre a falu utcáin.
Az utunkat ezután a leginkább ismert al-dunai székely falu, Székelykeve irányába vettük, ahol Csipak Csaba plébános úr fogadott bennünket és mutatta be a helyi Szent Istvánnak szentelt templomot, amelyhez hasonló szerkezetű templomból öt van a Délvidéken: Ürményházán Óbecsén, Sándoregyházán és Muzslyán. A székely vendégszeretetéről és faluturizmusáról ismert falu egyike azon nyolc délvidéki magyar településnek, ahol az általános iskolákban a tanítás csakis magyarul folyik. Azonban negatív tendencia a szülők azon „hóbortja” mely szerint a gyermekeket a közeli Kevevárára járatják szerbnyelvű iskolába. Ily módon már közel 60 gyermek tanul szerbül a szomszédos városban. A szülők ezt a döntésüket a jobb oktatási minőséggel magyarázzák. A falu ennek ellenére tartja a szokásait és a délvidéki átlaghoz képest vallásossága is példaértékű. Sajnálatos mutató azonban az, hogy a település már szerte a világban nagyobb emigrációval bír, mint maga a falu jelenlegi lakossága. Az elszármazottak azonban minden évben a templombúcsú idején hazalátogatnak, amikor egy héten keresztül ismét együtt van az örök vándorlásra ítélt székely közösség.
Végül pedig Hertelendyfalvára tértünk be, ahol a Tamási Áron Székely-Magyar Művelődési Egyesületben fogadott bennünket Balogh Hajnalka óvónő és Lőcsei Márta ápolónő, akik a magyar nyelvű külön foglalkozásokat vezetik, amely hétvégi magyar óvodaként indult, de az érdeklődés miatt most már heti két foglalkozást is tartanak a gyermekeknek.
A nagy múltról mesélő egyesületi ház falai között ottjártunkkor a készülődés és a várakozás hangulata volt jelen, hiszen szombaton szentelik fel a hertelendyfalvi lelkész urat, Halász Bélát a helyi templomban a Szerbiai Református Keresztyén Egyház új püspökévé. Reménykedésre adhat okot ez a kinevezés is a Pancsovával mára összenőtt kis bukovinai székely közösségnek, amelyet a Szerbia egyik legszennyezőbb városának tartott Pancsova ipari telepe teljesen bekerít, így a falu lakóinak a gyárkémények mérgező füstjeinek árnyékában kell élniük. Ennek ellenére a közösség él és hírt is ad magáról köszönhetően a nemrégiben, március 15-én Napleány díjjal jutalmazott Pancsovai TV Magyar Percek szerkesztőségének, amelynek műsorainak online változatát a YouTube-on bárki követhei, ha feliratkozik a műsor csatornájára.
A Petőfi Sándor utca, amelyet a helyiek csak „magyar utcának” neveznek, elmondásuk szerint mai napig mintegy 90 százalékban magyarlakta része a településnek, és bár kis közösségről van szó, mégis amikor az ünnepeken és bálokon összejön a kis szórvány magyar közösség, akkor még tudnak és szeretnek is magyarul mulatni, és amíg a magyar gyermekricsaj és a magyar nóta nem veszik ki teljesen a vidékről, addig még van magyar remény is.
MRM honlap nyomán T. T.
