Emlékek: Így harcoltak a bácskai legények az első világháborúban
Következő cikk-sorozatunk az Első Világháborúban elhunyt bácskai katonákról és azok hőstetteikről fognak beszámolni.
Három rendkívüli gyalogezreddel rendelkezett Délvidék s annak fiai bátran helyt álltak a nagy háború frontjain. A három közül a legkimagaslóbb a szabadkai kir.cs. 86-os gyalogezred, ők legfőképp az olasz és orosz hadszíntéren jeleskedtek bátorságukkal. Újvidéki 6-os gyalogezred, valamint a zombori 23-as gyalogezred, ez a két osztag főképp a Kárpátokban harcoltak valamint Oroszországban, viszont mindkét fronton elismerően teljesítettek. Mindhárom ezredben egész Délvidék szerte soroztak embereket, mindegyik ezrednek megvolt a saját akkori Járása (Községe).
Következő beszámolóink, leveleink, történeteink szolgáljanak megfelelő tisztelettel és rójuk le emlékeinket Bácska harcos fiai előtt, melyet egész Nagy-Magyarország elismert.
Bácskai fiúk, éltek-e még?
Levelet írta: Szilárd János, annak reményében megtalálja a vele szolgáló bácskai fiúkat.
Szégyen gyalázat, viszont nincs értelme, hogy letagadjam: még sosem jártam a Bácskában s ezt a tejjel, s mézzel folyó áldott magyar földet csak hallomásból és könyvekből ismerem.
De nagyon jól, s nagyon közelről ismerem, még a világháborúból, a bácskai fiúkat. Együtt csatangoltam velük Bukovina véráztatta havasain, a szegedi 5-ös népfelkelő honvédgyalogezredben(a tábori ezredet ugyan is 1915 március 21-én szőröstül-bőröstül elfogták az oroszok Przemyslben és Szibéráiba hurcolták) és ugyan együtt bújtam velük későbben Asiago és Arsiero elátkozott kavérnáit, na meg a levicióis és trentói kórházakat. Miglen aztán közénk sepert a forradalom szele és széjjelhajigálta századainkat, mint a pelyvát.
A régi vitéz ezredből s a régi kedves bajtársakból nem maradt más, csak a bús emlékezet. Haloványan és elmosódva egy-egy arc, mintha vastag üvegen keresztül látnám.. halkan és bizonytalanul egy-egy szó, mintha valahonnan messziről, nagyon messziről hallanám…Héj, huszonnyégy esztendő, sok esztendő…éltek-e még bácskai fiúk?
Akkortájt írtunk pediglen 1917 júliust és a dornovatrai rengeteg, erdőségekben igencsak fentünk már a bicskáinkat, mivelhogy az oroszok ellen döntő támadásra készülődtünk.
Potocsnik Jenő ezredes urunk tehát kiadta a parancsot, hogy neki fogoly kell! Élve, vagy halva, egészen mindegy, sőt még azzal is megelégszik ha az illető muszkának csak a vállszalagját, s rajta az ezredszámot szolgáltatjuk be. Neki fontos csak az hogy muszkát fogjunk, vagy lőjünk mégpedig a lehető legsürgősebben!
-Na, ezt fagyazzuk meg!- néztünk egymásra a bácskai fiúkkal, mivel hogy a muszkának is volt magához való esze és legalább ötvenszeres drót akadály mögül szemléte vigyorogva a mi erőlködéseinket.
-Nem lehet!- jelentettük inmár számos meddő kísérlet és rengeteg sebesülés után az ezredes úrnak.- Nem vagyunk verebek, a drót akadályon nem tudunk átrepülni.
-Muszáj!- hangzott a válasz. Hát így.
Nagyon el voltunk keseredve. Minthogy pedig nálunk az elkeseredés foka mindig egyenes arányban állott az elfogyasztott rumok és konyakok mennyiségével, tehát az emlékezetes éjszakán-amelyről most mesélni akarok- szintén összegyülekeztünk Kiss Miska főhadnagy úr fedezékében és dühös pohárcsengés közepette szidtuk egymást a gyámoltalanságért, hogy még egy rongyos muszkát sem tudunk fogni.
Meg kell mondanom őszintén, Kiss Miskával az italban lőcsöt akasztani egyáltalán nem volt kismiska. Ez az óbecsei származású és ölestermetű bácskai legény úgy itta s bírta a leggyilkosabb nyakolajakat is, mint más közönséges halandó a limonádét. Hűséges társa volt ebben a másik bácskai fiú, a szabadkai származású Gubics Kálmán hadnagy. Ebbe a zömök kis bunyevác legénybe meg legalább tíz hörcsög mérge szorult és akkora virtus, hogy már legendák keringtek róla az ezredben.
Hát igen, azon az emlékezetes éjszakán rettentő mennyiségű rumok és konyakok fogytak el inmár a Kiss Miska főhadnagy úr fedezékében s ezen közben kegyetlenül szapultuk egymást a maflaságért, hogy még egy jámbor muszkát sem tudunk fogni, amidőn egyszer csak valamelyik tiszt ajkáról elhangzott az a meggondolatlan kijelentés, hogy ja persze, a bácskaiaknak csak a szájuk jár, de ha cselekedni kell, akkor sehol sincsenek!..
-Mit mondtál?-…állott fel vérbe forgó szemekkel Kiss Miska.
Aztán oda kiáltott Gubics Kálmánnak:
-Hozd a géppuskádat és két embert, és megyünk muszkát fogni.
És mentek… Mi a rémülettől megdermedve hiába könyörögtünk nekik, hogy az Istenért, legyen eszük és ne rohanjanak italos fővel a biztos halálba, nem használt. Ők mentek…
És átgázolva a drótkapun, eltűntek az argestrui erdő koromfekete éjszakájában… Aztán csönd, idegtépő borzalmas csönd vagy tíz percig.
Aztán egyszer csak égszakadás, földindulás:
-Pakpakpakpak..-a géppuska. Reá nyomban:
-Huj, huj, az anyád! A Kiss Miska meg a Gubics Kálmán hangja. Végül megint csönd, rettenetes csönd. Miglen nagysokára megzörrent a drót s látjuk ám, hogy Kiss Miska főhadnagy és Gubics hadnagy hangosan kacagva jön vissza és rugdal maga előtt három szerencsétlen muszkát.
Még csak annyit, hogy amikor Potocsnik ezredes úr a büszkeségtől csordultig telt szívvel másnap jelentésre szólította fel őket a muszkafogás részleteit illetőleg, még arra sem emlékeztek hogy egyáltalán járőrben voltak..
Bácskai fiúk éltek-e még?..
Óbecsén Kiss Miska és Szabadkán Gubics Kálmán..
Mert én még élek..és Bácska visszatérésének boldog óráiban első kötelességemnek tartom, hogy leboruljak ide az íróasztalomra és itt sirassam el a mi daliás, duhaj ifjúságunkat…
Dugovics Tituszhoz hű, cselekedetet hajtott végre Rumbold Gyula zászlós.
“Rumbold Gyula, a 6-ik ezredbeli tartalékos zászlós önként vállalkozott rá, hogy egy őrjárattal a baloldali Száva-Hídfőnél kipuhatolja az ellenség mozdulatait. Felderítő útjáról kitűnő jelentéseket küldött, úgyhogy néhány óra múlva nemcsak a hídfőt, hanem a kis Cigány-szigetet is elfoglaltuk. Elszántsága melynek már eddig sok csatározásban ragyogó példáját nyújtotta, annál elismerésre méltóbb volt, mert csak a vasúti töltés mellett nyomulhatott előre, melyet pedig egész hosszában végigpásztázott az ellenséges tűz. Rumbold zászlós volt az, aki Belgrád első elfoglalásakor, a Kalimegdanról személyesen vette le a szerb zászlót.”
Mamussich, hős szabadkai hadnagy
“Fiatal volt Mamussich János, a szabadkai 86-os gyalogezred tartalékos hadnagya. “Hősök hőse, fiatal, reményteljes, lelkes, rendkívül vakmerő tiszt.”-Mondta róla halála után az ezred parancsnoka. Két nap alatt szerezte meg Mamussich János az érdemkeresztet, s a szívébe fúródott golyót.
1915.szeptember. 14-én megerősített hadosztálytartalék ellentámadást intézett az oroszok ellen Seredyncénél. A fiatal hadnagy rendkívüli bátorsággal elsőnek vezette át embereit a helység hídján, nem törődve az ellenség hallatlanul heves tüzével. Át vitt egy géppuskás osztagot is és ennek védelme alatt aztán a többi század aránylag nyugodtan kelhetett át a hídon. Az éjszaka rövid volt alig pittymallott még, megint rohamra kellett indulni: csak így lehet kihasználni a győzelmet. Az ellenség tegnap inogni kezdett, ma meg kell törni végképpen!
Mamussich hadnagy lelkében forrott a tegnapi dicsőség mámora. Ha lehet, még nagyobb vakmerőséggel tör előre. Saját századán kívül még a harmadik tábori századot is magával viszi Vorobijovka ellen intézett rohamban. Lelkesen követi mind a két század. A győzelem fénye újra megvillan a szeme előtt: az ellenség ingadozik, enged-, megszalad….A diadalmas hurrá-kiálltások közepette is észreveszik sokan hogy a Mamussich hadnagy össze esett. Bal melléből patakzik a vér, fel próbál kelni de nem megy. Előre, bátran! – mondja elhalló hangon. A jelentés szerint utolsó lehelletéig, bíztatta katonáit, és ott halt meg a győzelmes roham színterén.”
