Az összlakosság 60,6%-ának kizárásával mondták ki Délvidék elszakadását

Az ú.n. Vajdaságnak, azaz a magyar Délvidéknek a magyar államtól való elszakadását proklamáló „Nagy Nemzetgyűlést” az újvidéki szerb nemzeti bizottság kezdeményezésére 1918. november 25-én tartották meg Újvidéken és azon a népesség 54,8%-át kitevő magyarság és németség, valamint a Bánát kérdésében szintén erősen érdekelt 5,8%-nyi oláhság, tehát az összlakosság 60,6%-ának kisemmizésével kizárólag a szerbek, bunyevácok és egyéb szlávok ú. n. képviselői vettek részt.

Az igazoló bizottság előadójának jelentése szerint a gyűlésen a Bánát, Bácska és Baranya területéről a beérkezett jegyzőkönyvek és meghatalmazások alapján 211 község és város volt képviselve (325-ből!) 757 képviselővel, illetve kiküldöttel, ami azt jelenti, hogy e terület községeinek és városainak egy teljes harmadát már eleve kizárták a tanácskozásból és a határozathozatalból. A 757 képviselő között volt 583 szerb (a szerbségnek számarányához képest mindössze 211 mandátum járt volna !), 79 bunyevác, 3 sokác, 2 horvát, 62 szlovák, 21 rutén és — hogy a váltig emlegetett, de soha komolyan nem vett önrendelkezési elvnek legalább némi látszatát megóvják — 6 német és 1 magyar [1], akinek sejtelme sem volt arról, hogy voltaképpen miért is kellett neki Újvidékre mennie és a „Nagy Nemzetgyűlés”-en résztvennie.

, ami azonban nem akadályozta meg abban, hogy egyhangúlag és az összlakosság nevében elfogadja a következő határozati javaslatot: „A Bánát, a Bácska és Baranya, az Entente balkáni hadserege által megvont határokon belül, ma 1918. november 25-én a ,Nagy Nemzetgyűlésen’ a nép önrendelkezési jogának magasztos elve alapján függetleníti magát és kimondja elszakadását Magyarországtól mind államjogi, mind politikai és gazdasági tekintetben. Ebből kifolyólag a ,Nagy Nemzetgyűlés’ felállítja a nagy Nemzeti Tanácsot, melynek végrehajtó szerve a Nemzeti Kormányhivatal.”

A békeparancsok szellemére és egész konstrukciójára mindenesetre jellemző, hogy ez a népek önrendelkezési joga ellen a vajdasági népesség túlnyomó többségének kinullázásával elkövetett jugoszláv merénylet a többi ehhez hasonló jogtiprással és jogfosztással együtt legkevésbé sem feszélyezte a trianoni békediktátum felelős szerzőit, mikor a Millerand-féle kísérőlevélben a területi rendelkezések igazolására azt a minden morális és jogi alap nélküli indokolást megkockáztatták, hogy „a népszavazás elrendelése felesleges volt, mert meggyőződésük szerint ez a megkérdezés, még ha az őszinte véleménynyilvánítás teljes biztosításával történnék is, nem vezetne más eredményre, mint amilyenre Közép-Európa néprajzi viszonyainak és nemzeti törekvéseinek tüzetes vizsgálata vezette a Hatalmakat. A népek akarata megnyilatkozott 1918. október és november havában, a kettős monarchia összeomlásakor, midőn a sokáig elnyomott nemzetiségek egyesültek fajtestvéreikkel.”

Hogy az önrendelkezési elvvel való visszaélést és az önrendelkezési jog kijátszását, valamint az igazság meghamisítását még jobban illusztráljuk, idézzük még a Nemzeti Kormányhivatal által a belgrádi kormányhoz intézett különböző felterjesztések néhány jellemző mondatát: „Ennek a területnek lakossága hozzájárult a szerb királysággal való egyesüléshez, nemcsak azért, mert ez a túlnyomóan szerb és horvát többségű nép (?) természetes kívánsága volt, hanem azért is, mert a szerb királyság demokráciája és agrárviszonyainak rendezettsége a legjobb biztosítéka annak, hogy ez a nép véglegesen fel fog szabadulni a kiváltságos osztályok uralma alól és új életet kezdhet szabadságban és felvilágosult demokráciában. Hogy Szerbia demokratizmusa és rendezett agrárviszonyai milyen vonzóerőt gyakorolnak ezen terület népére, mutatják a Bácska, Bánát, Baranya magyar és német népének egyre sűrűbb nyilatkozatai is, melyek mind a szerb királysághoz és a szerbek, horvátok és szlovének államához való csatlakozás mellett szólnak.” Szinte felesleges hozzátennünk, hogy ez a magyarokra és németekre vonatkozó állítás is az ú. n. légből kapott koholmányok közül való.

Külön figyelmet érdemel a nemzeti kormányhivatalnak 1918 december 4-i felterjesztése, melyben az elszakadási nyilatkozat és saját hivatalbalépésének közlésén kívül arra kéri az SHS királyság kormányát, hogy az ügyvitel zavartalanságának biztosítására és a megszálló szerb csapatok, valamint a szövetséges hatalmak csapatai részéről szükséges támogatás kieszközlése végett ismerje el a nemzeti kormányhivatalt a Bácska, Bánát és Baranya megszállt területének közigazgatási hatóságául s hogy erről a további egyöntetű eljárás érdekében a szerb, francia és angol csapatok összes parancsnokságait értesítse. Ennek az okmánynak azért van különös fontossága, mert kézzelfogható bizonyítékát szolgáltatja annak, hogy az 1918 november 3-i Diaz-féle fegyverszüneti és a november 13-i belgrádi katonai konvenciónak azon rendelkezését, melynek alapján a megszállt területek polgári közigazgatása a békekötésig magyar kézben fog maradni, az Entente tudtával és beleegyezésével dobták félre. Ahogyan csúffá tették a nemzetiségi elvet és lábbal tiporták a nép önrendelkezési jogát, azonképpen értéktelen papírrongyként kezelték a konvenciónak ezt a magyar szempontból legfontosabb rendelkezését is. Még ennél is nagyobb súllyal esik azonban latba az a merőben önkényes katonai akció, amellyel a szerbek, túltéve magukat a határmegállapító bizottság kötelező rendelkezésein, fegyveres erővel erőszakos határkiigazítást hajtottak végre az SHS állam javára.

Nem kevésbé súlyos jogsérelem érte egyébként Magyarországot a jugoszlávok által önkényesen Prekomurje-ra átkeresztelt Vendvidék kérdésében is. Amint Mikola Sándor „A vendség múltjáról és jelenéről” szóló tanulmányában Zolger Iván, a békekonferencia jugoszláv delegátusának a „Slovenski Narod” 1921 június 2. számában megjelent cikke alapján írja, ezt a legfőbb tanács által eredetileg Magyarországnak megítélt területet a vonatkozó határozat önhatalmú megváltoztatásával Tardieu játszotta át a jugoszlávok kezére, még annak ellenére is, hogy 1921 őszén a határmegállapító bizottság a 160 községből 34 községnek Magyarországhoz való visszacsatolását javasolta.

____________________

[1] Spomenica [Emlékkönyv] oslobođenja Vojvodine 1918. Újvidék,  1929. 161. old. és Petar Pekić: Povijest Hrvata u Vojvodini do 1929. godine, Zágráb, 1930. 229 old. „A vojvodinai horvátok történeté 1929-ig”)

(Forrás: Prokopy Imre: Jugoszláv irredenta magyarellenes jogcímei Érvek az önálló délszláv állam létrehozása mellett a párizsi béketárgyalásokon. Magyar Szemle.  (1941. jún.)