200 éve született Rózsa Sándor, a betyárkirály
Alakját számos szépirodalmi alkotás örökítette meg: színezték-formálták, széles körben ismertté tették az utókor számára. No de kit? A legendás hőst? A szegények gyámolítóját? Vagy egy közönséges bűnözőt? És mi az a szociokulturális közeg, amiben e meglehetősen kétes erkölcsű figura oly nagy népszerűségre tehetett szert?
A perzsa eredetű „betyár” kifejezést eredetileg olyan fiatal férfiakra értették, akik vándorolva, alkalmi munkákból tengették életüket.
Rózsa Sándor – a legendává válás útján
Bár Rózsa Sándor minden kétséget kizáróan a magyar történelem leghíresebb betyárja, „szakmai” pályafutásának kezdetei kimondottan tipikusnak és hétköznapinak mondhatók. Születésének körülményeiről és gyermekkoráról amilyen sok mendemonda került a köztudatba, annál kevesebb hiteles információ maradt fenn.
1813 nyarán egy Szeged környéki tanyán látta meg a napvilágot, nagyon szerény körülmények között, egy pásztor fiaként (apja is többször keveredett jószágtolvajlási ügyekbe). Iskolába nem járt, írni-olvasni felnőtt fejjel sem tanult meg. 23 évesen került először börtönbe: két tehén ellopásával vádolták, de a tettet nem sikerült rábizonyítani. Mégis másfél év börtönre ítélték, ahonnan tíz hónap múltán megszökött. Ez a mozzanat talán egész további sorsát meghatározta. Végérvényesen kriminalizálódott: szökött rabként folyamatosan bujkálnia kellett, s az ártereken és mezőségi erdőkben rejtőző többi üldözött között keresett menedéket.
Hamar megszervezte saját bandáját, a hagyomány szerint még a betyárok is félték ellentmondást nem tűrő személyisége és könyörtelensége miatt. (Érdekes az ellentét a néphagyomány és a hivatalos dokumentumok között: utóbbiak szerint a betyárkirály alacsony termetű, halk szavú, visszahúzódó ember volt.)
A közszájon forgó történetek szerint az évek óta körözés alatt álló Rózsa úgy kapott kegyelmet, hogy az országos toborzókörútján Szegedre érkező Kossuth közelébe férkőzve felajánlotta: ha elintézi számára a kegyelmet, akkor embereivel csatlakozik a szabadságharchoz. (A jelenség nem kivételes, számos betyárbanda kapcsolódott be népfelkelőként a szabadságharcba, hiszen akkor minden fegyverforgató kézre szükség volt.) Bár sosem derült ki, hogy a személyes találkozó ténylegesen megtörtént-e, annyi mindenesetre bizonyos, hogy 1848. október 23-i keltezéssel
Rózsa Sándor megkapta a felmentőlevelet.
A betyár állta a szavát, és 150 emberével megszervezte saját csapategységét. A harcokban részt vettek ugyan, de az együttműködés tiszavirág-életűnek bizonyult, 1848. december 27-én már bizonyosan elhagyták a frontot.
A betyárcsapatok alkalmazása a harcokban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, engedetlenségükkel, kegyetlenségükkel (hiszen Rózsa csapata például brutális etnikai tisztogatást végzett egy bánsági faluban, a románok és szerbek által lakott Ezeresen) és fegyelmezetlen viselkedésükkel több fejfájást okoztak feletteseiknek, mint amennyi eredményt fel tudtak mutatni – parancsra fel is oszlatták csapatukat. A betyárkirály nem egészen két hónapot töltött hadakozással, de felettes kapitánya már az első bevetések után kérte visszavonásukat a velük kapcsolatban felmerülő katonai problémák miatt. A folklorisztikus honvédő szereplés, a szabadsághősként való megjelenés tehát kevéssé megalapozott legenda.
Börtön-évtizedek
De hogyan alakult Rózsa Sándor sorsa a továbbiakban? A történet ezen a ponton elveszíti romantikáját. 1857-es letartóztatása után 1859-ben halálos ítéletet mondtak ki rá, de ezt utólag életfogytiglani börtönbüntetésre mérsékelték. 1868-ban császári kegyelmet kapott, és szabadlábra helyezték. Ám alighogy kilépett a börtönből, rögvest visszatért korábbi életformájához: lépést tartva a technikai fejlődéssel, vonatot tartóztatott fel és próbált kirabolni. Bár a vadnyugati stílusú kisiklatás sikerült, mégis ez lett élete utolsó akciója. A postavonatot őrző katonák visszaverték a támadást, Rózsa Sándor is golyót kapott, így nem tudott elmenekülni. 1872-ben életfogytiglani fegyházra ítélték, melyet később börtönbüntetésre változtattak, s a szamosújvári börtönben halt meg 1878. november 22-én.
(origo.hu nyomán)
