18 éve halt meg a „balkáni mészáros”, Slobodan Milošević

18 éve ezen a napon halt meg az egykori szerb önkényuralkodó, Slobodan Milošević.

Slobodan Milošević  1941. augusztus 20-án született Pozsarevácon Svetozar  Milošević és felesége, Stanislava gyermekeként. Szülei ugyan montenegróiak voltak, ő azonban mindig szerbnek mondta magát. Apja 1962-ben főbe lőtte magát, tizenkét évre rá édesanyja is önkezével vetett véget életének.

Milošević  1959-ben lépett be a Jugoszláv Kommunisták Szövetségébe. 1964-ben a belgrádi egyetemen államvizsgázott jogtudományból. Később egyre inkább a gazdasági életben tette próbára tehetségét. Már 28 évesen a Technogas nevű vállalat igazgatóhelyettesévé választották, öt évre rá, 1974-ben pedig a cég főigazgatójává tették meg. 1978-1983 között a Beogradska Banka igazgatójaként ténykedett. A nyolcvanas évek közepéig nem volt túl sok köze a politikához. Egészen 1984-ben, amikor a kommunista párt belgrádi első titkárának nevezték ki. Megbízható pártmunkásként tartották számon. Ekkor még kacérkodott a nagyszerb nacionalista nézetekkel, jellemző, hogy személyesen akadályozta meg a 20. század első felének nacionalista szerb gondolkodója, Slobodan Jovanović művének publikálását. Milošević  ekkortájt az 1980-ban elhunyt véreskezű Josip Broz Tito diktátor odaadó hívének számított.

Ivan Stambolić és Slobodan Milošević

A nyolcvanas évek közepétől valóságos villámkarriert futott be. Nagy szerepe volt ebben Ivan Stambolićnak, a JSZK szerb szekciója vezetőjének, aki vakon megbízott Miloševićben. Ám amikor pártfogoltja elérkezettnek látta az időt, Brutus módjára lépett fel mentora ellen.

A nyolcvanas évek végén a szerb kommunista vezetés nem volt egységes az ország jövőjét illetően. Milošević  ekkor már nagyszerb nacionalista tanokat hirdetett, ám távolról sem mindenki támogatta. A pártviszályokat kihasználván Milošević  és hívei lemondatták Sztambolićot a szerb elnöki tisztségről.

Milošević  előtt szabaddá vált az út a hatalom megkaparintása felé: 1989-ben szerb elnökké választották. (Amikor 2000-ben Stambolić indulni kívánt a jugoszláv elnökválasztáson, Milošević  kivégeztette, holttestét három évvel később találták meg.)

Ivan Stambolić földi maradványai

Milošević  szerb elnökké választását követően Jugoszlávia válaszút elé érkezett. Az új elnök ugyanis nagyszerb nacionalizmusának köszönhette felemelkedését. Később azonban sokan mondták róla: alapvetően nem is annyira nacionalista volt, mint amennyire a hatalom után ördögien áhítozó politikus, aki aszerint váltogatta nézeteit, ahogy pillanatnyi érdekei diktálták.

Milošević  törekvéseiről sokat elárult, hogy ugyancsak még 1989-ben egyik első intézkedéseként felszámolta Koszovó és a Vajdaság autonómiáját. Az úgynevezett „antibürokratikus forradalom” keretében leváltották a két autonóm tartomány mellett Montenegró vezetőit. A koszovói albánok első emberét, Azem Vlasit letartóztatták. Milošević különleges rendőri egységekkel verette le a stari trgi bányászok sztrájkját: az összecsapásokban 32 ember vesztette életét.

A jugoszláv kommunisták híressé vált 14. kongresszusán nyilvánvalóvá tette, hogy az ország egész területén ki akarja terjeszteni a szerb befolyást. Kifejtette, a többi tagköztársaságot is meg kell fosztani jogaiktól. Burkoltan azt üzente: a jugoszláv tagköztársaságoknak súlyos árat kell fizetniük esetleges elszakadásukért.

Honfitársai többségének tetszett a „szerb érdekeket védelmező” fellépése. 1990 júliusában hívta életre a Szerb Szocialista Pártot, majd 1990 szeptemberében elfogadtatta a szerb alkotmányt, amely kiterjedt jogköröket biztosított az elnök számára. Miloševićet az év decemberében, majd 1992-ben ismét szerb elnökké választották. Népszerűségét mutatja, hogy 1990-ben a voksok több mint nyolcvan százalékát szerezte meg.

Milošević  nagyszerb politikája révén az egyes népcsoportok egymás ellen fordultak. 1991-ben és 1992-ben Szlovénia, Horvátország, Macedónia, Bosznia-Hercegovina is kihirdette függetlenségét. Mivel azonban Horvátországban és Boszniában is jelentős szerb kisebbség élt (580 ezren, illetve 1,36 millióan), nyilvánvalóvá vált, hogy Belgrád ezt nem hagyja annyiban.

A kilencvenes évek elejétől a Jugoszláv Néphadsereg, a JNA és a szerb titkosszolgálat folyamatosan látta el fegyverrel, munícióval a Horvátországban és Boszniában élő szerbeket. Horvát területen kikiáltották a szerb bábállamot, a Krajinai Szerb Köztársaságot, melynek elnökévé Milan Babićot választották meg. A lépés nyomán fegyveres harc kezdődött a szerbek és a horvátok között. Nem sokkal később Bosznia-Hercegovinában is kitört a háború: három éven keresztül dörögtek a fegyverek. A horvát-szerb viszály a szerbek súlyos vereségével zárult: Zágráb visszafoglalta Krajinát, menekültek százezrei áramlottak Délvidékre, miközben a délvidéki magyarok és horvátok külföldre kényszerültek. A boszniai háborúban mintegy háromszázezren vesztették életüket, a fegyveres konfliktust csak nemzetközi békefenntartók tudták megfékezni. A boszniai háborút az 1995 decemberi Daytoni Szerződés zárta le végérvényesen.

 Dayton ugyan komoly csapást jelentett a szerbek számára, Milošević  szerepe azonban jelentősen felértékelődött a Nyugaton, hiszen az egyetlen tárgyalóképes szerb politikusnak tartották. A több évig tartó háborúskodás, az úgynevezett Kis-Jugoszlávia ellen bevezetett gazdasági embargó hatására azonban Szerbiában töredékére esett vissza az életszínvonal, így Milošević  hanyatlása elkerülhetetlenné vált. Ráadásul Szerbia amolyan maffiaállammá vált, az országban gyakoriak voltak a nyílt színi leszámolások.

1997-ben lejárt Milošević szerb elnöki mandátuma, ezért jugoszláv elnökké választatta magát: új pozíciójában minden jogkörét megtarthatta. Ugyanebben az évben szenvedte el az első komolyabb belpolitikai vereséget: az egy évvel korábbi helyhatósági választáson az ellenzék nyert ugyan, ám a hatalom nem ismerte el a győzelmet. A széthúzó oppozíció kivételesen egységesen lépett fel, mindennapos tüntetéseken tiltakoztak a hatalom ellen. Végül Milošević  meghátrált, elismerte a „papíron” megszerzett eredményt. Erre az időre vezethető vissza Szerbia és Montenegró viszonyának elhidegülése is.

Milošević 1998-ban kormánykoalícióra lépett a Szerb Radikális Párttal, Vojislav Šešelj miniszterelnök-helyettesi, Aleksandar Vučić pedig  tájékoztatási miniszteri posztot kapott

Egyetlen lehetősége maradt régi nimbuszának megszerzésére, ha Koszovóból, a „szerb kultúra bölcsőjéből” kiszorítja az albánokat. Az albánok a kilencvenes években adták fel addigi taktikájukat, a passzív ellenállást, s a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) fegyveres harcot indított a szerb intézmények ellen. Milošević  ezután végre akarta hajtani őrült tervét: megkezdte az albánok kitelepítését a tartományból. Ezt azonban már nem hagyhatták válasz nélkül a nemzetközi közösségek. 1999 márciusában a NATO erői bombázni kezdték Jugoszláviát, május 27-én pedig a  Jugoszlávia területén történt bűncselekményeket kivizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszék vádat emelt Miloševićtyel szemben egyebek mellett népirtás, háborús bűnök és emberiséggel szemben elkövetett bűntettek miatt.

Tavaly is egy koszovói albánok maraványait tartalmazó tömegsírt fedeztek fel egy dél-szerbiai bányában

Belgrád ismételten megfutamodott: 1999 júniusában nemzetközi békefenntartók vonultak be Koszovóba. Belgrád számára ezzel Koszovó is elveszett.

2000 őszén előrehozott választást rendeztek Jugoszláviában. Milošević  úgy vélte, így biztosíthatja túlélését, mert azt hitte, még mindig ő a legnépszerűbb hazájában. A „nagy stratégát” azonban cserben hagyta politikai érzéke. Bár minden piszkos eszközt igyekezett bevetni ellenfeleivel szemben, ezúttal az utca ellene fordult: a polgárok már nem hittek ígéreteinek. A fegyveres erők átállását követően, október 5-én megbukott Milošević  és rezsimje, s elismerték az ellenzéki jelölt, Vojislav Koštunica győzelmét. Szerbiában győzött a vértelen, úgynevezett „bulldózer forradalom” (amely végül felfalta saját gyermekeit).

Mirjana Marković sokak szerint papucs módra ugráltatta a férjét, Slobodan Miloševićet

Milošević nem úszhatta meg a felelősségre vonást. Zoran Đinđićék a hatalommal való visszaélés, korrupció vádjával indítottak eljárást, 2001. március 31-én letartóztatták, majd június 28-án kiadták a hágai Nemzetközi Törvényszéknek.

Bírósági eljárása 2002 február 12-én kezdődött meg Hágában. A perben saját maga képviselte védelmét. Védőbeszédeiben rendre megkérdőjelezte a hágai törvényszék törvényességét.

A hágai bírákat megannyi bírálat érte a per kapcsán, amely minden korábbinál véltnél lassabban haladt. A vádlók munkáját jelentősen megnehezítette, hogy Milošević  a lehető legritkább esetben adott írásbeli parancsot. A bírósági eljárásban több ismert személyiség tanúskodott, így William Walker egykori amerikai nagykövet, Wesley Clark tábornok, vagy éppen a Bosznia felosztását kilátásba helyező, úgynevezett Vance Owen terv egyik megalkotója, Lord Owen.

Milošević  2004 elején kezdte meg védekezését. Ezerkétszáz tanút idéztetett be, ám csak néhányan álltak kötélnek. Azt próbálta igazolni, hogy a NATO 1999-es beavatkozása törvénytelen volt. A hágai törvényszék két ügyvédet jelölt ki számára. A legismertebb személyiség, aki az exelnök mellett tanúskodott, Nyikolaj Rizskov egykori szovjet miniszterelnök volt, aki 2004 novemberében jelent meg a bírák előtt.

Az egykori szerb önkényuralkodó  2006. március 11-én halt meg hollandiai börtönében, halálát szívinfarktus okozta.

2006. március 18-án, felesége, lánya és fia távollétében, egykori párttársai, valamint Jadranka Šešelj, Tomislav Nikolić és Aleksandar Vučić jelenlétében Belgrádban és Pozsarevácon több százezer ember előtt búcsúztatták Miloševićet. A megjelent tömeg Milošević-, Mladić-, Karadžić-, Šešelj-képeket, őket éltető táblákat, valamint gyertyákat tartott a kezében.

Hat évvel Milošević halála után a kilencvenes évek jómadarai visszakerültek a hatalomra, akik ott folytatják, ahol 2000. október 5-én abbahagyták.

Slobodan Milošević búcsúztatásán Aleksandar Vučić könnyes szemekkel felolvasta Vojislav Šešelj búcsúlevelét