80 éve írták: „Felszabadult Zomborból“

80 éve írták a lapok:

Felszabadult Zomborból

Furcsa érzés hazulról budapesti lapba írni az egykori kisebbségi magyar újságírónak. A gondolatok és érzések szokatlan átállítását jelenti ez. A szavak és mondatok, képek és kifejezések teljes átformálását. Megszokását annak, hogy most már nem kell a sorok között írni az olvasóira bízva annak megértését. Amit állandóan elhallgatni kényszerült s nem kell egyetlen buzdító mondat elrejtéséért egész cikket írni.

De nemcsak formai szempontból módosult most a mi írásunk, hanem tartalmilag és lényegileg is. Kegyetlenül megtanultuk elrejteni a szándékainkat, mosolygó arc mögé törülni a könnyeinket, álcázni őszinteségünket, amely népünk és magunk született sajátsága. Fel kell adnunk most egész megszokott írásmodorunkat, újságírói beállítottságunkat s azt a burkolt szemléletet, amely minden fék, minden gátlás, minden türelmetlenség, elnyomás és cenzúra ellenére is olajként táplálta azt a tüzet, amely a magyar lelkekből felcsapó lángként emésztette egy mesterséges állam roskadozó épületét, hogy aztán örömrivalgással köszöntse a Délvidékre villámként száguldó magyar hadsereget.

Egyet azért nem mindig tagadott meg tőlünk a jugoszláv állameszme mögé bujtatott nagyszerb gondolat minden változáson keresztül is változatlan rendszere. Azt, hogy sajtónkban magyarságunkat hangoztassuk. Ez volt az egyetlen szilárd pont, amelyen megvetettük lábunkat. Nem volt elég ugyan ahhoz, hogy sarkaiból kiforgassuk a világot, de elegendő arra, hogy hivatásunkat követhessük és kötelességünket teljesíthessük. Magyarság-megvallásunk keretébe tehát beleillesztettünk mindent, amit közölni és mindent, amit elérni akartunk. Ehhez pedig új kifejezések, új képek, új írásmodor, új gondolat rendszer és merőben új szemlélet kellett. Ebből született meg az egykori jugoszláviai magyar újságírás, mely őszinte csak úgy lehetett, ha alakoskodott, nyílt, ha rejtegetett, kívánatos, ha hazudott, eredményes, ha félrevezetett: szóval csak úgy, ha balkanizálódott.

Kedves olvasóink, légy tehát elnéző szegényes mondanivalómért és hangulatod elrontásáért, de szeress közös magyarságunkért. Bocsánatod pedig azzal akarom kiérdemelni előre is, hogy levelem elé ezt a bevezetést írtam …

Zombor, 1941 május 18.

A hősök sírjánál friss bimbókat hajt az  elültetett virág, a házak falán kőmívesek tüntetik el a golyószaggatta sebeket s tűnő hetek távlatába  vész el a diadalmas zombori csapatok bevonulásának történelmi eseménye. A valóságok és mendemondák sokrétű soraiból most már kialakult ez a régen várt és mégis váratlanul bekövetkezett fordulatnak képe, amelyet még csak helyi jelentőségűnek sem lehet mondani. lélek izzik és szív dobog az események mögött, a zombori magyar lelke és szíve, mint az egész délvidéki magyarságé, amely egységes és összeforrt, talán inkább, mint a tájékozatlanok gondolnák.

Nem írok most arról, amit cikkek és képek színes tömegéből úgyis eléggé ismer már minden újságolvasó. Valóságaiban éppúgy, mint Potemkin-díszleteivel, mert ilyenekben sem volt hiány ezen az országrészen, mint ahogy másutt sem volt mindig arany, ami fénylett. Nem akarok ezúttal krónikása lenni az eseményeknek, inkább azt mondom el, amiről kevesebbet írnak, ritkán emlékeznek meg s amelyek a legtöbbször a háttérbe szorulnak, vagy elfelejtődnek. Inkább azt keresem, ami érzelem, lélek, jelentőség, tanulság van az események mögött, amit inkább éreznek. — de nem magyaráznak a szemlélők. Fény és árny lebeg az ősi megyeszékhely felett, mert örök igazság: nincsen olyan fényesség, amelynek árnyéka se lenne. Vigasztaló azonban, hogy az árnyék is múló a napsütötte mezőn, a nyár meleg sugara mégis megérleli a vetést.

Fény és árny lebeg most az ősi megyeszékhely felett, ahol a történelem ismételte meg önmagát: tombolt a harc és folyt a drága magyar vér…

*

Nagyszombaton dübörögtek be Zomborba az első magyar harci kocsik. A város apraja-nagyja kint szorongott az utcákon s valósággá elevenülnek itt is, amiről a rádió számolt be azelőtt helyszíni közvetítéseiben. Az ifjúság pedig, amelyből a leleményes jugoszláv tanterv két évtizeden át próbált kiölni minden magyar érzést, pillanatok alatt elfelejtett mindent, amit tanult, mindent, amit hamis tudattá érleltek benne, csak egyet érzett: azt, hogy magyar. Különben mi mással magyarázhatnánk azt, hogy valósággal megrohanták a harckocsikat, amelyekről fürtökben lógott a különböző korú diákok serege? Olyik talán el is felejtette félig-meddig a magyar nyelvet, talán még soha nem érezte, hogy haza tartozik, de amikor a bajai országút felől feltűnt az acélba öntött magyar erő s eléje lépett ezeréves hagyományaival a megelevenedett magyar történelem: büszke magyar volt mindegyik, ígéretes magyar jövő, önbizalom és megnyugtatás.

Mindenekfelett azonban igazság: népet és országot mindig az ifjúság emel fel. A történelem nagy perceiben, korszakok változásában, merész tettek küszöbén, az ifjúság lendülete, lelkesedése és akarata aratja a sikert, és alapozza meg az építő jövőt.

Mindenütt, ahol a modern háború e félelmetes harci eszközei megjelentek, csak a jelenetek ismétlődtek meg. A gyerkőcöktől és kamaszoktól még a katonákat sem lehetett látni. A honvédség vitézeit szinte a maguk számára sajátították ki s olyan büszkén néztek el fejünk felett a harckocsik tetejéről, mintha ők lennének a véres harcokból megtért diadalmas katonák.

Csak gyermekek, ifjak voltak, de a hősi, katonás, új magyar nemzedék ígérete. A honfoglaló ősök honmegtartó ivadékai. Nem tudtam mosolyogni rajtuk, csak meghatva néztem őket s tudtam, hogy ők öntudatlanul megérezték azt, amiről most annyi szó esik: a boldog, fegyelmezett, katonás szellemű magyar jövőt, megújhodott nemzetet jelenti…

*

A boldog magyar húsvétot, a felszabadulással örökre emlékezetessé varázsolt ünnepet alig huszonnégy órával a bevonulás után vészes események zavarták meg. A csetnikek adott jelre a város minden részén lövöldözni kezdtek a békés járókelőkre, a fegyvertelen honvédségre. Ez a harc huszonnégy óráig tartott s csak az orvtámadók kivégzése és a kilátásba helyezett könyörtelen megtorlástól való félelem vetett véget az utcai harcoknak, melyeknek több magyar katonán kívül, polgári áldozatai is voltak.

Kik voltak ezek a csetnikek! Valóban olyan hősök-e, mint ahogy éveken keresztül a belgrádi lapok és a vidéki sajtó is hirdette s valóban méltóak-e arra a sok áldásra, amelyben ezeket a szervezeteket a pravoszláv egyház is részesítette. Hősiesség-e az, ha bár tisztában voltak sorsukkal, mégis harcot kezdtek és azt folytatták?

Nem! A hősiesség nyílt kiállást és becsületes küzdelmet jelent. Szembeszállást és egyenes ellenszegülést. Egyenlő fegyverekkel való félelem nélküli mérkőzést. Csak ilyen harc és ilyen férfiak tarthatnak számot a hősi jelzőre!

A csetnikek harcmodora az orv támadás szentesítését jelentette, ártatlanok kilövését, emberek megkínzását és válogatás nélküli elpusztítását. Közönséges gyilkosságok sorozatát. Szereplésük árnyékot borított a szerb nép hősi tetteire, annak sorsát megnehezítette, s jövőjét még sötétebbé tette. A csetnik legenda betyár históriává és gengsztercselekedetekké alakult a valóságban …

*

A Zomborba érkezett szegedi futók tiszteletére lélekemelő ünnepséget rendeztek a zombori sportegyesületek. Schweidel József tábornok, az aradi vértanúk szobrának helyén, ahol hatalmas fekete kereszt áll mindaddig, amíg a szobrot újra fel nem állítják. Erről az ünnepélyről az egész magyar sajtó megemlékezett s a szépveretű beszédeket bizonyára gyönyörűséggel olvasták szerte az országban.. Engem fájdalmas emlék fűz ahhoz az ünnepéihez. Lehet, hogy mások is észrevették, lehet, hogy mások lelkén is átsuhant egy futó felhő, amelynek nyomát azóta elűzte a ragyogó májusi napsugár, de szó még nem esett róla.

Az ünnepélyen a Himnuszt is elénekelték. Hazafias ünnepély volt, a nemzeti imádság nem is hiányozhatott a műsorból. Ezrekre menő közönség vett részt: az ünnepélyen. Amikor végre tehát felhangzott a dalárdák ajkáról az első szólam, azt vártam, hogy ezek veszik át a dallamot s tengerzúgásként száll az ima az égig. A Himnuszt azonban csak a dalárdák énekelték végig, a közönségből alig valaki.

Eltűnődtem: vájjon nem eléggé magyarok-e a zombori magyarok, vájjon még mindig félnek-e, rettegik-e megvallani magyarságukat? Vájjon miért nem markolt a szívükbe az Isten fölséges dallama, amelynek, ha szövegét is értik és átérzik, meg kell rendülniük a pillanat nagyszerűségétől, ha elénekelhetik.

Úgy találtam, hogy ez a némaság nem volt más, mint az elmúlt két évtizedes idegen uralom szörnyű vádirata.. A guzsbakötött lélek, lánctalanul is bilincsbevert öntudat, megtagadott emberség utolsó vetülete. Megdöbbentő tiltakozás volt a közelmúlt ellen, amelynek emléke lidércként ülte meg a lelkeket. A sötét álomból ébredő kábultság, a veszendők hinni nem tudása, a megalázott magyarság néma tiltakozása volt ez, bármily hihetetlenül hangozzék is.

Megdöbbentett ez a hallgatás és engem is elnémított ez a nagy némaság, amely most értette meg velem igazán, mit érzett velem együtt a megszállás évei alatt a délvidéki magyarság.

A legnagyobb történelmi igazságtalanság és hazugság minden átkát. Igazságtalanságát, mert olyan területet szakítottak el, amely mindig magyar volt, hazugságát, mert egyetlen szerbnek sem volt joga felszabadulásról beszélni, amikor a történelmi valóság az, hogy erre a vidékre a török elől húzódott sokezer szerb család nyert menhelyet, fedelet, földet és kenyeret ezen a földön.

Ezt érezte olyan mély és fájdalmasan a délvidéki magyarság, hogy a valódi felszabadulás után még napok múlva sem tudott a történelmi események nagyszerűségének igazán örülni.

*

De amikor pár nappal később a magyar tűzharcos szövetség táborozást tartott Zomborban, már lehullott lelkéről ez a teher is, emlékezetéből eltűnt a megpróbáltatás minden keserű emléke a lelkesülten, önfeledten ünnepelte országgyarapító kormányzóját, vitéz hadseregét s a maga újra megtalált magyarságát.

Esküt lett, hogy vére hullásával is megvédelmezi az ősi rögöt, helyreállítja Nagy-Magyarországot, hogy örökre boldoggá tegye a nemzetet.

S amikor ismét felhangzott a nemzeti imádság, szinte remegő falak visszhangozták, hogy megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt…

*

Az erő,  nyíltság, egyszerűség és nyugalom méltóságában uralja az Erzsébet-teret a zombori megyeháza. A történelem szól hozzánk patinás falairól, a jövő biztonsága árad a zömök épületből, melyet tán a földrengés sem dönthet le. Mintha intene: mit izgultok kicsinyességeken, az epizódok elmúlnak, itt vagyok és maradok, mint a megdönthetetlen magyar élet bizonyossága.

Szimbólum ez a várszerű, hatalmas épület, a legnagyobb délvidéki vármegye erőtől és fönségtől sugárzó székhaza. Mintha délvidéki népünket jelképezné.

Erejét, egyszerűségét, nyugalmát, kitartását, törhetetlen magyarságát. Ez a nép nem indul, csak türelemmel vár, hogy beálljon abba a sorba, amelyben tizenkét millió magyar menetel a boldogító jobb jövő fele …

Radványi-Radicsevich Sándor.

(Forrás: Magyar Futár, 1941. május 29 / 1. szám)