42 éve adta be a kulcsot a „véreskezű lakatos” Josip Broz Tito
Ma van Josip Broz „Tito” halálának 42. évfordulója. A szerbiai médiumok beszámolója szerint az idén kevesen, főként a magukat jugoszláv nemzetiségűnek valló, a totalitárius kommunista vörös pártzászló alatt vonuló, Titót éltető zsolozsmákat mormoló, jugoszláv-szocialista utópiába révedő idős ember jelent meg a „véreskezű lakatos” sírjánál.
Tito bandája 30-50 ezer délvidéki magyart mészárolt le
A Pannon RTV is beszámolt ma Tito halálának évfordulójáról. Amiről a magyar adófizetők pénzéből kitömött pártmédium egy szót sem szólt, az a magyarok lemészárlása 1944-ben és 1945-ben, a Petőfi Brigád, a Goli Otok vagy épp a szocialista diktatúra és a milliárdos kölcsönök, amiből a szép életre futotta a huszadik század egyik legkegyetlenebb vérengzője.
Tito partizánjai és az agyonszabadított magyarság találkozása 1944-ben (bárhogy is szépítik egyesek) egy eltervezett nemzeti és vallási alapú fajirtás volt: becslések szerint 30-50 ezer lehetett a magyar áldozatok száma, szó szerint ekkor pusztították el a magyarság legértékesebb rétegét, ideértve 17 kiváló katolikus papunkat is), 85 ezer magyart elüldöztek, emellett 40 internálótábort állítottak fel, melyekbe közel 200 ezer, főleg német nemzetiségű embert zártak. Nem csak a Délvidéken, de Szerbia-szerte, illetve az egész volt Jugoszlávia területén is alig győzik exhumálni a Tito emberei után maradt tömegsírokat. Akik elmenekültek, azok sem jártak jobban, hiszen a kommunizmus nem ismerte a megbocsájtást, így sokszor szabályosan levadászták az emigrációba száműzötteket (megemlítendő, hogy 1973-tól Željko Ražnatović Arkan néhai háborús bűnös maffiózó is fedett ügynökként dolgozott az egykori jugoszláv kommunista titkosszolgálatnak (UDBA), akinek az volt a feladata, hogy bérgyilkosságokat szervezzen politikai emigránsok és a fennálló rezsim ellenségei ellen)
A véreskezű csőcselék, akiknek emlékét minden faluban egy-egy partizánszobor hirdeti a település központjában, az otthonaikban ért magyaroknak nem sok választást hagytak: „A halál vagy a brigád” – hangzott a felkiáltás.
Tito rezsimje a teljes német lakosságra kiterjesztette a kollektív bűnösség elvét. A délvidéki és jugoszláviai németek háború utáni sorsa jó példája az etnikai tisztogatásnak. A kutatások szerint a német áldozatok száma meghaladhatja a 100 ezret is.
1946-ra Titóék felszámolták a magántulajdont, de egy 1948. április 28-i törvény a kisipari és a kiskereskedelmi szférát is szoros állami felügyelet alá vonta. 1945. augusztus 23-án a telepítésekkel egybekötött földreformról hoztak törvényt, amelynek alapján kisajátították az egyházi és a magánbirtokokat, összesen 1,57 millió hektárt. Ennek felét, 800 ezer hektárt kiosztottak, a többi területen pedig állami gazdaságokat és földműves-szövetkezeteket szerveztek (Aztán a kilencvenes években, főként a kétezres évek elején a régi elvtársak és utódaik a privatizációból is jócskán kivették a részüket).
A földosztással egybekötve a titói rezsim sokezer szerb és montenegrói családot telepített a mezőgazdaságilag passzív balkáni területekről a termékeny Délvidékre, elsősorban az elűzött németek helyére. A titói rezsim drasztikusan megváltoztatta Délvidék korábbi etnikai összetételét a szerbség javára (1918-ban a magyarok és a Magyarországhoz lojális németek a délvidéki népesség 54,8 százalékát tették ki, 1948-ban a 27,7 százalékát, 1981-ben a két nép együttvéve 19,14 százalékra zsugorodott).
A titói „boldog korszak“ mítosza
A népben elterjedt mítosz szerint a titói Jugoszlávia (JSZSZK) munkásparadicsom volt, amelyben mindenkinek munkája volt, fizetése, ingyenes lakása, mindenki jól élt, erős volt az ipar, Jugoszlávia exportált, gyárakat, kórházakat, iskolákat, autópályákat és vasutakat épített. Mindenki a középosztályhoz tartozott. Bár elismerik, hogy „egy kicsit adós volt“ az ország, ám Jugoszlávia köztiszteletnek örvendett a világban, nagyon erős hadserege volt. Aztán meghalt Tito marsall, egy évtizeddel halála után kitört háborúk mindent tönkretettek.
Azonban rögtön ettől egy eltérő képet kapunk, ha megnézzük a hiteles számadatokat és elolvassuk Dr. Goran Nikolić egzakt elemzését a hetvenes évek időszakáról, a „titói aranykor“ mítoszáról.
Az első nagy mítosz a magas foglalkoztatottsági szintről szól. Először is, az „alacsony“ munkanélküliségi ráta 1968 és 1973 között érte el a csúcsát, pontosan abban az időben, amikor Tito először megnyitotta a határokat félmillió ember számára, majd nemsokára további félmillió jugoszláviai „vendégmunkás“ árasztotta el Nyugatot, főként Nyugat-Németországot.
A jugoszláv statisztikák szerint éppen ennyi fővel, mintegy egymillióval csökkent a munkanélküliek száma az országban.
Kétségtelenül komoly problémát jelentett az országnak, hogy 1975 után a munkanélküliségi ráta folyamatosan növekedőben volt, különösen a magasan képzettek körében. Szlovéniában a munkanélküliség 4-5 százalékos volt, Horvátországban kilenc százalékos, Szerbiában 15, Boszniában 20, Koszovóban pedig 57 százalékos. Egy másik kérdést vett fel a rendszer hatékonysága, vagyis az a tény, hogy gyakran nem tettek különbséget „a munkája van“ és az „állása van“ fogalmak között. Ez a második fogalom nagymértékű problémát okozott a gyárak és az állami közigazgatás túlzsúfoltságával, amelynek keserű levét az egykori Jugoszlávia utódállamai a mai napig szívják. Emiatt már az 1980-as években megkezdődtek az első kényszerszabadságok, amelyek átlagosan több, mint egy évig tartottak. 1985-ben a (30 évnél fiatalabb) magasan képzettek munkanélküliségi rátája elérte az 59,6 százalékot.
A második nagy mítosz az, hogy a JSZSZK „csak egy kicsit“ volt adós. A történeti archívumokból látható, hogy a Nyugat,
elsősorban az Egyesült Államok Tito Jugoszláviájába mintegy 102 milliárd dollárt pumpált be, amelyet vissza nem térítendő támogatásként Jugoszláviának adományozott 1950-től 1972-ig.
Jugoszlávia eszetlen hitelfelvételi ciklusa 1975-ben vette kezdetét, mivel a rezsimnek pótolnia kellett azt a hatalmas űrt, amit a vissza nem térítendő amerikai segélyek megszűnése okozott a jugoszláv gazdaságnak. Alig hat évvel később, Jugoszlávia inflációja elérte a 45% -ot, Ante Marković kormányáig már az EZER SZÁZALÉKOT(!!!). A magas infláció következménye többek között az volt, hogy szinte az összes behozott áru eltűnt a polcokról, az ország nem tudta fizetni az olaj és nyersanyagok behozatalát, a termelés időnként megszakadt. 1972-ben egy gazdasági válság vette kezdetét, amely Jugoszlávia felbomlásáig tartott.
Csakhogy képben legyünk Tito könnyelműségével: a jugoszláv rezsim feje 1979 februárjában 500 millió dollárnyi hitelt vett fel Kuvaittól, az összeget ugyanazon év szeptemberében elvitte Kubába, hogy megvesztegesse az el nem kötelezett országok vezetőit. Ezt az adósságot Szerbia még ma is törleszti.
Alig egy hónappal Tito halála után 1980 májusában a szövetségi kormány 30 százalékkal leértékelte a dinárt, majd a leértékelés folyamatosan tartott a JSZSZK felbomlásáig.
Aztán 1983-ban Jugoszlávia hivatalosan bankrotált, bár ezt a rezsim vezetősége sohasem közölte polgáraival, és a továbbiakban nem teljesítette kötelezettségeit, ami hatalmas hiányokat okozott. 1991-ben a Világbank becslése szerint JSZSZK államadóssága megfizethetetlen lett.
Az országnak „mindössze” 20 milliárdnyi dollár államadóssága volt. Azonban, ha figyelembe vesszük az áremelkedési kalkulátort és a vásárlóerő-parítását, ma ez a 20 milliárd dollár több mint százmilliárd dollárt jelent. Jugoszlávia államadóssága 1961 és 1980 között mintegy 17,6 százalékkal nőtt. A szakértők becslése szerint ha ez a növekedési ütem folytatódott volna, Jugoszlávia államadóssága ma 6 trillió dollárt tenne ki.
A „jó régi idők” kifejezést gyakran a középkorú és idős emberek szájából hallhatjuk, akik a valóban rossz jelenkorral hadakozva nosztalgiával tekintenek a múlt időre, leginkább az ún. városi legendák szemüvegén keresztül. Predrag Marković történész, a Tito – egy rövid életrajz című könyv szerzője szerint a historiográfia azt mutatja, hogy a „jó régi idők” kifejezés nem csak a szocialista Jugoszlávia időszakára vonatkozik, hanem a több mint egy évszázadot is meghaladó időszakra is.
„Az egész 19. század jó időszaka volt Európának és nekünk is. „Erdei népként” kiépített intézményekkel léptünk be a 20. századba. A 20. század második fele jó volt az egész világ számára. Ennek a jólétnek semmi köze nincs Titóhoz és a kommunistákhoz”
– írja Marković. A történész egyetért azzal, hogy téves közhiedelem terjeng, miszerint Tito alatt jó volt az élet, és rámutatott arra, hogy az ország összeomlása és a gazdaság pusztulása valójában Tito alatt kezdődött meg. Szerinte Titoban volt valamilyen vonás, ami Mustafa Kemal Atatürkben és Mao Ce-tungban is megvolt, de egy óriási különbséggel:
„Az általuk létrehozott országok továbbra is léteznek. Tito országa kudarcot vallott”.
A titói rezsim által lerombolt délvidéki katolikus és protestáns templomok
A múlt században a 100 millió ember haláláért felelős kommunizmus gyűlölettel eltelve a kereszténység iránt templomokat dúlt fel-rombolt le, papokat gyilkolt le és istentelenségre tanította a népeket.
A délvidéki magyarság és németség is a saját bőrén megtapasztalhatta a kommunisták istentelen bestializmusát. A templomrombolásokat a jugoszláv kommunista hatóságok követték el, és az ún. Sajkás-vidék magyartalanítása mellett többnyire az egykoron németek lakta falvakat sújtották (bár ott is akadtak olyan templomok, katolikusok esetében, ahol a gyülekezet részben magyar volt), mindhárom a mai Vajdaságot alkotó történelmi régióban.
A lerombolt katolikus és protestáns templomok Délvidék területén (1944 után), az eddig ismert adatok alapján:
BÁCSKA:
A képen: a gádori Szent Márton templom lerombolása
– Bácskörtés (Kruševlje), római katolikus templom (Rózsafüzér Királynője). A települést is felszámolták.
– Cservenka (Crvenka), református és evangélikus templom
– Csurog (Čurug), római katolikus templom (Szent Lajos király)
– Futak (Futog), evangélikus templom Újfutakon
– Gádor (Gakovo), római katolikus templom (Szent Márton)
– Káty (Kać), evangélikus templom
– Kiskér (Bačko Dobro Polje), római katolikus templom (ismeretlen)
– Kucora (Kucura), evangélikus templom
– Mozsor (Mošorin), római katolikus templom (Jézus Szíve)
– Ókér (Zmajevo), evangélikus és református templom
– Palánk (Bačka Palanka), római katolikus templom Újpalánkon (Szent István király)
– Pincéd (Pivnice), evangélikus templom
– Sajkásszentiván (Šajkaš), evangélikus templom
– Sóvé (Ravno Selo), református és evangélikus templom Újsóvén és római katolikus (ismeretlen) Ósóvén
– Szeghegy (Lovćenac), evangélikus templom
– Szentfülöp (Bački Gračac), római katolikus templom (Szent Fülöp). Az épületet az egyház adta el, helyén ma az egészségház működik.
– Szivác (Sivac), evangélikus templom Újszivácon és evangélikus templom Ószivácon. Az ósziváci templomot csak részben bontották le, majd művelődési otthonná alakították át.
– Tiszaistvánfalva (Bački Jarak), evangélikus templom
– Tiszakálmánfalva (Budisava), evangélikus templom
– Torzsa (Savino Selo), evangélikus templom
– Újvidék (Novi Sad), örmény katolikus templom (ismeretlen)
– Verbász (Vrbas), evangélikus és református templom Óverbászon. A református templom épülete még áll, csak erősen átalakítva és nem tölti be az eredeti funkcióját.
– Zsablya (Žabalj), evangélikus templom
BÁNSÁG:
Nákófalva – A lerombolt Szent József római katolikus plébániatemplom
– Bégafő (Klek), római katolikus templom (Sarlós Boldogasszony)
– Bégaszentgyörgy (Žitiste), római katolikus templom (Szent Miklós)
– Beresztóc (Banatski Brestovac), római katolikus templom (Szent József)
– Csősztelek (Čestereg), római katolikus templom (Nepomuki Szent János)
– Ernőháza (Banatski Despotovac), római katolikus templom (Szent Krisztina)
– Fejértelep (Šušara), római katolikus templom (Szent László király?). A mai, 1994-ben épült templom Szent László tiszteletére van felszentelve és építésekor, folytonosság céljából fel lettek használva a régi templom megmaradt téglái. A régi templom titulusáról nincs adat.
– Ferenchalom (Kačarevo), evangélikus templom
– Homokos (Mramorak), evangélikus templom
– Istvánfölde (Krajišnik), római katolikus templom (Szent István király)
– Katalinfalva (Ravni Topolovac), római katolikus templom (Páduai Szent Antal)
– Kevepallós (Pločica), római katolikus templom (Szent József)
– Lázárföld (Lazarevo), római katolikus templom (Szent Ágoston)
– Mollyfalva (Molin), római katolikus templom (Szent Henrik). A települést is felszámolták.
– Nagygáj (Veliki Gaj), római katolikus templom (Nagyboldogasszony)
– Nákófalva (Nakovo), római katolikus templom (Szent József)
– Omlód (Omoljica), római katolikus templom (Assisi Szent Ferenc)
– Rezsőháza (Knićanin), római katolikus templom (Urunk feltámadása). A templom tornyát a visszavonuló német katonaság robbantotta fel, végső lebontására 1948-ben került sor.
– Szárcsa (Sutjeska), római katolikus templom (Assisi Szent Ferenc)
– Szécsenfalva (Dužine), római katolikus templom (Szűz Mária oltalma)
– Szenthubert (Banatsko Veliko Selo), római katolikus templom (Szent Hubert)
– Tamáslaka (Tomaševac) római katolikus templom (ismeretlen)
– Torontálalmás (Jabuka), római katolikus templom (Szent Lipót). A templomot az egyház bontotta le.
– Torontálszécsány (Sečanj), római katolikus templom (Szent György)
– Torontálsziget (Sakule), római katolikus templom (ismeretlen)
– Torontáltószeg (Novi Kozarci), római katolikus templom Nagytószegen (Nagyboldogasszony) és római katolikus templom Kistószegen (Jézus Szíve)
– Zsigmondfalva (Lukićevo) római katolikus templom (Szent Zsigmond)
SZERÉMSÉG:
Szurcsin – A lerombolt református templom
– Becsmért (Bečmen), református templom
– Beska (Beška), evangélikus és református templom
– Csalma (Čalma), római katolikus templom (ismeretlen)
– Decsk (Deč), evangélikus templom
– Kereked (Krčedin), evangélikus templom
– Nyék (Nikinci), római katolikus templom (Páduai Szent Antal). Az 1944. április 17-én zajlott szövetséges államok által végzett bombázásnak áldozata. A háború után nem került sor felújítására, helyére új, modern, építészeti és művészeti értéket nem képviselő templom épült.
– Szávaiharos (Klenak), római katolikus templom (ismeretlen)
– Szerémszentgergely (Grgurevci), római katolikus templom (ismeretlen)
– Szurcsin (Surčin), evangélikus és református templom
– Újbánóc (Novi Banovci), evangélikus templom
– Újpazova (Nova Pazova), evangélikus templom
– Zimony (Zemun), római katolikus templom Ferencvölgy (Franztal) városrészen (Szent Vendel)
Kevésbé ismert érdekességek Brozról: Tito javasolta, hogy a fiumei születésű Kádár kerüljön Magyarország élére
Hruscsov az 1956-os magyar szabadságharc leverése előtt tájékoztatta a szovjet blokkhoz tartozó térségbeli államokat a készülő támadásról, és titokban Josip Broz Tito jugoszláv vezetővel is tárgyalt.
Az 1956. november 2-án éjjel tartott bizalmas megbeszélésre, amely meghatározta Magyarország jövőjét, a festői szépségű Brioni-szigetek egyikén, Tito luxusrezidenciáján került sor.
Tito koporsójában nem a véreskezű diktátor maradványai voltak, hanem homok!?
Jó néhány éve közfelháborodást keltett, mikor Dr. Obren Đorđević, aki négy évtizeden keresztül a szerb kommunista állambiztonsági szolgálat (SDB) vezetője volt és Tito egyik jobbkeze, nyilvánosságra hozta a titkot, miszerint Josip Broz Tito koporsójában nem a véreskezű jugoszláv diktátor maradványai voltak, hanem homok.
„Amikor Josip Broz Tito meghalt, a JSZSZK elnökségének néhány tagja, főként Stevan Doronjski és Stane Dolanc azt akarták, hogy bebalzsamozzák Tito maradványait, majd mauzóleumba akarták helyezni, mint ahogy a szovjetek a Vörös téren Lenin maradványait mauzóleumba helyezték. Tito agyon volt gyógyszerezve, ami miatt a holtteste gyorsan bomlani kezdett, és kellemetlen szag áradt ki belőle. Egészségügyi és higiéniai okokból Dolanc, Mikulić és Doronjski úgy döntöttek, hogy a temetést Tito maradványai nélkül végzik el. Homok volt a szövetségi képviselőházban felravatalozott koporsóban“
– nyilatkozta Đorđević.
