1942-ben a bácskai szerbek kimondották, hogy belépnek a Magyar Élet Pártjába

80 éve írták a lapok:

Újvidéken

a közigazgatási palota előtti térségen rendeztek ünnepélyt, amelyen a városnak nemcsak a magyar, hanem német és szerb lakossága is megjelent.

A bácskai szerbek kimondották, hogy belépnek a Magyar Élet Pártjába

Az északnyugat-bácskai szerbek mintegy kétszáz főnyi vezetője Zomborban vasárnap értekezletet tartott, amelyen megbeszélték a szerbeket érintő összes időszerű kérdéseket. Simo Radić ügyvéd, a zombori szerbek egyik vezetője beszámolt a tárgyalásokról, amelyeket Deák Leó főispánnal és a MÉP zombori vezetőségével folytatott a szerbeknek a MÉP-be való belépéséről. Ismertette az erre vonatkozó memorandumot, amelyet az értekezlet jóváhagyott. Elhatározták, hogy a szerbek belépnek a Magyar Élet Pártjába. Ezután bizottságot választottak azzal a feladattal, hogy a zombori, apatini, hódsági, palánkai, topolyai és szabadkai járások szerb lakosságát beszervezzék a MÉP-be. A szervezőbizottság elnökévé Milivoje Petrović ny. főispánt választották meg.

Magyar Élet Pártja, 1939. március  7 – 1945. február 26 között kormánypárt Magyarországon.  1939. március 7-én a Nemzeti Egység Pártja (1922-39) nevét Magyar Élet Pártjára változtatta. Az 1939-es országgyűlési  választásokon 183 képviselővel teljes többséget szerzett. Vezetői: Bárdossy László, Kállay Miklós, gróf Teleki Pál 

Függetlenség, 1942. június 2 / 123. szám

Újjáépítették  a szabadkai pályaudvart

Szabadka, június 10.

A szabadkai MÁV osztálymérnöki kar tervezésében többhónapi munka után elkészült a szabadkai pályaudvar újjáépítése.

A szabadkai állomásépület még a múlt század folyamán épült és azóta semmi átalakítást nem végeztek rajta. A munkálatok, amelyre 390.000 pengőt költöttek, most teljesen újjáalakították a pályaudvart. A felavatási ünnepség június 20-án és 21-én lesz.

Tervbe vették, hogy a jövő év folyamán újjáépítik a szerbek által felrobbantott szabadkai vasúti átjárót, amelyre egymillió pengőt irányoztak elő, úgyszintén a rendezőpályaudvar átépítése is szerepel a munkaprogramban.

Függetlenség, 1942. június 11 / 130. szám

Magyarországon a nemzetiségek helyzete mindig a legkedvezőbb volt Európában

Flachbarth debreceni professzor feltűnéstkeltő előadása a Délvidéki Magyar Közművelődési Egyesület ülésén

A DMKE rendezésében érdekes előadást tartott vasárnap dr. Flachbarth Ernő egyetemi tanár a debreceni Kisebbeségi Intézetének igazgatója a magyarországi nemzetiségek manapság annyira időszerű problémájáról.

Az előadóülést délelőtt 10 órakor nagyszámú érdeklődő közönség jelenlétében nyitotta meg a városháza közgyűlési termében dr. Széchenyi István elnök, majd átadta a szót dr. Flachbarth Ernő egyetemi tanárnak, aki mindvégig érdekfeszítő előadását nem jegyzetekből, hanem teljesen szabadon tartotta.

A nemzetiségek kiváltságai

Az előadó a nemzeti kérdés taglálását a magyar államiság kialakulásának ismertetésével kezdte. Foglalkozott a Mályusz Elemér-fele elmélettel, amely szerint a XI. és XII. századbeli államvezetés a nemzetiségekkel szemben a beolvasztás politikáját követte volna, amelynek csak a hűbéri és rendi állam kialakulása vetett volna véget. Ezt a véleményt a ma uralkodó történelemszemlélet  elvetette és megcáfolta. Legmeggyőzőbben Szekfü Gyula mutatta ki Mályusz elméletének tarthatatlanságát. Az Arany Bulla 19-ik cikkelye kimondja, hogy a »vendégek jogai fenntartandók“. Ebből az következik, hogy ilyen jogok már előbb is voltak. A XIV századtól kezdve már bizonyosfokú önkormányzatot is kaptak a hazai kisebbségek, II. Endre két évvel az Arany Bulla kiadása után, 1224-ben az erdélyi szászoknak adott, kiváltságlevelet, ennek alapján a szászok bíráikat is maguk választották. Mátyás király ezt a kiváltságot a Barcaságban élő szászokra is kiterjesztette, később ugyanezt megkapták a szepességi szászok is, akiknek maguk közül választott »judexe»-i a Lőcsén székelő szepesi várispánnal együtt a jóváhagyott szokásjog alapján szolgáltattak igazságot. Az oláhok, akik a szentistváni államkeret kialakulása titán évszázadokkal később kezdtek beszivárogni Erdélybe, szintén kaptak kiváltságokat. A XV. században már a beregmegyei ruténeknek is van önkormányzatuk. Ezek az önkormányzati embriók a középkor végén azután beolvadtak a vármegyei szervezetbe, az erdélyi és szepességi szászok kiváltságai azonban még a XIX. században is fennállottak. A XV. században az ország lakosságának 85—87 százaléka magyar nemzetiségű és nyelvű volt. A magyarság háttérbeszorttása elleni védekezésül időnként hoztak bizonyos megszorításokat, amiknek alapelvei azonban az Arany Bullában gyökereztek. Így  mikor 1438-ban a budai, 1458-ban pedig a kolozsvári magyarok kivívták, hogy a bírákat a németekkel együttesen választják, az Arany Bulla 11-ik cikkelyére támaszkodtak, amely kimondta, hogy az idegenek az ország tanácsának jóváhagyásával viselhetik csak tisztségeiket.

Részletesen beszélt ezután az előadó az erdélyi három nemzet: a magyar, a székely és a szász uniójának kialakulásáról és kiemelte, hogy az oláhok csak jóval később csatlakoztak ehhez negyedikül. Az 1779-ben Mária Terézia által kiadott Rescriptio  a szerbeket is a magyar hatóságok hatásköre alá utalta. A nemzetiségekkel való együttélés ebben a korban csaknem teljesen zavartalannak mondható. Történelmi adatok hosszú sorával bizonyítja az előadó a nemzetiségeknek a magyarokkal való együttérzését és hazafias érzületét. A XVII. század folyamán is a lehető legbensőségesebb volt ez az együttélés és nagyobb ellentétek nem merültek föl.

Széchenyi István figyelmeztetése

Ezt a békés együttélést csak a modern nemzetiségi mozgalom zavarta meg, az a nemzetiségi mozgalom, amely a francia forradalom gyermeke volt. Ez a történelemformáló erő teremtette meg a XIX. században az Italia Unita-t és a Második Német Birodalmat, felszabadította a Balkánon a görögöket, de ugyanakkor Magyarországon megbontotta a nemzetiségekkel való együttélést. A szerbek 1790. évi temesvári gyűlésükön már külön szerb nyelvterületek kihasítását követelték, ugyanekkor az erdélyi görögkatolikus püspökök az oláhokat Erdély negyedik nemzetévé követelték elismerni és a horvátok körében is ekkor mutatkoztak az első elszakadási törekvések. Bernolák Antal, a magyarérzésű érsekújvári tót plébános 1791-ben megszerkeszti tót nyelvtanát, amely megveti a szlovák irodalmi nyelv alapjait és ezzel a tót nemzeti önérzetet fölébreszti. Gróf Széchenyi István fölismerte a nemzet egységét fenyegető veszélyt és figyelmeztette rá az országot, hogy „a nemzeti kérdés a legfontosabb kérdések egyikévé vált“. A magyar közvélemény gróf Széchenyi István megoldást sürgető álláspontjával szemben Kossuth politikáját követte és a szakadék ezzel a két álláspont között egyre inkább elmélyült.

Liptószentmiklós és Branyiszko

1848-ban már a nemzetiségek nagyrésze ellenünk foglalt állást. Igaz. hogy a magyarországi szászok és svábok, valamint a rutének csaknem kivétel nélkül Kossuth lobogója alá álltak, azonban a tótság egyrésze Hodzsa és Hurbán vezetése alatt 1848 május 10-én a liptószentmiklósi népgyűlésen önállóságot követel. Ám a tótság túlnyomó része még ekkor is hű marad a magyar állameszméhez és a magyarok mellett vesz részt a szabadságharcban. A nemzetőrségnek több, mint a negyede, a honvédségnek pedig csaknem a negyedrésze tót anyanyelvű volt. Hősiességükre jellemző a branyiszkói csata.

— A vendek, bunyevácok és a dunántulí horvátok a szabadságharc alatt is hívek maradtak a magyarsághoz. Kossuth politikai lángelméje a szabadságharc alatt megváltoztatta felfogását a nemzetiségi kérdésről és 1849 július 21-én Szegeden hozott országgyűlési határozat elfogadta Szemere Bertalan miniszterelnök nemzetiségi törvényjavaslatát. Az emigrációban Kossuth még tovább ment ezen a téren és a kiutahiai alkotmánytervezetben a vajdák és hoszpodárok nemzetiségi főnökké választását tervezte.

Teljes jogegyenlőség

— A kiegyezés után az 1868. évi 44. törvénycikk szabályozta az akkori idők liberális szellemének megfelelően a nemzetiségi jogokat. Ez törvény nem a kollektivitásoknak, hanem az egyes polgároknak biztosította a jogegyenlőséget. Az 1868. évi 30. törvénycikk a magyar-horvát kiegyezést viszont már a kollektivitás alapján, területi autonómiával biztosította. Az 1869. évi 9. törvénycikk a szerb és román egyházaknak és rajtuk keresztül végeredményében a két nemzetiségnek adott igen tág jogokat nemcsak vallási de kulturális téren is, így például  teljes iskolai önkormányzatot.

— Megállapítható, hogy Magyarországon a kisebbségek helyzete a világháború előtt kedvezőbb volt, mint bárhol Európában. Ennek ellenére mégis a legélesebb támadások érték a magyar államot. A magyarországi nemzetiségi jogi és tényleges helyzete pedig kedvezőbb volt nemcsak egyes többnemzetiségű kisállamban fennállott helyzetnél, de kedvezőbb volt annál a helyzetnél is, amit a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban egyes irányadó nagyhatalmak államéletében tapasztalhattunk.

— A magyar nemzetiségi politika minden komoly bírálója kénytelen megállapítani, hogy a nemzetiségekkel gazdasági téren sohasem bántunk egyenlőtlenül és a nemzetiségi vidékek iparának fejlesztése a színmagyar Alföld rovására történt.  A nemzetiségek élete, vagyonbiztonsága és személyes szabadsága a törvények teljes védelmében részesült és ha meg is történhetett, hogy például a csernovai incidens miatt Magyarországot pellengére lehetett állítani, ma ezzel szemben utalhatunk arra, hogy Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia nemzetiségi politikája húsz év alatt több nemzetiségit börtönzött be és követelt áldozatul, mint Magyarország nemzetiségi politikája ezer esztendő alatt.

Trianon

Az előadó ezután részletesen ismerteti azokat a nemzetiségi törekvéseket, amelyeket a csehek, románok és szerbek a szentistváni egység felbontására folytattak, majd oda konkludál, hogy az a nézet, amely szerint a trianoni katasztrófát a magyar kormányok helytelen nemzetiségi politikája idézte elő, nem fogadható el. Az elvesztett háború és felbomlott belső front vezetett a trianoni katasztrófához. A trianoni béke egyébként sem oldotta meg a Kárpátmedence népeinek problémáját, ellenkezőleg: azt még jobban elmérgesítette. Csehszlovákia és Jugoszlávia lakosságának több, mint a fele kisebbségi nemezetiségekből állott. A csehek  tótokkal, a szerbek a horvátokkal ugyan a nyelvi közösség alapján házasodtak össze, de nem számoltak az őket egymástól elválasztó politikai ellentétekkel. A kisebbségi szerződések gyakran kevesebb jogot adtak magasabb kultúrfokon álló népeknek csak azért, mert az új állam kereteiben kisebbségbe szorultak, de másrészt ezeket a szerződéseket az utódállamok be sem tartották. Nyilvánvaló lett, hogy ez a rendszer nem állhat fenn tartósan és a történelmi szükségszerűség következett csak be, amikor Csehszlovákia, majd utóbb Jugoszlávia széthullott. Hála Németország és Olaszország támogatásának, a magyarság nagy tömegei visszakerültek az anyaországhoz.

Ezeresztendős jogok…

— A most folyó háborúnak reményeink szerint dicsőséges befejezése után az a feladat hárul a magyar nemzetre, hogy a megnövekedett és remélhetőleg a közeljövőben még inkább megnagyobbodó ország biztonságát sziklaszilárd alapokra fektesse és újból elfoglalja a környező népek sorában azt a helyet, amely a magyart ezeresztendős jogon- a történelem és az igazság jogán megilleti! (Az előadó kijelentését a hallgatóság perceken át lelkesen tapsolja és éljenzi.) — Két lehetőség áll előttünk: választani a kismagyar és a nagymagyar megoldás között. A kismagyar megoldás a kizárólag magyar lakosságú országot, a nagymagyar megoldás pedig a szentistváni birodalomeszményt jelent. Amikor a magyar honvédek főméltóságú Kormányzó urunk hadparancsára 1938 márciusában elindultak a Kárpátok felé, a választás eldőlt a nagymagyar megoldás irányában. Ez szükségszerűség, mert csakis ez a megoldás elégítheti ki a nemzetet és csakis ez méltó tradíciónkhoz és hivatásunkhoz.

dr. Flachbarth Ernő

— A háború után megoldandó nagy politikai és szociális problémák mellett a legfontosabb és egyben a legkényesebb is a nemzetiségi kérdés. A magyar nemzeti társadalomnak fel kell készülnie a kérdés századokra szóló megoldására, olyan megoldásra, amely méltó a nemzet géniuszához. Olyan megoldást kell találni, amely egyfelől számol az ország igazi érdekeivel, másfelől a történelmi hagyományokkal. A magyar nemzet vezető szerepét ebben az országban minden körülmények között biztosítani kell, de számolni kell a sorsközösség tényével is.

— Semmiesetre sem kérünk idegen példákat másoló megoldásokból. (Zajos taps ás éljenzés.)

Dr. Flachbarth professzor nagy figyelemmel kísért és nagy tetszéssel fogadott előadása végén annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy a magyar társadalom tisztában van a felelősséggel, amellyel az ország fenntartása tekintetében tartozik. A magyar társadalom akkor cselekszik helyesen, ha követi a kormánynak a nemzetiségi kérdésben magasabb szempontok iránymutatása mellett elfoglalt álláspontját.

Dr. Széchenyi István, a DMKE elnöke a hallgatóság nevében megköszönte  az előadónak az értékes előadást.

Délmagyarország, 1942. június 16 / 134. szám