,,A világtól elzárva, égi tisztaságba…” – Négy női sors a bánsági magyar szórványból – I. rész
-Anyák, nagymamák, dédnagymamák, feleségek, özvegyek, háziasszonyok. Első hallásra sokaknak unalmas és egyre inkább divatjamúlt női szerepköröknek tűnhetnek, azonban egy élet is kevés ahhoz, hogy ezeket valaki ellássa illetve jól ellása. Vajon lehet nő egy nő ha nem tölti be ezen szerepek valamennyiét?
-A DélHír következő riportsorozatában négy csupa nagy betűs nővel keresem a választ erre az egyszerűnek tűnő kérdésre. Ők négyen mind más-más generációt képviselnek, más körülmények között élnek, illetve más családból származnak, ami azonban összeköti őket ez a világtól elzárt apró falu, a magyar sziget, a szerb tenger kellős közepén.
-Általuk négy különböző szemmel mustrálhatjuk a falusi nők sorsát és véleményét a világról!
-Erzsébetnek hívnak, 1934-ben születtem a családunk tanyáján, az ötödik gyermekként láttam meg a napvilágot. Fiatal korom jelentős részét átdolgoztam, a tanyán mindig akadt tennivaló ahogy a földeken és a jószágok körül is. Mivel akkoriban nem gépekkel művelték az emberek a földet, így mindent magunknak kellett csinálnunk. Ebbe a sok munkába nem fért bele az iskolába járás, az időm sem engedte volna illetve a tanyánk messze volt a falutól ahhoz, hogy minden nap be tudjak járni. Csak vasárnaponként mentem be a faluba a bálra, az áttáncolt éjszaka nem érdekelte apámat hajnalra otthon kellett lenni és folytatni a munkát.
-A tanyasi élet csodálatos volt, nyugalom, béke és csend az ami igazán jellemezte, a másik pedig, hogy mi teljesen önellátóak voltunk, állatot tartottunk, szárnyasokat, disznót és veteményesünk is volt. Erősek és egészségesek voltunk, talán a munka olyankor megerőltetőnek bizonyult, de mégsem panaszkodtunk, szerettünk dolgozni. Örömmel csináltuk azt, ami a mi tulajdonunkat képezte.
-1953-ban mentem férjhez, a férjemmel a falusi bálon ismerkedtünk meg, aztán is mindig csak vasárnaponként találkoztunk és csak akkor beszélgethettünk. Házasságig nem nagyon lehetett semmi… Bár abban az időben is minden megtörtént ami most is, csak arról nem beszéltünk ilyen nyíltan, el volt az takarva.
-Miután összeházasodtunk nem sokkal később születtek meg a lányaim, akik még a tanyán nevelkedtek. A hetvenesévekben egyre többen költöztek a tanyáról, be a faluba –’73-ban mi is így határoztunk. Nehéz volt megszokni a falusi életet, nem voltam ennyi emberhez szokva, a tanyán nagyobb volt a nyugalom és a szabadság is. Aztán végül kénytelenek voltunk megbékélni a helyzettel, de sokszor ha ránk tört a honvágy visszalátogattunk.
-2001-ben aztán megözvegyültem, a férjem tüdőrákban, elhunyt. 48 év házasság nem múlik el nyom nélkül, nehéz magányosan. Immár 12 éve így élek, megszokhatatlan.
Emlékszik még a háborúkra?
Hogyne, a családommal mi átéltük az egész XX.-századi történelmet.
-Apám I.-világháborús magyar katona volt, hét évig raboskodott szovjet fogságban, aztán Trianon után elengedték őket. Ez alatt a hét év alatt anyám várt apámra, sokszor elmesélték, mileyn volt hét év után újra találkozni. Sokan mondták anyámnak, hogy menjen máshoz, mert ezek már úgysem térnek vissza, de anyám hitte, hogy egyszer még apám felesége lesz.
-A legidősebb bátyámat a II.-világháborúba sorozták be immár szerb katonaként. Elment a háborúba, de őt sosem láttuk viszont.
-Aztán itt voltak a 1944-45-ös mészárlások, azt a látványt sosem fogom elfelejteni. A lakhelyünkhöz közel volt egy láger a németek számára. Embertelen volt mit műveltek azokkal az emberekkel. Apám megszánt egyszer egy szoptatós anyukát és kukorica héjban zsírt és kenyeret adott neki, a lágerparancsnok észrevette és megfenyegette apámat, azt mondta neki, hogy ha ilyet még-egyszer meglát, az ő családja lesz a következő. Utána többé nem mertünk segíteni.
-Láttam egyszer egy sortüzes kivégzést, az egyik szomszédunk is odalett…
-A Balkáni háborúkor mi nem féltünk annyira, mert fiunk nem volt. Akkor inkább csak a nincstelenség okozta a gondot. Bár egy falusi embernek ez is könnyebb volt mert itt az ennivaló megterem, városban nem.
-Sok mindenen keresztül mentem, de nem panaszkodom, inkább szerencsés vagyok, mert megérhettem a dédunokám születését.
Folytatjuk…
Buka Bogláraka – DélHír portál
