A munkácsi turul lerombolásának következetessége és önkasztrálása az ukranisták részéről

Meglepőnek hangozhat a címadás, de az ukranizmus ideológiájának nemzetkoncepciója és államkoncepciója szempontjából tekintve várható volt, hogy előbb, vagy utóbb, de inkább előbb elrepül a büszke magyar turulmadár ismét a munkácsi vár fokáról.

Miért?

Ennek megválaszolásához elegendő az emlékmű keletkezés-történetére tekintenünk. Thaly Kálmán javasolta a honfoglalás ezredévének megörökítésére, hogy az ország hét pontján emeljenek a hét honfoglaló vezért is jelképezvén emlékoszlopot. Ezek közül öt nemzetiségi területre esett, és már a hazánk területi épsége elleni nemzetiségi izgatás felé is üzenethordozóként szerepelt. A hét emlékoszlop a nyilvános térben elhelyezendő állandó művészeti emlékjelek koncepciójába illeszkedett. Az 1896. évi VIII. törvénycikk ezeket így sorolja fel első szakaszában:

„A törvényhozás a honalapítás ezredik évfordulójának maradandó emlékekkel való megörökítése czéljából elhatározza, hogy

a) Budapesten a Városligetnek az Andrássy út és a tó közötti részében a honalapító Árpádot és a nemzet egész történelmi múltját megörökítő emlékművet állít;

b) az ország hét különböző pontján, nevezetesen: a munkácsi várhegyen, a nyitrai Zobor hegyen, a Morva vizének a Dunába torkolásánál emelkedő dévényi várhegyen, Pannonhalmán, a zimonyi várhegyen, Pusztaszeren és a brassói Czenk-hegyen emlékoszlopokat emel;

c) Budapesten a várban a Nagy-Boldogasszonyról elnevezett koronázási templom melletti Halászbástyán Szent István király lovas szobrát állítja fel;

d) országos szépművészeti múzeumot létesít s annak gyűjteményei befogadására Budapesten alkalmas helyen megfelelő épületet emel;

e) az ország különböző vidékein 400 új népiskolát állít fel.”

Maga Thaly Kálmán a munkácsi várhegyen felállítandó turulról így emlékezett meg a pozsonyi Toldy-körben tartott felolvasásán 1897. március 14-én:

„Különösen az ország négy kapuját, északon, délen, nyugaton és keleten egy-egy emlékoszloppal jelöljük meg; a minek czélja, hogy valamint az ott lakó nemzetiségek, úgy az országba bejövő idegenek is lássák azokban a magyar állameszme kifejezését; lássák e feltűnő helyen álló oszlopokról, hogy az magyar föld, melyre léptek; emlékeztessék azok a nemzetiségeket, hogy az magyar föld, melyen laknak, és valamennyi nemzetiségnek kijusson belőlük; — végre biztatóul szolgáljanak azok a magyarságnak, pl. a határszéli székelyeknek.

Észak felől Munkácson állítsunk s állítottunk is föl egy oszlopot, a merre t. i. a magyarok bejöttek. A munkácsi történelmi emlékű várhegy (most csak röviden futom át e helyeket, majd egyenként bővebben foglalkozom velük) a vereczkei szoros belső nyílásánál fekszik; az ottani obeliszk ormán a repülő turulmadár csőrében hordja Attila mesés kardját, a melyet tőle Árpád örökölt, hogy vele az új hazát meghódítsa. E turul a honfoglaló magyarságnak a Kárpátokról a síkra ereszkedését jelképezi és az ország birtokbavételére czéloz.

Ez a pont a lengyel vasúti közlekedés legfőbb vonalán fekszik; a ki erre utazik hazánkba: az az utas, a legelső a mit a Latorcza völgye kitorkolásánál Magyarországban megpillant, a munkácsvári emlékoszlop.

(…)

A munkácsi inti a Magyarországhoz ekkorig hű testvér orosz nemzetiséget, hogy maradjon hív e hazához továbbra is.

(…)

Egyébiránt megjegyzem még, hogy Munkácsra és Pusztaszerre nézve alternatívákat is ajánlottam indítványom kifejtésekor a regnicoláris bizottságban; t. i. Munkács mellett fölemlítettem Ungvárt. Elmondám, hogy Munkács első megtelepedési helyök vala a magyaroknak. Árpád ugyanis kitűnő hadvezérnek bizonyult, mikor a vereczkei szoros belső nyílását megerősítette, — az első építmény ez, a mit magyar kéz e hazában alkotott; de Árpád egyszersmind gondos, gyöngéd családfőnek is bizonyítá magát, midőn népéből a hadra nem képes elemeket: nőket, gyermekeket, aggokat, nagyszámú lábasjószágaikkal, baromcsordáikkal stb. a biztos védelmet nyújtó munkácsi vár tövébe telepítette addig, míg ő hadaival folytatandja a honfoglalást. E körülmény adja meg Munkács várának fontosságát, de meg az ország birtokbavételére is utal ez; továbbá az a gyönyörű szerep is a múltban Munkács mellett szól, a melyet e vár betöltött hosszú századokon át, végig a magyar történelem fényes lánczolatán.

Nem feledkezhetünk azonban meg a szomszédos Ungvárról sem. Ungvár, ahol Laborcz szláv vezér tartotta székét, a legelső kész vár vala, melyet a beköltöző magyarok fegyverrel foglalának el, melyben aztán Árpád — Anonymus szerint — három évig lakott, s onnan intézé a honfoglalást. Tehát szintén nagyon nevezetes pont.

Ámde az egyiknek mégis el kell majd esnie; ahogy a 60-as bizottság, illetve a törvényhozás bölcsessége dönt. Mert ezen egymáshoz közel fekvő mindakét helyet, fájdalom, aligha lehetend emlékoszloppal megörökíteni.

Alternatívát tettem továbbá Pusztaszernél, a diadalmas emlékű Alpár mezejével, hol a magyarok a bolgárokat, s a segélyükre jött görög császári csapatokat véres csatában tönkre verték, a mi a honfoglalás legjelentékenyebb hadi ténye.

Az volt most már a kérdés: mit akarunk megünnepelni: a vitézséget-e, vagy alkotmányunk megszületését? Alpárt, vagy Pusztaszert? Az egyhangú határozat amott Munkács, itt Pusztaszer mellett szólt, hogy t. i. mindenesetre az ezredéves alkotmány születését üljük meg: mert a magyar mindig kiválólag alkotmányos nemzet volt, ez jellemzi őt első sorban.

Részemről is jobb szerettem ezt így; mindazonáltal nekem pártatlan történeti szempontból meg kellett tennem az alternatívákat.

(…)

Munkácson a Beszkid-hegyek felől repülő turulmadár jelképezi: mint ereszkedtek le a honfoglaló magyarok a vereczkei szorosból, és symbolizálja, hogy ez a magyar hatalomnak országa.

(…)

Ekkép tehát az első emlékekkel megvoltunk. Majd Budapestről Munkácsra utazánk, hol a hatóságok a ministerelnöktől már előre értesítve és utasítva valának. A beregiekhez, mint Rákóczi vármegyéjéhez, engemet különben is régi, barátságos összeköttetés csatolt.

A főispán, Lónyay Sándor barátom, több tisztviselővel, három-négy állomásig, Bátyúig elémbe utazván, útközben megbeszéltük a teendőket. A Munkács vára és a város közötti pályaház udvarán, nagy meglepetésemre, — mert ünnepeltetésnek czerimoniáknak barátja nem vagyok, — a polgármester a tanács élén üdvözlő beszéddel fogadott és a város közönségének ezrei ott állottak zenével, lobogó zászlókkal; tömérdek díszfogat, köztük Schönborn gróf hintái.

A polgármester üdvözletére meleghangú beszéddel iparkodtam a fényes fogadtatásért köszönetemet kifejezni; s azután nagy diszmenettel bevonultunk a városba. Engemet Schönborn grófnál a régi Rákóczi-kastély ugyanazon szobáiba szállásolának, a melyeknek ablakaiból 1703. június 28-án, az itt vívott csatakor II. Rákóczi Ferencz fejedelem oldala mellől lődözének ki hű kuruczai a Montecuccoli vasas-ezredre, s vezetőjét gr. Quirinit lelőtték … .

Kevés időzés után a kastélyban, mindenekelőtt a helyszíni szemlét megtartandók, Berczik műépítész úrral kocsira ültünk és úgy tevénk mint Dévénynél s Pannonhalmán; tudniillik bejártuk, figyelemmel végignéztük a vidéket, különösen a közeli hegyeket, és a magános bérczen emelkedő híres várat minden oldalról megkerültük.

Sőt a vereczkei szorosba is bekocsiztunk azon pontig, a melyről a munkács-stry-i vasútról látni lehet a munkácsi várhegyet. Úgy választottam azután ki a legalkalmasabb bástyát a felső-vár ormán, a honnan az emlékoszlop a város felé, de másrészt a vereczkei szoros felé is lássék, hogy így az ország eme fő-kapuján bejövő utas legelőször is a millenniumi emléket pillantsa meg és ennek közelében a honvédek által 1848-ban ültetett nagy terebély hársfát: a „Szabadságfáját” a középvári köröndön. Az emlékobeliszk pedig e fölött: a legdicsőbb magyar nő, Zrínyi Ilona fejedelemasszony, Munkács halhatatlan hősnője teraszán álljon, — e honfivérrel megszentelt történelmi emlékű helyen. Munkács ugyanis úgy a Thököly- és Rákóczi-korban, valamint 1848/49-ben, mindenkor a szabadság vára volt.

Mint említém, a pályaudvarbeli ünnepélyes fogadtatásnak, a lakosság tömeges kivonulásának, a város fellobogózásának stb. nem nagyon örültem; egyszerű ember vagyok, inkább szerettem volna elkerülni az ünnepeltetést; hanem mikor a környéken tartott szemlekocsizás után a sziklavár alá kanyarodtunk és megláttam fönt, Rákóczi családi vára tornyán lobogni a nemzeti zászlót: ennek őszintén megörültem; hogy Rákóczi történetíróját a fejedelem egykori kedves várában nemzeti lobogóval üdvözlik, — lelkemnek ez az egy, — tagadhatatlanúl jól esett.

A hatalmas falazatú sziklavárba fölmenvén, Török Kálmán fegyházigazgató úr szíves kalauzolása mellett körül s belől mindent bejártunk. Megszemléltük Zrínyi Ilona termeit, a melyeket Caprara tábornok bombái bevágtak, úgy, hogy e dicső nő, alvó kis gyermekeit éjjel, mikor a boltozat beszakadt a 200 fontos bombáktól, (mert épen a lakóházaira lövettek), tehát a gyermekeit, féltett árváit karjain ragadá ki az omló kövek közül: a kis Rákóczi Ferenczet, a ki nyugodtan szunnyadott, és testvérnénjét Juliánkát. E megható bús történetek helyeit szomorú kegyelettel nézegettem; még látni a boltozaton az utóbb beépített törések nyomait, melyeket Caprara bombái okozának. Vizsgáltam a termeket, folyosókat, bástyákat, kazamattákat, stb.

Ekkor támadt az a gondolatom, hogy I. Rákóczi György, Lorántffy Zsuzsána, Báthory Zsófia, Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferencz e termeiből felső-magyarországi történelmi múzeumot kellene alakítani; mit későbben előadtam a kis és nagy bizottságnak, úgyszintén a képviselőháznak is, és azóta — Istennek hála — az ügy kedvező elintézése várható.

Munkácsnak fegyházi jellegét minélelőbb meg kell szüntetni, — hirdettem nyiltan már akkor mindenütt; mert lehet-e keserűbb, bántóbb satyra, mint hogy a szabadság várából épen börtönt, a gonosztevők tömlöczét csinálták?! Az osztrákok gálád boszuja vala ez; a kiknek hadait a hős Zrínyi Ilona vezérlete alatt e büszke falakról hősileg visszaverték. Ők változtatták át későbben e honfivérrel áztatott várat börtönné. De hála az égnek, sikerült immár onnan legújabban kiszállíttatni a fegyenczeket, megszüntettetni a fegyházat, és lesz Munkácsból egy részében múzeum, más részeiben pedig ipartelep vagy honvédmenház. Ha kedvezőbb pénzügyi viszonyaink volnának: akkor e nagyemlékű s gyönyörű fekvésű sziklavárat egy magyar Wartburggá kellene átalakítanunk; vagy legalább olyanná, a minő nyugaton Fraknó, délen Vajda-Hunyad.

Visszaidomítása középkori alakjára nem is kerülne olyan sokba. Talán egykor még megvalósúl ez az álom! . . . . Most legalább az ezredéves emlékoszlop ott áll már a vár legmagasabb bástyáján, remek kilátást nyújtó ponton.

Munkácscsal azonban — a várossal — volt egy kis bajom; a mennyiben ennek polgársága — könnyen érthető hiúságból — minden áron azt akarta elérni, hogy az emlékoszlopot ne a várban, hanem a városban, a főpiaczon tervezzük. Mire határozottan kijelentém, hogy én ámbár tisztelem Munkács városát: de az majdnem félórányira fekszik a történelmi vártól, síkságon, és Munkács város puszta helyét még a szél fújta, mikor Árpád a várat fölépíté.

E vár különben is nagy múlttal dicsekedhetik, a magyar szabadság dicső bástyája volt, és meg nem engedhető, hogy a Rákócziak s Zrínyi Ilona hozzáfüződő emléke egyszerűen elmellőztessék. Ezekkel sikerűlt végre őket meggyőznöm, noha előbb azt is eleget emlegették, hogy több ember látná az emlékművet a város piaczán. s különösen a tanuló ifjúság lelkesednék láttára. Az ifjúság — felelém — ott mindennap szemlélvén az oszlopot, közömbössé válnék iránta, annyira megszokná. Sőt a piaczi nép profanálná is; kirakodáskor mindenféle zöldség, paradicsom, rothadt gyümölcs környezné; már pedig tök, petrezselyem, sárgarépa csak nem illik a millenniumi emlék körül. Ellenben, ha odafent épülend a vár ormán: akkor, pl. márczius 15-én, Szent-István napján, vagy más nemzeti emléknapokon fölmennek oda az ifjúsággal tanárai és hazafias beszédeket tarthatnak, s az ily jelenetek hatása ama szent helyen, a fiatal lélekbe örökre bevésődik. A kik pedig majdan az ott berendezendő múzeumot fogják látogatni s a termekből kilépnek Zrínyi Ilona terrasszára: ott szemlélik áhítattal az ezredévi emléket. De másként is, én a történelmet senki kedvéért meg nem hamisítom; az pedig a vár, nem a város mellett szól, a minthogy a törvényhozás is olyképen fogadá el indítványomat, hogy a munkácsi emlék az ottani „várhegyen” állíttassék. Másutt tehát nem is lehet. Ez befejezett tény.

Ebbe azért kénytelen-kelletlen bele kellett törődniök. És az emlékoszlop ott állíttatott fel a várhegy büszke ormán, Zrínyi Ilona bástyafokán, ahol kijelölém.”

Ez utóbbi szerencsétlenség csak a két világháború között zúdult a sokat szenvedett ruszin népre, Volosin Ágoston és bandája, az Ukrán Nezmzeti Szövetség (UNO) izgatása révén, akik a Lengyelországhoz csatolt halicsi területeken létrejött Ukrán Nacionalisták Szervezetével (OUN) működött együtt, előbb a melnyikistákkal, majd a banderistákkal. Ekkor még ez az agylebenyirtás nem volt széleskörű, amit az is mutat, hogy a maroknyi, főleg hucul területekről rekrutálódott, de zömmel a lengyel fennhatóság alatti halicsból átszivárgott banderistákkal kiegészült „Kárpáti Szics” Nemzetvédelmi Szervezete nem volt képes tartósan ellenállni, vagy partizánháborút sem folytatni, mivel a helyi ruszin lakosság is bizalmatlan volt többségében irányukban, és inkább Bródy András és Fenczik István magyarpárti (hungarofil) ruszin politikai és félkatonai szerveződéseit támogatták.

A munkácsi turul nyílt üzenet a pánukrán ideológia ellen, amely politikai oldaltól függetlenül azt vallja, hogy a magyaroroszok, ruszinok ukránok, és Kárpátalja Ukrajna elidegeníthetetlen része. A munkácsi turul a Kárpátalját és a ruszin népet Magyarországtól és a magyar nemzettől elvitató pánrusszizmus és pánukranizmus számára egyaránt elfogadhatatlan.

Így ostoba és frusztrált rombolásukkal és beteges lefedő-masinizmusukkal is csak azt hirdetik, hogy ez Álmos és Árpád földje, Hungária, és nem Ukrajna!

Szász Péter

(A kép a már említett pozsonyi Thaly-előadás kiadványából való.)