Jóval a szerbség számaránya felett volt a Horthy által kinevezett szerb bírók aránya
Ahogy korábban hírül adtuk, 2023-ban a délvidéki alapbíróságok összesen 293 bírát számlálnak, de közülük mindössze tizenhárman magyarok. A nagybecskereki alapbíróságon például a 24 bíró között egyetlen magyar sincsen, Újvidéken a 88 bíró között csak 1 magyar van, a 23 szabadkai bíró közül mindössze 2 magyar.
A fenti adatok (is) alátámasztják azt, hogy Szerbia továbbra sem alkalmazza az úgynevezett részarányos foglalkoztatás elvét, amely a nemzeti kisebbségeknek a lakossági arányokhoz igazodó foglalkoztatását lenne hivatott biztosítani, a bíróságokon, a közigazgatásban és az egyéb állami intézményekben, emellett a probléma sajnos olyan drasztikus helyzeteket is eredményezhet, mint ahogy már eredményezett a nem is olyan távoli múltban, hogy például hasonló bűncselekményért a magyarokat tíztől tizenöt évig terjedő börtönbüntetésre ítélték, míg a szerbek három évet kaptak.
Történelmi paradoxon, hogy az 1941-ben a Magyar Szent Koronához visszacsatolt Délvidéken Horthyék több jogot biztosítottak a szerbek számára, mint amennyit a hivatalos Belgrád ma biztosít a magyaroknak, akik az igazságügyi tisztségek betöltésében jelentősen a lakosságban való részarányuk alatt vesznek részt.
Elég példaként felhozni egy 81 évvel ezelőtti adatot, amely szerint vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó Radocsay László akkori igazságügyminiszter előterjesztésére 1942. január 3-án (egy nappal a bácskai razzia kezdete előtt!) a szerb nemzetiségű dr. Pavle Popović újvidéki volt semmitőszéki bírót az újvidéki királyi törvényszékhez tanácselnökké, dr. Rejtő Jenő fiumei nyugalmazott királyi törvényszéki bíró, budapesti ügyvédet a szabadkai királyi törvényszékhez tanácselnökké, dr. Szentbenedeki Ede székesfehérvári magyar királyi rendőrtanácsost az újvidéki királyi ügyészséghez, dr. Szeghy Ferenc újpesti királyi járásbírósági nyugalmazott titkár, adonyi ügyvédet a szabadkai királyi járásbírósághoz és dr. Haberi Pál szegedi királyi törvényszéki nyugalmazott titkár, szegedi ügyvédet a szabadkai királyi ügyészséghez alelnökökké, dr. Lugosi Dömötör szegedi ügyvédet az újvidéki királyi törvényszékhez tanácselnökké, dr. Zsulyevits Gyula újkécskei ügyvédet a titeli királyi járásbírósághoz alelnökökké, a német nemzetiségű Hartmann János újvidéki volt törvényszéki és a szerb nemzetiségű Teodor Branković újvidéki volt fellebbviteli bírákat az újvidéki királyi törvényszékhez bírákká, a szerb nemzetiségű Svetislav Prodanović zombori volt törvényszéki bírót a zombori királyi törvényszékhez bíróvá, a bunyevác nemzetiségű Stipan Gabrić szabadkai volt államügyészt a szabadkai királyi ügyészséghez ügyésszé, Szorcsik Miklós cetinjei (Montenegró!!!) volt helyettes államügyészt a zentai és a szerb nemzetiségű Miloš Svirčević zombori volt államügyészt az óbecsei királyi járásbírósághoz járásbírákká. A bunyevác nemzetiségű Albert Filipović szabadkai volt törvényszéki bírót a szabadkai királyi törvényszékhez bíróvá, a szerb nemzetiségű Mihajlo Riđički zentai volt járásbírót a topolyai és Fehérváry Árpád gnyilánéi (Koszovó!!!) volt helyettes államügyészt a palánkai királyi járásbírósághoz járásbírákká nevezte ki.
Tehát az igazságügyi tisztségek betöltésére kinevezett személyek közül 8 volt magyar, 5 szerb, 2 bunyevác és egy német. A visszacsatolt délvidéki területek összlakosságának akkoriban mindössze 16 százaléka volt szerb,
vagyis jóval a szerbség számaránya felett volt a kinevezett szerb bírók aránya, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen a magyar politikum a szentistváni gondolathoz híven egyenlőjogú honfitársat látott a nemzetiségekben, akiket nem háboroghatott szabadságában és jogaiban.
*
1918 novemberében Délvidék szerb megszállás alá került, az összlakosság 55,34 százalékát kitevő magyar és német többségű területen számos bíróság helyiségei üresek maradtak, majd rendre-szerre benépesültek szerb tisztviselőkkel és bírákkal, a magyar és német szó elnémult és az esküt nem tett tisztviselők és bírák állás nélkül maradtak. Ezzel egyidejűleg megindult az üldöztetésnek, a nélkülözésnek, szenvedésnek minden képzeletet felülmúló és minden egyes tisztviselőre kiterjedő sorozata. Ennek folyományaképpen igen sok magyar tisztviselőt, bírót, ügyészt marhavagonokba zsúfolva kényszerítettek karhatalmi erővel arra, hogy elhagyják szülőföldjüket, és a szörnyen megcsonkított, megszállt és feldúlt Magyarországon rájuk váró nyomort és bizonytalanságot vállalják. A jugoszláv állam nemcsak nem adott semmiféle segélyt vagy nyugdíjat az itt maradt kevés tisztviselőnek, hanem minden vonatkozásban úgy kezelte őket, mint a jugoszláv állam nyílt ellenségeit, akiket nem illet meg a jugoszláv állam támogatása és védelme.
A Délvidéken rekedt 400 ezer magyar iskolahálózatát rögtön az új délszláv impérium kikiáltásának másnapján elkezdték felszámolni. A két világháború közötti szerb hatalom szerb iskolákba kényszerítette az itt élő magyarokat. Iskoláik befejezése után azt az alig néhány délvidéki magyar diplomást, jogászt arra kötelezték, hogy szülőföldjüktől távol, elsősorban Montenegróban és Koszovóban vállaljanak munkát, így a fent említett Fehérváry Árpád és Szorcsik Miklós is a királyi Jugoszláviában csak a távoli Koszovóban és Montenegróban tölthetett be igazságügyi tisztséget.
A VMSZ szégyene: Hány magyar bíró található a délvidéki alapbíróságokon?
