„A nővérét úgy lőtték fejbe, hogy fogták egymás kezét” – megrázó vallómások a magyar nők ellen elkövetett bűnökről (+ videó)

Elhallgatott gyalázat címmel forgatott dokumentumfilmet a „felszabadító” szovjet katonák által megerőszakolt magyar nőkről Skrabski Fruzsina rendező. Azt akarta megmutatni, miként viselte meg az áldozatokat és az egész társadalmat ez a megaláztatás. A filmet az ősz folyamán mutatja be a Magyar Televízió.

Skrabski Fruzsina Biszku Béla nemzetárulóról, az 1956-os forradalom utáni megtorlás egyik legkegyetlenebb irányítójáról szóló Bűn és büntetlenség című dokumentumfilmjével szó szerint berobbant a köztudatba 2010-ben. Bár a téma ezúttal más, a kérdés hasonló: hogy lehet, hogy megtörtént a bűn, mégpedig tömegesen, a büntetés viszont elmaradt.

Noha 1990-ig nem lehetett róla beszélni, mára már elfogadott tény, hogy a második világháború végén Magyarországot megszálló szovjet katonák tömegesen erőszakolták meg a magyar nőket, lányokat és asszonyokat egyaránt. Megaláztatásban, szégyenben kellett élniük, nem beszélve a nemi betegségekről és a terhességmegszakításokról. A történészek az 1944-45-ben megerőszakoltak számát 400-800 ezer főre teszik. A társadalom és a tudomány azonban még mindig keveset tud az akkor történtekről, így egyvalami egészen biztos: kutatni- és tennivaló van még bőven.

Az Elhallgatott gyalázat filmet 2012-ben kezdték forgatni, mintegy másfél évig tartott a munka. Az 52 perces film vetítésre kész, az ősz folyamán kerül az MTV képernyőjére.

A rendezőnő szavai szerint mindenki tudta, milyen szörnyűségek történtek, mégsem beszélt róla évtizedekig senki. Mindig is nagyon furcsállta, amikor például Demszkyék és az MSZP a felszabadulást ünnepelték, miközben mindenki tudta, hogy miket tettek a szovjetek, mégis nyíltan közösséget vállaltak velük.

Dokumentumfilmjében arra kereste a választ, miként viselte meg az áldozatokat és az egész társadalmat ez a megaláztatás, hogy voltak képesek a nők feldolgozni a velük történteket és tudtak tovább élni. További fontos kérdés volt, hogy mi váltotta ki a katonákból ezt a brutalitást, „mitől váltak ennyien állattá”.

A megerőszakolt nők szinte sohasem mertek beszélni a velük történtekről. Így nagyon nehéz volt Skrabskiéknak interjúalanyokat találniuk, pedig több mint egy évig keresték őket, minden lehetséges fórumon. A felkutatott áldozatok, akik a történtek idején jellemzően 14-16 évesek voltak – érthető módon – nagyon nehezen nyíltak meg, hetekig-hónapokig tartott, míg sikerült a felvételhez szükséges bensőséges kapcsolatot kialakítani velük.

De még így is előfordult, hogy kudarcot vallottak. Volt, aki szemtanúja volt, amint tízen megerőszakolták az édesanyját. Később leírta az általa látottakat, ez alapján ajánlotta őt egy történész Skrabskiéknak. Egy hónapig rendszeresen találkoztak, még abba is belement a most már idős nő, hogy betérjenek abba a pincébe, ahol az erőszak történt. A felvétel előtt azonban telefonált, hogy nem képes még egyszer felidézni az átélt szörnyűségeket.

Talán a legmegrázóbb történet a következő volt: az akkor még kislány riportalany a nagymamájával volt otthon, amikor édesanyja összeverve, véresen, rongyosan hazaért, majd bemenekült a szobába. Este egy szovjet katona jelent meg náluk, aki fogdosni kezdte a fiatal lányt. A nagymama pedig, hogy unokáját mentse, beengedte a katonát a lányához. Ez a dilemma a legszörnyűbb – mondta Skrabski – hogy a nagymamának választania kellett a lánya és az unokája között. A megerőszakolt nő aztán a történtek hatására emberi roncs lett.

Volt olyan megszólaló, akinek a nővérét úgy lőtték fejbe, hogy fogták egymás kezét. Egy 14 éves, csoportosan megerőszakolt lány esetét az egyik osztálytársa mondta el.

Erőszakból született gyermekeket is próbáltak a kamera elé állítani. „Józsi bácsi ilyen gyerek” – ez a mondat több faluban is elhangzott (persze más nevekkel), de – mint bevallották – erről az érintettekkel sosem beszélt senki. Sikerült felvenniük a kapcsolatot egy szovjet katonától született nő lányával, aki megígérte: megpróbálja rábeszélni édesanyját, hogy meséljen az életéről. Később azonban jelezte, hogy mivel erről még ők sem beszéltek sosem, nem tudja vállalni a közvetítést.

Skrabski Fruzsina elvárná, hogy megnevezzék a felelősöket, ezért is készítette el a filmet. Nagyon jó lenne, ha történne most már valami. „Legyen téma, lehessen beszélni róla, megnyugvást találni” – mondta.

Horváth Attila történész szerint ezek a bűnök nem évülnek el, az orosz levéltárakban vannak is dokumentumok, viszont nagyon nehéz hozzájuk férni. Mindenesetre ezek alapján eljárásokat lehetne indítani.

Megszólaltatták a másik felet is, Moszkvában készítettek interjúkat Magyarország területén harcolt veteránokkal. Őket nem szembesíthették az általuk elkövetett bűnökkel, hiszen nem tudhatták, hogy személy szerint bűnösök-e. A kérdés ott óriási tabu – nagy hősöknek tekintik őket.

A filmkészítőknek egy trükkre volt szükségük, hogy biztosan interjút kapjanak. A veteránokat úgy hívták fel, hogy a civil lakossággal kapcsolatos élményeikről kérdeznék őket, később viszont csak az erőszakos cselekedetekről érdeklődtek. Az egykori katonák nyitottak voltak, de mindannyian tagadták, hogy ők bármit is elkövettek volna, csak mások, mondták. Volt olyan veterán, aki arról beszélt, hogy a magyar nők nagyon szépek voltak, tetszettek nekik, de féltek tőlük, mert „nagyon nemi betegek voltak”. Ezekből a kiszólásokból is látszik, nagyon jól tudták, hogy mit követtek el – mondta Skrabski.

A stáb szinte egész Magyarországot bejárta. A dokumentumfilm a beérkező szovjet hadsereg útját követve idézi fel a különböző, az adott helyszínhez kapcsolódó történeteket. Az áldozatok mellett pszichológusok, valamint orosz és magyar történészek is megszólalnak, köztük pedig archív felvételek és játékfilmes elemek is felbukkannak.

Magyar Nemzet nyomán F. L.