A wannabe emigráns – Nem csak anyaországi specialitás

Sajnos szinte mindnyájunknak vannak olyan rokonai, vagy barátai, akik a reménytelennek ítélt hazai gazdasági helyzet miatt nálunk szerencsésebb országokban kénytelenek szerencsét próbálni. Ők, azok, akik akár napi 10-12 órát is güriznek, és zsíros kenyéren élnek, hogy egyszer, valamikor hazajöhessenek, és emberhez méltó életet teremthessenek maguknak itthon. Ez a cikk NEM RÓLUK szól. Hanem az idegenbe szakadt hazánkfiának egy másik, halálosan irritáló típusáról: a wannabe emigránsról.

Aki nem külföldre kényszerült, nem is ment, egyenesen menetelt. Diadalban. Végre megvalósult a késő kamaszkor óda dédelgetett vágy: itt hagyni ezt a mucsai paraszt országot, és elmenni naaagy betűs Nyugatra. Mert ebben a szarfészekben, ugye nem lehet élni.

A wannabe emigráns kritikus ember. Kritikus a többi embertársával és a hazájával szemben, de – kitalálhatják – magával szemben a legkevésbé sem.

Külön pikantériája a dolognak, hogy emberünk negatív észrevételei az esetek többségében teljesen jogosak: „Közoktatás Ruanda szintjén, nincs munka, nem jó a kormány”.  Megoldási javaslat azonban sosincs, azzal „foglalkozzanak a politikusok”. Ő persze 5 hazai politikust sem tud felsorolni. de mindegy, mert ők is ugyanolyan begyepesedett prosztók, mint a többi birka magyar, akik megszavazzák őket. Ő ebből tudatosan, 18 éves kora kimarad.

Miután kijutott az ígéret londoni/ausztrál/amerikai földjére, számtalan fórumon elmondja, hogy mi a kádári nosztalgiában ragadt langyos levesben dagonyázó ingyenélő bölcsészek országa vagyunk, de sohasem teszi fel magának a kérdést, vajon miért nem volt szükség itthon a munkájára. Két 12 órás műszakban lehúzott mosogatás után, a másfél négyzetméteres kelet londoni ágybérletéből élvezettel szidja a sok otthonrekedt szerencsétlent. Akik még mindig azt hiszik, hogy „abban” (véletlenül sem „ebben”, hiszen ő már csak így kívülállóként nyilatkozik a hazájáról) az elbaszott országban még el lehet érni valamit. Ő már rég túltette magát ezeken az illúziókon, és igenis, sikeres ember. Illetve, biztosan az lesz, mert ő szorgalmas, intelligens, kiemelkedik a siralmas, tahó magyar átlagból. Diadalittasan jelentgeti haza a fészbúkon hogy már össze is spórolt 50 fontot a múlt hónapban. „Te mikor tudsz félretenni a fizudból, Zolikám? Örülsz, ha a rezsit, meg a kaját ki tudod fizetni, aztán örülsz, hogy 30-án még lyuk van a seggeden! Ne légy barom, hagyd ott azt a lepra országot, tudok egy tuti állást Dublinban!”

A wannabe emigráns egy másik típusa- legalábbis netes kommentjeinek tanulsága szerint – sikeres vállalkozó, kutató, magasan képzett mérnök, jogász, közgazdász, aki a City-ben hasznos tagja egy prosperáló, jól működő társadalomnak. Az ő agyában a fentebb elemzett szoftver 2.0-ás verziója fut, hiszen ő értelmiségi. Ő már szélesebb spektrumban, a gazdasági-és közélet számos területét átfogó látókörrel köpködi egykori hazáját. Egy pint Guinness legurítása alatt akár több tucat érvet is elő tud hozni, miért lett elege Magyarországból. Ezek között különösebb logikai összefüggést kár lenne keresnünk, az se baj, ha egymásnak homlokegyenest ellentmondanak. Úgyis úgy szar az egész, ahogy van, nem?

Mert szemetes az utca, mert nincs munka, mert „lenéznek Európában”, mert sok a cigány, mert rasszisták vagyunk, mert konzervatívak vagyunk, mert nem tudunk megtanulni rendesen angolul, mert szegények vagyunk, mert nem Londonban élünk. Mert velünk mindig kibasznak a nagyhatalmak, mert mi mindig másokat hibáztatunk. Mert a magyarok bezárkózóak, és csak egymással foglalkoznak. Mert a magyarok nem foglalkoznak egymással.

Egyszóval pontosan úgy viselkedik, mint az egyetemre a faluból kikerülő ifjú, aki szégyennek érzi, mert idegenül mozog a Nagykörúton. Ezért aztán kompenzálásként ő parasztozik a leghangosabban az egész évfolyamban.

Apropó, egyetem: a wannabe 2.0 kivándorló minden lehetséges alkalommal szidja a magyar közoktatást (nyilván nem kevés alappal), de csak elejtett félmondatokból derül ki, hogy azért méla undorral csak elvégezte (persze ingyér’) 9 év alatt BME-t, ezért most keresett munkaerő tervezőként Londonban.

A wannabe kivándorló amellett, hogy nem érti miért maradt még egyáltalán élő ember, ebben a korrupt, ostoba, lusta és sikertelen országban, szemrebbenés nélkül hagyja itthon a nyugdíjas szüleit is. Ő az, aki még véletlenül sem gondolja át, amíg ő „sikeres”, a szüleit már az itthon maradt korrupt, ingyenélő, sikertelen ország tartja el. Mert ő lelépett, hogy finanszírozza a brit, vagy amerikai nyuggerek 200 rugós nyugdíját.

Ő az, aki világlátott emberként (ami csak ő lehet, az otthon maradt mucsaiak értelemszerűen nem) kinyilatkoztat: szerinte itthon mindenki „magyarkodik”. Nem érti, hogy aki hozzá hasonlóan olyan szerencsétlen volt, hogy erre a szar helyre született, az mi a francért büszke erre. Sír a szája, hogy a „magyarok széthúzóak”, de az otthoniakkal csak dicsekvés, vagy kioktatás céljából keresi a kapcsolatot, a kint élő többi magyarral pedig ennyire sem. Kínosan emlékeztetnék őt ugyanis arra, amit mindenáron el akar feled(tet)ni: hogy honnan érkezett. Az igazi lehetőséget, a fényes szép jövőt azonban nem is magának reméli, hanem a gyermekeinek. Akik már igazi britek/amcsik/ausztrálok lesznek. Őket talán még magyarul megtanítja úgy-ahogy, hogy tudjanak skypeolni a nagyival, de ennél többről szó sem lehet. Mi haszna lenne belőle a gyereknek? Nekem mi hasznom volt belőle?

A wannabe emigráns egész elcseszett élete arról szól, hogy kimosdassa magát abból a kellemetlen tényből, hogy magyarnak született. De van egy rossz hírünk: ez soha nem fog neki összejönni. A világot látott, Mucsától elemelkedett emigráns bölcselő álarcán ugyanis pontosan az a hozzáállás üt át, ami miatt tényleg olyan nyomorult hely tud lenni a hazánk. Az önreflexió teljes hiánya, depresszió, frusztráció, gyűlölet és öngyűlölet, és ezek rothadt gyümölcse az önzés. Ezt a batyut viszi magával, bárhova is fut.

Egy életen át nem fog leesni neki, hogy fordítva ül a lovon: nem arról van szó, hogy az ő szerencsétlensége a hazája – hanem ő a hazája szerencsétlensége. Ő jó helyen van, ahol van, nem vagyunk vele kevesebbek. A többieket viszont vissza kellene hozni mihamarabb.

Széljegyző

Jobbegyenes blog nyomán T. T.