Csendes kihalás a Délvidék legdélebb végén – Van-e visszaút?

A Ferenc József-csatornától és a Bégától délre élő délvidéki szórványmagyarság három csoportra osztódik. Az elszigetelt magyar többségű falvakban még él a nemzettudat, de már a városokban és községközpontokban e téren nagyjából köztes helyzetet találunk (a magyarság egyik része még küzd a megmaradásért, míg a másik része  szemlátomást feladta), a kisebb nem magyar többségű falvakban pedig, ahol magyarok nagyjából csak a statisztikai mutatókban léteznek, a magyar nyelv az önazonosság – tudattal és nemzeti hagyományainkkal együtt kihalt. Ez a három csoport ugyan egymás mellett él egy földrajzilag viszonylag kis területen, de egymástól szinte teljesen elkülönülve.

A bánsági Kevevára a Délvidék legdélebbi magyar községe. Mégis, a 2011. évi népszámlálás adatai szerint 33 722 lakosából 3001 vallotta magát magyarnak, ami az összlakosság 8,9 %-át teszi ki.  Kevevára (községközpont) mellett a községhez tartozik még kilenc település, például az egész Kárpát-medence legdélebbre fekvő magyar többségű települése, a színmagyar Székelykeve is.

Székelykevén kívül csupán a Kevevárától 18 kilométerre északkeletre, a Delibláti homokpuszta déli peremén fekvő Emánueltelepen található még viszonylag jelentős számú, a maga 33,44% – os részarányával relatív többséget alkotó  magyarság,  de Kevevárán már csupán 5,18 %, Gályán 3,63%, Dunadombón éa  Kevepallóson alig 2 %, a többi településen pedig 1% körül mozog nemzetünk részaránya.

Nem utolsósorban emiatt hatalmas eltérés tapasztalható a Székelykevén és Kevevárán, illetve a Kevevárától kelétre fekvő településeken élő magyarok magatartásában, ami a községet az egész délvidéki szórványmagyarság hiteles tükrözőjévé teszi.

Bár a kérdéses területen a magyar nyelv hivatalos használatban van, Székelykeve kivételével (ahol az összhelyzetre tekintettel a magyarság állapota elfogadhatónak mondható), sehol, tehát sem Kevevárán, sem a község többi településen nincs anyanyelvi oktatás a magyar diákok számára, s a magyar nyelv csak a házak falai közt él (színmagyar családok esetében, de itt sem mindig), míg az utcákról és a sírkövekről szinte teljesen eltűnt.

A magyar nyelvű tájékoztatás helyzetét legjobban a Kovin Ekspres havilap esete tükrözi, melyben a magyarságnak mindössze fél oldal jutott. A legnagyobb gond, hogy itt sem a községben élő magyarok történetéről és jelenlegi helyzetéről és ebből adódó sorskérdéseiről lehet olvasni, hanem csupán összefoglalót a lapban már szerbül megjelent hírekből – ezt is nem kevés nyelvhelyességi és helyesírási hibával.

Magyar múlt

Kevevára magyar múltjáról négy jelentős emlékmű vall.

A város dél-nyugati szélén, a Duna egyik mellékágának partján a Keve-vár romjai találhatóak. A XII. században épített, a középkori Magyar Királyságban még komoly jelentőséggel bíró, ispánsági székhelyként is funkcionáló várat az 1739. évi belgrádi békekötés értelmében lebontották.

Fontos emlékmű még a valamikor gazdag vízhozamú, de napjainkban teljesen kiszáradt Panyóca-folyó felett húzódó ősrégi téglahíd Kevepallós határában.

Az I. világháborúban, az 1915. október 8-a és 11-e között vívott, egyébként a monarchia hadainak győzelmével végződő szendrői csatában elesett osztrák-magyar katonák  a városi temetőben nyugszanak.

A város keleti részén (a Fehértemplom felé vezető úton) található az 1912-ben épült neuropszichiátriai kórház épülete, amely a Trianoni békediktátumig az osztrák-magyar hadsereg laktanyája volt.

Az itt élő magyarok döntő többsége római katolikus. A község területén lévő két plébániához három templom és egy kápolna tartozik.

A székelykevei a Szent István Király templom 1892-ben épült, és ugyanebben az évben lett a plébánia is megalapítva. Itt mindennap tartanak szentmisét, hétfőn, kedden, csütörtökön, pénteken és szombaton 17.30-kor, szerdán 07.30-kor és vasárnap reggel 9-kor.

A kevevári Avillai Szent Teréz templom 1772/1830-ban épült, a plébánia meg 1766-ban lett alapítva, s itt már csupán minden  hó második, harmadik és negyedik vasárnapján 10.30-kor, ünnepek alkalmával pedig minden hónap első vasárnapján, valamint hétköznap délutánonként 16 órakor miséznek.

A városi temetőben található kápolna 1927-ben épült és a szentmiséket itt Halottak Napján délután 14-kor tartanak.

A gályi Szent Vencel templom 1940-ben épült, a kevevárai plébánia filiájaként, s itt havi egyszer, minden hónap első vasárnapján miséznek. Ezek mellett még tervben van az imaház felépítése Emánueltelepen, szintén a keveházi plébánia filiájaként.

Árnyalatos csendes kihalás

A kevevárai plébániát és fíliáit ellátó Csipak Csaba székelykevei plébános  a községben élő magyarok helyzetének legkiválóbb és leghitelesebb ismerőjeként készségesen mutatta be nekem a környékbeli magyarok életét és mindennapjait.

Első állomásunk Gályán volt, ahol teljes súlyában megtapasztaltam a faluban élő magyarok elszomorító állapotát. A templomban a szentmisék csak cseh nyelven zajlanak. A szentmisén tizenöten voltunk, ebből csak Csaba atya és én voltunk magyarok, a többiek a falusi csehek voltak. Csaba atyától megtudtam, hogy az utolsó magyar miséket a templomban még valamikor a kilencvenes években tartották. Azóta az idősebb, a magyar nyelvet még beszélő korosztály kihalt, a fiatalabbik korosztály pedig már alig vagy egyáltalán nem beszéli az anyanyelvét. Bár a faluban élő magyarok  száma majdnem azonos a csehekével, 2010 óta, amióta ezt a falut is ellátja, csupán tíz magyar családdal tudta felvenni a kapcsolatot.

A szentmise után Kevevárára siettünk, ahol Csaba atya keresztelőt tartott. Noha  a szülők is meg a keresztkoma is magyar családból származnak,  a szertartás a család kérésére mégis szerb nyelven zajlott.

– Látja ezt az öt kisgyereket? – hívta fel a figyelmemet Csaba atya a templomból épp távozó családra. – Papíron katolikusok és magyarok, de egyik sem tud magyarul. Ezek olyan magyarok, akik már elszakadtak a gyökereiktől, és csak annyit tartottak meg a hagyományokból, hogy katolikus templomba hozzák megkeresztelni a gyereket, ahogy az őseik is csinálták, meg esetleg a népszámláláson magyarnak vallják magukat , de a mindennapi életben már nem lehet számítani rájuk. Velük az ember nem tud mihez kezdeni. Egyrészt persze senkiről sem szabad lemondanunk, másrészt ha teret adnánk a kétnyelvűségnek, akkor elősegítenénk, felgyorsítanánk az anyanyelvüket még beszélő városi magyarok beolvadását. Éppen ezért a székelykevei plébánia épületében elsősorban az anyanyelvi oktatást és az anyanyelvápolást gyakoroljuk.

– Az egész községben csak a székelykevei általános iskolában van magyar nyelvű oktatás, de itt is élet-halál harcot kell vívnunk az iskola és a falu megmaradásáért. Mindent meg kell tennünk annak elkerüléséért és megelőzéséért, hogy az iskolában szerb tagozatok nyíljanak, mert rövid vagy közép távon ez a magyar tagozat kihalásához vezetne , éppen úgy, ahogy az több környékbeli településen már megtörtént. Itt elsősorban Torontálvásárhelyre gondolok, ahol engedtek a nyomásnak, és  attól félek, hogy viszonylag rövid időn belül az ottani iskolában nem is lesz magyar tagozat, mint ahogyan tudomásom szerint Sándoregyházán ez már bekövetkezett. Már most legalább harminc olyan székelykevei magyar gyerekről tudok, akiket a szülei szerb iskolába járatnak, noha magyarba is járathatnák.

– Volt már olyan próbálkozás, hogy megszervezzük az iskolabuszt – folytatta Csaba atya rövid szünet után -, hogy jöjjenek ide más településekről (elsősorban Keveváráról, Gályáról és Emánueltelepről) a magyar gyerekek, valamint hogy alapítsunk számukra kollégiumot vagy napközit a faluban, de mindez sajnos csak az ötlet szintjén maradt, és eddig nem bizonyult megvalósíthatónak. Ugyanakkor Kevevárán a Keve Magyar Kultúregyesülettel közösen sikerült megszerveznünk hittannal egybekötve a magyar nyelvórákat, melyekre hetente egyszer kerül sor a kevevárai plébánia épületében. Ezekre harminc gyerek jár, melyből tizenöten képezik a kemény magot, míg többieket kínkeservesen kell összeszedni.

Csaba atya a kevevárai magyarság fokozatos felszívódásának a legfőbb okait elsősorban az igénytelenségben látja:

– Míg Székelykevén, ahol a nehéz gazdasági helyzet okozta elvándorlás szintén komoly gondot okoz, a magyarok  még tartják magukat , addig Kevevárán s persze  főleg a kisebb településeken az emberek hajlamosak engedni a nyomásnak, elhanyagolni a anyanyelvüket és a hagyományaikat, és átvenni a balkáni szokásokat és a viselkedési normát, s ehhez gyakran a külső nyomás sem szükséges már. Nehéz küzdeni a kollektív jogok kiterjesztéséért, ha a meglévőekkel sem tudunk megfelelően élni, s gyakran csupán az emberi lustaság miatt –zárta beszélgetésünket a nem túl derűlátó Csaba atya.

Erdei Iván Márk

********************************************************************

Utóirat:

Magyarok Gályán, Dunadombón és Emánueltepen

A cikk megírása során birtokomba jutott Nikola F. Pavković szerb helytörténész 2009-ben Újvidéken, a szerb Matica gondozásában megjelentetett Bánsági falu, társadalmi és kulturális változások – Gálya és Dunadombó (Banatsko selo, društvene i kulturne promene – Gaj i Dubovac) c. könyve, amely  bár a magyarokkal viszonylag keveset és felületesen foglalkozik, mégis kimondottan fontos forrás volt számomra, mert tartalmazza a Gályán és Dunadombón, valamint az e két falu között fekvő, még mindig relatív magyar többséggel rendelkező Emánueltelepen élő magyar családok listáját, melyet a könyvben látható formában teszek most közzé:

Magyar családok Gályán:

–          Antal, 1 háztartás, Székelykevéről áttelepedtek 1960 körül;

–          Bakos, 7 háztartás, Bácskából áttelepedtek I. világháború környékén, Bakos Károly szerb nemzetiségű felesége révén áttért az ortodox hittre, buzgó hívő, a fia az egyházközség tanácsának tagja;

–          Varnyú, 1 háztartás Gályán, 1 áttelepedett Kevevárára;

–          Jónás, 1 háztartás, Apatinból áttelepedtek 1918 körül;

–          Lajkó, 2 háztartás, Bácskából származnak, a család egyik sarja áttelepedett Kosztolácra;

–          Nagy, 1 háztartás, származása beazonosíthatatlan;

–          Németh, 2 háztartás, származása beazonosíthatatlan;

–          Szőke, 3 háztartás, származása beazonosíthatatlan;

–          Tandi, 4 háztartás, származása beazonosíthatatlan; és

–          Czeglédi, 2 háztartás, származása beazonosíthatatlan.

Gályáról kiköltözött magyar családok: Ábrahám, Gajdos és Sági.

Magyar családok Dunadombón:

Gruik, 2 háztartás; Erős, 2 háztartás; Menyhárt, 2 háztartás; Szekács, 2 háztartás; Faragó, 1 háztartás; Fátyol, 1 háztartás; és Ferencsák, 1 háztartás.

Magyar családok Emánueltelepen:

Bankó,2 háztartás; Bányai, 1 háztartás; Baté, 1 háztartás; Deák, 1 háztartás;Erős, 1 háztartás; Kerekes, 2 háztartás; Kler, 2 háztartás; Kovács, 1 háztartás;Menyhárt, 1háztartás; Szablyov, 2 háztartás; Szécsi, 1 háztartás; Szilágyi, 1 háztartás; Szlaczki, 1 háztartás; Tornai, 1háztartás; Urschl, 1 háztartás,Ursli, 3 háztartás (Urschl a régebbi, Ursli az újabb kori változat, de rokoni viszonyban állnak); és Fátyol, 1 háztartás.

Csaba atyával áttekintettük ezt a listát, és elmondása szerint ezek közül Gályán  nagyjából tíz, Emánueltelepen tizenöt, Kisbálványoson pedig mintegy öt család őrzi még úgy-ahogy a magyarságát, de a Dunadombón, Délibláton és Homokoson élőkről nem tudott nyilatkozni, mert velük a mai napig semmilyen kapcsolatot nem tudott létesíteni.

A Kevepallóson és Homokbálványoson élő magyarok Székelykevéről származnak, és nagyobb ünnepeken – karácsonykor, húsvétkor és a Szent István Király napjára eső búcsún – hazajárnak, hogy legyen valami kapcsolatuk a magyarsággal.

Ugyanígy hazajárnak a szintén javarészt Székelykevéről származó szendrői magyarok is,  akár a mai Magyarországra, akár Nyugat-Európába, akár csak Nándorfehérvárra vetette őket a sors.

hunbaba.com nyomán Erdei Iván Márk