Filmkritika: Az őslakó

Az alapfelvetés rém egyszerű: az igen találó névvel rendelkező John Oldman elköltözni készül lakásából, de még mielőtt elfurikázik a naplementében, egy utolsó találkozóra hívja professzortársait. A beszélgetésük során pedig egy kis noszogatást követően közli, hogy ő egy ősember, aki már a történelmi idők előtt született, azaz soha nem öregszik. 

A forgatókönyv nagyon okosan és cselesen van megírva, és csak többszöri megnézés után látszik igazán, hogy minden mondatnak és elejtett szónak súlya van, utal valamire a műben, nem győzöm dicsérni. Ehhez adódik még hozzá, hogy a cselekmény előrehaladtával az a bizonyos „beszélgetés” a fő és egyetlen szálon folyton változik. Egy egyszerű baráti csevegésből tudományos értekezésen át filozófiai elmélkedésbe megy át, etikai vitából teológiai csatározásba, és így tovább. Ezek a témák még meg vannak spékelve egy kis történelmi és természetfeletti ízzel is.

A beszélgetés tudományos tényezője a karakterekből ered, mindenkinek megvan a saját szakterülete, amely alapján különböző szemszögből egészítik ki és mutatják be az adott témát (archeológus, biológus, antropológus, stb.). Így próbálva összerakni a film alapját adó nagy kérdésre a választ, hogy hogyan is képes John eddig élni. Van közöttük aki úgymond „hinni akar”, más pedig száz százalékosan szkeptikus. Ehhez még hozzáadódnak a jellemvonások. Nem tudjuk meg a sok szereplő közül, hogy ki honnan jött és merre tart, de a viselkedésükből nagyon jól kiismerjük őket. Van itt például arrogáns katolikus művészettörténész, aki rendíthetetlenül hisz Istenben, bohókás öregúr, fiatal egyetemista lány, aki a sok koponya között butácskának hat. Ez így összképként igazán impozáns, minden percben megtudhatunk az elénk tárt kirakósból egy újabb darabot. Ami még óriási pozitívum, az a logikai felépítés: bármi kétely is fogalmazódik meg bennünk, bármilyen állítás kényszerít is bennünket szemöldökráncolásra, azonnal „racionális” magyarázatot kapunk rá. Nem fogjuk a fejünket mondván: „anyám, ez hülyeség”, habár az is igaz, hogy nincs minden egy könyvi magyarázattal alátámasztva, de ez egy egyszerű sci-finél nem szempont, itt pedig teljesen hihető és akár valami is újat lehet tanulni.

Ami viszont nem impozáns, az a színészi gárda, nincsenek nagy nevek a listán. Meggyőző alakítás viszont van, David Lee Smith a melankólikus arckifejezésével és az ehhez társuló jóindulatával remek, az ember legszívesebben megölelné. Aki viszont tényleg nagyon meghatározó volt, az Tony Todd, egy nagyon szerethető karaktert sikerült vele összehozni, ahogy el is hangzik, ő a „jó zsaru”. A többiek korrektek, Richard Riehle például jó benyomást keltett, más éppen ellenszenvet (gondolom Ellen Crawford karakterével pont ez volt a cél és elérte). A karaktereket jól átadják és a lehengerlés hiánya a nagyon alacsony költségvetés tudatában bocsánatos bűn, más produkciókhoz képest nevetséges a kétszázezer dolláros büdzsé. A zene kimondottan tetszett, a ritka aláfestő dallamok a témával együtt változnak, jól vannak elhelyezve. Az operatőri és rendezői megoldásokon is meglátszik az, hogy szorosak a pénzügyi korlátok, illetve, hogy a rendező a nem túl elismert Richard Schenkman. A jelenetek roppant egyszerűek és ez nem csak eszköz. Lehetett volna ezt cifrázni több zöldhasúból, de a mondanivaló sikeresen célt ér és az a lényeg. A letisztultság amúgy is illik a képbe, mindezek ellenére az egyetlen „verekedős” snitt eléggé ügyetlenül van kivitelezve. A legnagyobb vizuális effekt, hogy lemegy a nap és így a hangulat és a kis szoba is sötétebbé válik, pont akkor, amikor eljutunk az egyik legkényesebb témához, a valláshoz.

Igen, a film csúcspontja és az első nagy csavar ehhez a témához lett beágyazva, ami nagyon jól van felépítve és katartikus élményt ad. Évszázadok óta eldöntetlen kérdéseket feszeget a mű, amiket nem old meg, de elgondolkodni nagyon jó érzés közben. Itt hangzik el a kulcsmondat is. A halál is visszatérő motívum, Bixby sokat filozofálgathatott életének alkonyán erről, és mi ezt csak megköszönni tudjuk.

A folytonos professzori elmélkedés mellé egy kisebb szerelmi szálat is sikerült beleszőni a történetbe. Nem kapott túl nagy súlytű, így nem vette el a teret a valódi mondanivaló elől. A végjátékban van szerepe, ahol megkapjuk a véglegesnek titulálható lezárást, egy kis pozitív felhanggal. Itt van az utolsó csavar, ami túlságosan súlytalannak tűnt és ezt talán a megfelelő felvezetés hiánya okozta, sokan mondják összecsapottnak is, mivel az öreg Jerome sietett a nagy munka befejezésével.

De összességében még a néhány negatív pont sem tudja azt a tényt beárnyékolni, hogy a The Man from Earth egy okos film, ami elgondolkodtatja az embert. Így mindenkinek ajánlható, de legfőképpen azoknak, akik megunták a mai blockbuster-alapú filmkészítés termékeit, és szeretnének látni egy olyan alkotást, ami kevés pénzből készülve is többet tud nyújtani azoknál a filmeknél, amelyekbe dollármilliókat ölnek, de az eredmény üres. Pénzt valószínűleg úgysem hozott, a fájlcserélő oldalakon volt inkább népszerű. A stáblista után pedig lehet kimenni a szabadba és bámulni a csillagokat, elmélázni azon, hogy honnan jövünk és vajon hová tartunk? Vajon figyel ránk valaki odafent?

(filmdroid)