Beszélt, aki felakasztotta Szaddám Husszeint

„Bűnöző volt? Igaz. Gyilkos? Így igaz. Tömegmészáros? Ez is igaz. De egészen az utolsó pillanatokig erőt mutatott. Bátor férfi volt” – mondta Mowaffak al-Rubaie a francia hírügynökség bagdadi tudósítójának, s nem másról, mint Szaddám Huszeinról, Irak volt diktátoráról, akit 2006-ban végeztek ki.

S Roubaie igazán tudja, milyen volt Szaddám az utolsó pillanatokban. Hiszen ő felügyelte a kivégzést, és ő rántotta meg a padlólapot, amikor már a diktátor nyakán volt a kötél a bagdadi börtönnek abban a helyiségében, ahol felakasztották hét évvel ezelőtt.

Mindenféle mendemondák és történetek keringtek arról, hogy Szaddámot esetleg bedrogozták volna az akasztás előtt, vagy részeg volt, van, aki tudja, félt és reszketett élete utolsó perceiben. „Ebből egyetlen hang sem igaz – mondja most Roubaie – fehér ingben volt és dzsekiben, teljesen normálisan viselkedett, nyugodtnak látszott. Semmi jelét nem mutatta, hogy félt, vagy akár csak aggódott volna.”

Szaddám nem kérte Isten kegyelmét és nem kért bocsánatot sem mindazért, amit elkövetett. Pedig bűne nem kevés volt. Több mint két évtizeden keresztül rettegésben tartotta népét, elnyomással irányította országát, vegyi fegyvert vetett be a Dél-Irakban élő síiták ellen, kegyetlenül megtorolt minden ellenállást és ellenvéleményt, még a vejét is kivégeztette. 2003-ban, nyolc hónappal az amerikaiak vezette invázió májusi megkezdését követően fogták el, és három év múltán végezték ki, végül is „csak” a síiták ellen 1982-ben elkövetett tömegmészárlás miatt.

„Amikor bekísértem őt az első terembe, ahol a bíróság tagjai várták, bilincs volt a kezén és a lábán, és a Koránt tartott a kezében. A bírák felolvasták a vádpontokat és közölték vele az ítéletet, miközben ő azt ismételgette: halál Amerikára, halál Izraelre, éljen Palesztina, halál a perzsa háromkirályokra! Aztán átkísértem őt abban a szobába, ahol a kivégzésre került sor” – emlékezik Roubaie.

Mielőtt felakasztották, a jelenlévők – akiket tanúként hívtak – azt kiáltották oda neki: „éljen sokáig Mohamed Bakr al-Szadr imám! Moktada, Moktada!”. Az imám Szaddám egyik politikai ellenfele volt, akit a diktátor kivégeztetett. A kiabálásokra Szaddám lebiggyesztett szájjal szólt oda: „ezt nevezitek férfias viselkedésnek?!”

Az akasztás nem sikerült elsőre. A kötél ugyan a diktátor nyakán volt, jól megcsomózva, ám az alatta lévő platót hiába húzták meg, a szerkezet nem működött. Szaddám erre imádkozásba fogott. De már nem tudta befejezni, mert a második kísérletre megnyílt a padló és Szaddám lezuhant.

Roubaie ment le a holttestért, amelyet – mint most elmondta – fehér zsákba és hordágyra tettek, és amerikai helikopterrel az akkori miniszterelnök, Núri al-Maliki erősen őrzött rezidenciájára vitték. A helikopter egyik ajtaját nyitva kellett hagyni, mert a hordágy olyan hosszú volt, hogy másként nem fért volna el. „Tisztán emlékszem: a Nap éppen felkelőben volt, ahogy’ mi Bagdad fölött repültünk” – emlékezik most a kivégzés „főfelügyelője”.

Mowaffak al-Roubaie egyébként, akit Szaddám regnálása idejében háromszor is börtönbe vetettek, a mai napig szoros szövetségese és barátja Malikinak. A miniszterelnök akkor megköszönte neki a kivégzést, Isten áldását kérte rá, mire Roubaie csak annyit mondott: menjen és nézze meg a diktátor földi maradványait! Maliki így is tett.

„Különös érzés volt. Szaddám megszámlálhatatlanul sok bűnt követett el, azt is megérdemelte volna, hogy ezerszer akasszák fel, újra és újra, és mégis, furcsa érzés kerített hatalmába. A halál ránehezkedett a termekre” – fogalmaz Roubaie.

(hetivalasz.hu nyomán)