Szimbolikus bekebelezésen és sértett elutasításon túl

A határon túli magyar kettős állampolgárok választójogával kapcsolatban mindig a viccbéli egyén faramuci helyzetében találom magam: van véleményem, csak nem értek vele egyet. A választójog kiterjesztésének kívánatosságáról vitázni, így post factum, meglátásom szerint egy viszonylag fölösleges mentális tornagyakorlat. Bármit is gondoljunk róla, ezt visszacsinálni csak olyan komoly politikai vérveszteségek és szociális sebek árán lehetne, amelyek végleg szétszaggatnák az amúgy is foszladozó magyar politikai közösség szövetét. A politika természeténél fogva változó körülményekre adott adekvát válaszokat követel, egy-egy elvi, ideológiai pozícióba való belesüppedés nem más, mint ostobaság. Magyarán: helyzet van, kezdenünk kell vele valamit.

Előbeszéd gyanánt még annyit elmondanék, hogy a választójog kettős állampolgárokra való kiterjesztését megelőző viták sem tekinthetők kimondottan termékenynek. Ez a téma is, mint oly sok más a magyar politikában, identitásbeli kérdéssé vált, a (párt)politikai önazonosságok vélt esszenciájának részévé, ebből kifolyólag pedig a racionális beszélgetés, a meggyőzés lehetősége teljességgel hiányzik. Saját véleményünk átgondolása vagy, ne adj Isten, árnyalatnyi módosítása egyenlő lenne az önfeladással, önfelszámolással.

Bár soha nem tartottam kimondottan jó és kívánatos megoldásnak, a határon túli magyaroknak biztosított választójog ellenében elhangzó érvek sosem győztek meg. Elhangzott, hogy a kérdéses csoportot nem érintik a magyar kormány döntései. Pedig az, hogy milyen színezetű kormány, milyen képviselője, milyen hajmeresztő dolgokat mondd egy-egy erdélyi haknija során, bizony komolyan érinti a hátramaradó kisebbségiek bőrét. Legalábbis akkora mértékben mindenképp, amekkora súllyal a külhoni szavazatok rendelkeznek. Az, hogy a kisebbségi társadalom reprodukciójához szükséges anyagi támogatás milyen módon jut el a célközönséghez, szintén meglehetősen „érintő” kérdésnek tűnik számomra.

Elhangzott az is, hogy az új választópolgárok nem rendelkeznek a megfelelő ismeretekkel, nem jártasak a budapesti politikában, és így nem is hozhatnak felelős szavazói döntéseket. Olcsó és alkatidegen húzás lenne az anyaországi választói tömegek politikai felkészültségén élcelődnöm, ám ha ránézünk a friss szociológiai felmérésekre, azt látjuk, hogy az új állampolgárok zömét kiadó erdélyiek, például, enyhén jártasabbak a magyar, mint a román belpolitikában, köszönhetően főként hangsúlyosan anyaország-orientált médiafogyasztásuknak. Az erdélyi magyarok is fogyasztják ugyanazokat a közszolgálati és kereskedelmi csatornákat, mint a Balaton-felvidékiek vagy a miskolciak, és ekképp szinte ugyanannyira tájékozottak vagy tájékozatlanok, mint anyaországi társaik. A „nem fizetnek adót” kezdetű érvet inkább nem is minősíteném, tudtommal a gazdasági cenzus szörnyű intézményét (még) nem vezették be Magyarországon.

Amiért mégsem voltam nagy rajongója a szavazati jog kiterjesztésének, annak okait inkább az anyaországi és határon túli magyarok kapcsolatának politikai dinamikájában leljük. Jelen körülmények között ugyanis ez az intézkedés árt a határok mindkét oldalán élőknek. Magyarországon ez a dolog tovább erősíti azokat a pártos választóvonalakat, amelyek a határon túli magyarok kérdését meghatározzák. Tagadhatatlan tény, hogy a kárpát-medencében élő magyarok egy jelentős többsége a budapesti jobboldal, pontosabban a Fidesz és főként Orbán Viktor támogatója, ezzel pedig a baloldali politikai közösség, elutasításon és ignoráláson kívül nem tud mit kezdeni.

A kettős állampolgárság és a válaszjog kiterjesztése tovább erősíti azt a szerencsétlen tendenciát, amely a hatumák kérdését automatikusan átengedi a jobboldalnak, a téma konstruktív kezelése helyett pedig sértett visszavonulást vált ki a baloldal részéről. Képzeljük el azt a jelen erőviszonyai között valószínűtlen forgatókönyvet, amelyben a határon túliak erős jobbra szavazása döntené el az anyaországban kiegyenlített választások kimenetelét! El tudjuk képzelni, hogy ebben a felállásban valaha is építő jellegű közeledés történjen külhon és hazai baloldal között? Nem. Pedig ennél kívánatosabb hosszú távú politikai fejleményt el sem tudnék képzelni.

Mindezeken túl azonban a választójog még többet árthat a határon túli magyaroknak. Mint az előbbi esetben, itt is azért, mert ráerősít már létező tendenciákra: a választójog ugyanis nem ad autentikus képviseletet számukra, nem teszi lehetővé, hogy véleményük, igényeik, nézeteik hűen leképződjenek a T. Házban, hanem épp ellenkezőleg, még jobban elveszítik az önmaguk reprezentációja fölötti ellenőrzést.

2010-ig ugyanis a mindenkori magyar kormányok próbáltak érdemben konzultálni azokkal a külhoni elitekkel, akik komoly legitimitással, helyismerettel és érdekartikulációs tapasztalatokkal rendelkeztek, és így próbáltak figyelni a hatumák hangjára. Persze már a „nemzetpolitikai rendszerváltás” előtt is léteztek a külhoni magyarokat alárendelő gyarmatosítási törekvések, de ezek igazán csak az elmúlt négy évben erősödtek fel és váltak egyre sikeresebbé. Mit értek ebben a kontextusban gyarmatosításon? A budapesti jobb- és baloldal előszeretettel fosztja meg a külhoniakat attól a jogtól, hogy saját önképüket, önértelmezésüket mutassák a külvilág felé; ezek helyére az említett szekértáborok olyan bejáratott sztereotípiákat állítanak, amelyek saját belpolitikai identitásukat, legitimációjukat és céljaikat erősítik (lásd. a jobboldalon dívó a nemzeti létet autentikusan őrző díszmagyarok, skanzen-székelyek, illetve a baloldal által aljas módon használt huszonkétmillió román képét).

Ezek a sztereotípiák nem a határon túli magyarokról szólnak, nem az ő érdekeiket szolgálják, nem az ő önértelmezésüket és identitásukat mutatják be, ők ugyanis csak ürügyként szolgálnak budapesti politikai közösségek megkovácsolásához. Ez a szimbolikus gyarmatosítás a választójog kiterjesztésével tovább erősödik, mert egyre szűkülnek a „valódi” hatumákkal való értelmes párbeszédfórumai, és egyre erősebb lesz fölöttük a központból érkező szimbolikus és politikai kontroll, egyre megkerülhetetlenebb a budapesti pártpolitikai logika.

Vázlatosan ezek tehát az okok, amiért számomra elfogadhatatlannak tűnt mind az egyszerűsített honosítás intézménye, mind pedig a választójog kiterjesztése. Ám mint a bevezetőmben is mondtam: helyzet van, tehát kezdenünk kell vele valamit. A megfejtést, igaz, nem árulom el, az amúgy is a felelős döntéshozók és a mögöttük állók fantáziáján múlik.

A dolog tétje azonban nagyobb, mint első látásra tűnik. Értékítéleteinktől függetlenül, a magyar jobboldal által propagált határok fölötti nemzetegyesítés nem csak egy ideológiai vágyálom, de részben épp a kettős állampolgárságnak és a szavazójognak köszönhetően egy kiforróban lévő valóság. Egy folyamatosan integrálódó virtuális Kárpát-medencének vagyunk a lakói, amelyben a politikai integráció és az egyre intenzívebb központi, budapesti kontroll mellett minden közösség kötőanyaga, a tömegkultúra is egyre integráltabbá válik. A tévé és az internet révén ma már nehezen tudjuk megkülönböztetni egy csíkszeredai és egy kőbányai tinédzser kultúrafogyasztási mintáit. Ők egyre inkább egy közös virtuális térben, képzelt közösségben élnek. Még egyszer hangsúlyozom: ez nem valami ideológiai vágykép, hanem egy tapintható tény.

Emellett a kisebbségi politizálás az elmúlt húsz évben szinte mindenhol (talán a Felvidék, Szlovákia kivételével) egy zsákutcába cibálta saját magát, és jelen pillanatban a kulturálisan önfenntartó kisebbségi magyar közösségek képe utópia pusztán. Rideg tárgyszerűséggel kell belátnunk, hogy a kulturális újratermelődés ma már pusztán ebben a Budapest-központú virtuális politikai térben, a virtuális Kárpát-medencében kivitelezhető, mert másként a kisebbségi magyar lét már nem egy jövős projekt.

Amennyiben elfogadjuk ezeket a megállapításokat, úgy egyértelművé válik, hogy fenntarthatatlan egy olyan helyzet, amelyben e virtuális tér polgárainak egy része pusztán ideológiai munícióként szolgál és szimbolikus gyarmatosítás áldozata. Fenntarthatatlan az a helyzet, ahol az öncélú bekebelezésen és a sértett ignoráláson kívül a politikai döntéshozók nem képesek érdemi dolgokat mondani, kínálni ezeknek az embereknek. Fenntarthatatlan az, hogy bár fél szavazati joggal kiszúrtuk a szemüket, de nem adtunk kezükbe valós politikai eszközöket, amelyekkel e bekebelezés és elutasítás ellen harcolhatnának. A virtuális magyar politikai közösségben persze nem a határon túli magyarok képezik az egyetlen hangjuktól megfosztott kategóriát. Hasonló helyzetben találunk még romákat, hajléktalanokat és ki tudja még, kiket. Mindezen kategóriák egyenjogúsítása és egy egyenlő emberi méltóságon alapuló képzelt közösség megkreálása azonban félő, hogy még várat magára.

VS.hu nyomán Pap Szilárd István