Különleges történet: az MRM-baba és a szülei
Számos esemény és jelenség tanúskodik a Magyar Remény Mozgalom életképességéről és emberarcúságáról.
A szabadkai Szabó Szilvia (39) és Csorba Attila (38) különleges története senkit sem hagy hidegen. Persze, ami velük játszódott le, lényegében bárhol megeshetett volna, de van valami szimbolika abban, hogy pont az MRM-ben történt, hiszen az élet és a jövő magyar mozgalmáról van szó.
A részleteket az egyik érintettől, Csorba Attilától tudtuk meg.
– Az internet révén számos információhoz jutottam az MRM-ről, majd 2012-ben az egyik kollégámon keresztül közelebbről is megismerkedhettem a mozgalom vezetőségével és tagságával. Előzőleg, az elmúlt évtizedekben rengeteget csalodtam a megalkuvónak bizonyuló VMSZ-ben, amely először a miloševići rendszerrel került közeli viszonyba, újabban pedig a volt radikálisokkal szövetkezik. Ezzel szemben az MRM-ben a délvidéki magyarság érdekeit határozottan és őszintén képviselő szervezetet ismertem meg, ezért úgy döntöttem, hogy betagosodom, amit nem bántam meg. Azóta az értékrendemmel összhangban működő mozgalom több megmozdulásán vettem részt.
– Tavalyelőtt az 1848/49-es szabadságharc alkalmából a Zentai úti temetőben megtartott koszorúzás során ismerkedtem meg a párommal, Szilviával. Akkor meg ő is frissen betagosodott MRM-es volt.
– Előzőleg elég nagy szoknyavadász hírében álltam, és nem nagyon gondoltam családalapításra. Miután néhányszor találkoztam Szilviával, éreztem, tudtam, hogy vele szeretnék élni. Szilvia akkoriban egy többéves kapcsolatát zárta le, két hónapos terhes volt, amit őszintén közölt velem. Közvetlen környezete megpróbálta rábeszélni, hogy vetesse el a gyereket, de ő ragaszkodott a babához, amiben én maximálisan támogattam. Összeköltöztünk. Azóta megszületett Rebeka, aki mindkettőnknek rengeteg örömet okoz.
– Ő volt az MRM-kongresszus legfiatalabb résztvevője. Ott nevezték el „MRM-babának”.
– Szerény, de kiegyensúlyozott életet folytatunk. Rengeteget dolgozom, de nem esik nehezemre, mert a párom és a baba mindenért kárpótolnak.
– Eddigi életem során elég sok tragédia ért. Testvérem a kilencvenes években életét vesztette a boszniai fronton. Sokoldalú és életerős édesapám annyira belebetegedett tesóm elvesztésébe, hogy nem sokkal utána, 53 évesen meghalt.
– Jómagam is megjártam a balkáni háborúzás poklát. A legvalságosabb időszakban Pristinában katonáskodtam. A folyamatos életveszélyen kívül, egyes katonatársaim olykor megaláztak nemzeti alapon.
– A történtek ellenére nem érzek gyűlöletet a szerbség iránt és nem vagyok a kollektív megbélyegzés híve. Ugyanakkor megengedhetetlennek tartom, hogy a magyarság másodrangú legyen a saját földjén és ne illessék meg mindazok a jogok, amelyeket a szerbek élveznek.
– Nagy problémának tartom az itteni magyarság egyre nagyobb asszimilációjat, beolvadását a szerbségbe, a magyar nemzeti öntudat helyenkénti gyengülését.
– Szerencsére a párommal ezen a téren is azonos véleményen vagyunk és gyermekünk egész biztosan megfelelő nevelésben részesül – mondta beszélgetésünk végén Csorba Attila.
(-n)
