„Lehullik az álarc” – Interjú Nikola Perušićtyal, A Magyar Nyelv Hivatalos Használatáért díj nyertesével

A drámai és viharos kilencvenes években az embertelen nyomás alatt levő nemzeti kisebbségeknek, de különösen a délvidéki magyar nemzeti közösségnek nagy szüksége volt a más nemzetiségű értelmiségiek támogatására is, akik szellemi tevékenységükkel hozzájárultak az itteni magyarság megmaradásához és nemzeti öntudatának megőrzéséhez. Nem sok ilyen egyént ismerünk. Nikola Perušić kétségkívül közéjük tartozik. Nem vitás, hogy megérdemelte A Magyar Nyelv Hivatalos Használatáért díjat, amelyet nemrég vett át.

Perušić horvát nemzetiségű szabadúszó újságíróként több ízben külön foglalkozott a magyar nyelv hivatalos használatával. Bátran rámutatott az e téren jelentkező súlyos rendellenességekre, amelyek a diszkriminatív jellegű miloševići rezsim, de úgyszintén az azt követő úgynevezett demokratikus szerb rendszer nem megfelelő, sőt, olykor gyalázatos viszonyulásából fakadtak.

A sors úgy hozta, hogy Nikola Perušić 2001-ben és 2002-ben az észak-bácskai panasziroda vezetője lehetett. Ebben a két esztendőben számos alkalommal szállt síkra a magyar nyelv hivatalos használatáért. Például körbejárta az összes szabadkai közintézmény tolóablakait, összesen 114-et, majd jelentést készített az ott dolgozó hivatalnokok munkájáról, illetve a magyar nyelv gyakorlati alkalmazásáról. Ezt sem előtte, sem utána egy délvidéki magyar intézmény vagy tisztségviselő sem tette meg.

Perušić követelte az illetékesektől a terepen észlelt hiányosságok kiküszöbölését.

A fentiek mellett a panasziroda vezetőjeként több ízben rámutatott az iskolákban történő magyarellenes incidensekre. Ennek eredményeként számos oktatási intézményben úgynevezett iskolarendőröket vezettek be.

Továbbá neki köszönhető, hogy a szerben kívül magyar és horvát nyelvű feliratokat is elhelyeztek a szabadkai Új Városházán, ami mindaddig szinte elképzelhetetlen volt. Akcióját a szerb soviniszta erők nyilvánosan bírálták.

Egy ideig, konkrétan 2003-ban és 2004-ben a Szabadka Város protokoll-szolgálatának alkalmazottaként sikeresen küzdött a jelentések, értesítések, közlemények háromnyelvű (magyar, horvát és szerb) összeállításáért, szerkesztéséért.

Melyik eredményedre vagy leginkább büszke?

Arra vagyok legbüszkébb, hogy van két gyönyörű kislányom. Büszke vagyok arra is, hogy túléltem a zavaros kilencvenes éveket, és itt maradtam. De ha a közéleti tevékenységemre gondolsz, még várom a legfényesseb pillanatomat. A panasziroda vezetőjeként akadnak szép emlékeim a rosszindulat, a bürokrácia és az értelmetlenség ellen vívott győztes csatákról.

Amikor a panasziroda vezetőjeként körbejártad azt a bizonyos 114 tolóblakot, hány hivatalnok szólalt meg magyarul? Szerinted ma milyen arányokat jegyeznél? Vagyis milyen mértékben javult azóta a helyzet ezen a téren?

Az esetek közel 80 százalékában a hivatalnokok hajlandóak voltak úgy-ahogy megszólalni magyarul vagy legalább a magyarul beszélő kollégához irányítani engem, mint ügyfelet, de legtöbben ezt amolyan erőltetett „jóindulatból” tették, egyáltalán nem tartották kötelességüknek. Ki kell hangsúlyozni, hogy 2000-ben a körzeti felügyelőségekben a miloševići rendszer káderei szerepeltek, akiknek évekig az volt a feladata, hogy nyomást gyakoroljanak az ellenzéki Szabadkára. Emlékszem egy esetre, amikor az egyik felügyelő nem akarta elfogadni a büntetésre vonatkozó befizetőlapot, mert az nem volt cirillül kitöltve. Nem hiszem, hogy ma sokkal fényesebb lenne a helyzet, de most szerintem inkább másmilyen veszély leselkedik. Az intézmények és a cégek főnökeinek a többnyelvűség úgymond nehezíti a munkáját, és ebből kifolyólag a gazdasági jellegű megszorításokra, a válságra hivatkozva kerülik meg a kötelezettségüket. Ehhez persze tudatlanság és arrogancia is párosul. Ezt bizonyítja például az idegenforglami táblák esete is, amelyeknél az illetékesek nem tartották tiszteletben a törvényt és kihagyták a horvát és magyar nyelvű feliratokat. A helyzet nem fog változni, amíg valaki nem tesz konkrét lépéseket.

Miért távoztál a panasziroda éléről?

Azért, mert átmeneti megoldásnak bizonyult. A későbbiekben kinevezték a tartományi, majd a községi ombudsmant. Én nem pályázhattam, mert okleveles jógászt kerestek. Másfél éves munkám után az illetékesek közölték velem, hogy a minimális tiszteletdíjamat sem képesek kifizetni. Abszurdum, hogy mi hárman, akik ott dolgoztunk, nem voltunk bejelentve, tehát a munkaéveink sem „mentek”.

Milyen kellemetlenségek értek az egyenrangú nyelvhasználatért vívott küzdelem során?

Akadtak, akik kinevették az erre irányuló törekvéseket, mert azt hitték, hogy a háromnyelvű szolgáltatások biztosításához poliglótákat kéne alkalmazni. Ugyanakkor azok, akik a régi rendszernek köszönhetően, megfelelő szaktudás nélkül helyezkedtek el, féltek, hogy elveszítik a munkahelyüket. Ők egyáltalán nem szoktak hozzá a polgárok teljeskorű kiszolgálásához. Amikor úgy érezték, hogy ez elkerülhetetlen, egy világ omlott össze bennük. Egyes szélsőséges pártok közleményeikkel próbáltak olyan klímát teremteni, hogy az egyenrangú nyelvhasználatra irányuló törekvések ne sikerüljenek. Talán megijedtek hogy ezzel úgyszólván veszélybe kerülhet a nacionalista monopolhelyzetük. De a kigúnyoláson, az átveréseken és a kirúgásomra tett kísérleteken kívül, nem voltak komolyabb problemáim.

Normális-e, hogy a jelenlegi szabadkai ombudsman nem beszél magyarul?

Ismerem őt, jó embernek tartom. Remélem, hogy legalább tanulja a magyar nyelvet, nem tudom meddig jutott el. Ha ő nem is tud magyarul, a segitőinek magyarul (is) kellene fogadni a polgárokat. Szerintem három probléma van a szabadkai ombudsmannal. Az első, hogy nem szerepel a hivatalos városi honlapon, mintha nem is létezne, vagy mintha valakinek az lenne a szándéka, hogy minél kevesebben tudjanak róla. Az embernek az a benyomása támad, hogy ő maga is kissé passzív, nem kommunikál eleget a médiával. Másrészt ő, aki a politika felett kellene, hogy álljon, mintha inkább a hatása alatt lenne. Tavaly magánszemélyként hozzájárult az egyik politikai párt finanszírozásához, ami az évi elszámolásból is kiderül.

Milyennek látod a szerbiai horvátság jelenlegi helyzetét? Miben hasonlít és miben különbözik a délvidéki magyarok és horvátok helyzete?

Ami a horvátokat illeti, sokan elköltöztek, számos bátor és következetes embert pedig úgyszólván eltávolítottak az itteni horvát közéletből. A félelem és a kényelem miatt sokan, akik fontos pozíciókat töltenek be, nem teljesítik feladataikat, hanem csak szinészkednek, megjátsszák, hogy valamit csinálnak. A közösség kis létszáma miatt nehéz őket leváltani. A fiatal horvát reménységek nagyrészt beletörődtek ebbe a helyzetbe, megszokták, hogy szófogadónak „kell” lenni, nem tudnak küzdeni, soha sem szerepeltek a választásokon önerőből. A magyarságnál is veszélyes a helyzet, de talán még nem jutott el a töréspontig, még van remény. Ezért is szeretném a kislányaimat magyar nyelven iskoláztatni.

Hogyan jellemeznéd a világot, amely körülvesz bennünket?

Sajnálom, hogy a valós európai értékek, amelyeket sokan a szívünkben hordozunk, elferdülni látszanak, mintha újkori gyarmatosítás irányában haladnánk. Kiöregedett nemzetek lettünk, amelyek valószínűleg globális fordulat előtt állnak. Még az is előfordulhat, hogy a fiatal indiai, kínai és arab nemzedékek trófeái leszünk, hiszen a nyugati civilizáció elkényelmesedése hitelekkel, adóságokkal sújt bennünket. Ha egy nemzet belül több az abortusz, mint az újszülőtt, aligha lehet távlatokról beszélni. az is elképzelhető, hogy mindez újabb totalitarizmushoz vezet, hiszen ilyesvalami máris érződik a levegőben. Már belenyugodtunk hogy lekameráznak, lehallgatnak, követnek bennünket . Az „1984” világáról nálunk meg nem hullott le teljesen az alárc, de ez is alighanem csak idő kérdése.

S. Z.