„Három szó, melytől összeszorul az ember szíve”

Trianon. Ezerkilencszázhúsz. Békediktátum. E három szó hallatán nincs olyan lélekben is magyar ember, kinek ne szorulna össze a szíve. Még száz év sem telt azóta, hogy – az adódó lehetőséget maradéktalanul kihasználva – a kisantant államok szétszabdalták a Magyar Királyságot. Ezeréves országunk egy tollvonással megszűnt létezni egykori formájában.

Sok kérdés felmerül a magyarság legnagyobb tragédiája kapcsán, de egyhez kétség sem fér: igazságtalan és fenntarthatatlan döntés született Versaille-ban. És mint olyan, a károsultak számára jogorvoslat kívánkozik. Itt pedig elsősorban a határon túlra szakadt magyarokra gondolunk.

A trianoni utódállamok a második világháború során és végén a magyarság kiirtásával és kitelepítésével akartak „megoldást” elérni. Hála Istennek, ez nem sikerült nekik maradéktalanul. A kommunizmus sötét évtizedei alatt, és a rendszerváltozást követő nyílt nacionalista, majd ma az EU sárgacsillagos zászlaja mögé bújtatott asszimilációs, beolvasztási törekvések veszélyeztetik létünket.

A Kárpát-medencében őshonos státuszunk, az egykori államalapító szerepünk, a kereszténység védőbástyájának múltja mind olyan morális indokok, melyek alapján az a minimum, hogy széles autonómiát élvezzünk a szülőföldünkön. Számokban ez azt jelentené, hogy összlétszámunk többé nem csökkenne. Mindez azonban jelenleg sehol sincs így, nemzeti tanácsokról szóló törvény ide vagy oda.

Tegyük kezünket a szívünkre, és mondjuk ki: ha kívánhatnánk, visszaállítanánk az 1920. előtti Magyarország területét. Ugyanakkor, legyünk reálisak is, hiszen a nemzetiségi viszonyok erre nem adnak lehetőséget (nem mintha Trianonban ilyen érvek foglalkoztatták volna a győztes hatalmakat). Egy esetleges világégés, globális konfliktus kialakulására a magyarságnak nincs ráhatása, így találgatásokba bocsátkozni nem érdemes. Azonban ha megtörténne, és a határokat újrarajzolnák, mi, magyarok jogosan követelhetnénk a magyar többségű régiók Magyarországhoz való visszatérését. És senki egy rossz szót sem szólhatna.

Mint azonban, hogy Európában (a keleti végeken lévő Ukrajnát leszámítva) viszonylagos nyugalomban uralkodik, küzdenünk kell a magyarlakta régiók területi autonómiájáért, és a szórványban élő magyarok perszonális/személyi elvű, kulturális autonómiájáért. Nyugat-Európa legtöbb országában a nemzeti közösségekre értékként és felelősségként tekintenek. Van, ahol ezt önmaguktól (pl. Finnország, Belgium), van, ahol erőből (pl. Olaszország, Spanyolország) fogták ezt fel, de a lényeg ugyanaz: garantált önrendelkezési jogok nélkül nincs több évtizede a délvidéki magyarságnak sem, és az Európai Unió önmagában nem fog megmenteni minket.

László Bálint

A Magyar Remény Mozgalom (MRM) elnöke

Szabadka, 2014. június 4.