VMSZ, segíts! Ne engedd meg, hogy „kivégezzék” a nyugdíjasokat!

Valószínűleg hiábavaló segélykiáltásról van szó, hiszen a VMSZ parlamenti képviselői és államtitkárai, mint a szerb kormánykoalíció összetevő része szemrebbenés nélkül rászavaztak a – számos hazai és külföldi szakember és persze az átlagpolgárok véleménye szerint – embertelen munkatörvényre, amelynek következtében rengeteg délvidéki magyarra (is) még nagyobb kiszolgáltatottság, bizonytalanság, kizsákmányolás, jogfosztottság, rosszabb esetben munkahely elvesztése, nyomor, megbetegedés, család szétesése stb. vár.

Szinte könyörögve kértem a VMSZ-t – amely állítólag azért lépett szövetségre a volt véresszájú csetnikekkel és komcsikkal, hogy a kormány részeként hatékonyabban képviselhesse az itteni magyarok érdekeit – emelje fel szavát az új munkatörvény ellen.

A délvidéki magyarok, akik köztudottan a legszorgalmasabb dolgozói és a legrendesebb adófizetői ennek a reménytelen országnak, nem érdemelték meg a rabszolgasorsot, az eddiginél is mélyebb nyomort. Épp eleget szenvedtek az elmúlt évtizedekben.

A VMSZ sajnos meg sem próbálta jobb belátásra bírni szövetségeseit, ravenni őket, álljanak el ettől a törvénytől, amely – neves közgazdászok szerint – nem biztosít semmilyen megtakarításokat az országnak, nem javít a gazdasági és befektetői klímán, nem járul hozzá az új beruházók vonzásához és az új munkahelyek megnyitásához.

A szavazáskor a délvidéki magyarság „érdekvédői” tehát támogatták a munkatörvényt. Ha legalább tartózkodtak volna a szavazás során, azt is egy kis gesztusnak tekinthetnénk. De nem. Ehelyett ők még meg is dicsérték a rabszolgatörvényt, elszavalva Vučić „versikéjét”: „most mindenkinek nehezebb lesz, de csak azért, hogy két-három év múlva Szerbia modern és rendezett ország legyen.” Vagy valami ehhez hasonlót.

A szociális érzékenység és az átlpagpolgárokkal (persze a délvidéki magyarokat beleértve) való együttérzés terén a VMSZ tehát megbukott.

Ennek ellenére, még ha óriási erőfeszítések árán is, megpróbálok hinni abban az állításban-elméletben, miszerint minden embernek van lelkiismerete, így a VMSZ parlamenti képviselőinek és államtitkárainak is.

Ha már hagyták veszni a dolgozókat (köztük persze a délvidéki magyarokat is), sőt a szerb kormányfő értelmetlen mantráinak mormolása közepette „küldték őket vágóhídra”, most alkalmuk adódik, hogy legalább a társadalom legsebezhetőbb rétegén – a nyugdíjasokon próbáljanak meg segíteni.

Amennyiben sor kerül bármilyen nyugdíjcsökkentésre (a jelek arra utalnak, hogy az állam 20 százalékot fog faragni az idős személyek amúgy is mizér járandóságából), ez sok ember halálát jelenti majd. Minden túlzás nélkül. Könnyű kiszámolni: a 24 ezer dináros átlagnyugdíj 19 ezer dinárra való lecsökkentésével az idős emberek képtelen lesznek kifizetni a rezsiköltségeket (áram, víz, kábeltévé, RTS-díj, netán telefon és főleg a fűtés!), a méregdrága gyógyszereket és az élelmet (itt nem színvonalas és egészséges kajára, hanem a legolcsóbb és legpocsékabb ennivalóra kell gondolni). Aki komolyabb betegséggel küzd, és több pénzt igénylő gyógyszeres vagy más jellegű kezelésre szorul, az említett intézkedés meghozatala esetén egy az egyben halálra lesz ítélve. Egyébként sem hiszem, hogy túl sok hetven év körüli ember pár hónapnál tovább ki tudná húzni ilyen megszorítás mellett. Arról nem is beszélve, hogy rengetegen az átlagnál kisebb nyugdíjat vesznek fel. Mit gondolnak, az újabb „reformlépés” után nekik mekkora esélyük lesz arra, hogy túléljék az előttünk álló telet?

Ugyanakkor azok közül, akik esetleg az átlagnál valamivel nagyobb nugdíjat kapnak (nem a csillagászati „maffiózó” nyugdíjakra gondolok), sokan a munkanélküli (vagy hónapok, netán évek óta fizetést nem látó) gyermekeiket vagy unokáikat segítik anyagilag, gyakran pedig teljes egészében eltartják őket. (Szerbiában hivatalosan közel egymillió munkanélküli található, a gyakorlatban ennél is jóval nagyobb a számuk.).

A nyugdíjak zsugorítása után a nagyszülők nemigen tudják majd támogatni fiatalabb szeretteiket, tehát ez a megszorítás egész családok egzisztenciáját is megpecsételheti.

Ebben az esetben nemigen lehet majd azzal vigasztalni (vagyis etetni) az érintetteket, hogy „csak” két-három évet kell kibírni, aztán majd minden jobb lesz. Sok nyugdíjas ilyen körülmények között pár hónapot sem lesz képes kihúzni, nem éveket. (Lehet, hogy pont az a cél, hogy közülük minél többen távozzanak?).

Bármit is gondolok a VMSZ-ről, és bármennyire is nincsenek illúzióim vele kapcsolatban, mégis arra kérem államtitkárait és parlamenti képviselőit, most az egyszer mutassák meg, van lelkük: szálljanak szembe a nyugdíjak bármilyen méretű csökkentését kezdeményező erőkkel. Ne hagyják, hogy a kormány homályos célok oltárán feláldozza a délvidéki magyar és a többi nemzetiségű nyugdíjasok életét. Ha a „reformerek” nem hallgatnak önökre, lépjenek ki a kormányból. Minden korábbi bűnük meg lesz bocsátva, az emberek hősként fognak tekinteni önökre.

Ha viszont úgy döntenek, hogy assisztálnak az idős emberek feletti „genocídiumhoz”, tartok tőle, hogy az önök neve koromfekete betűkkel kerül be a délvidéki magyar történelembe.

Nem szokásom mások nevében beszélni, de biztos vagyok benne, hogy a kérésem egyúttal a nyugdíjasok 95 százalékának a kérése.  

K. P.