Végel László: Szétmálló idő

Késő este elérte az ítéletidő Újvidéket. Éjfél előtt megnézem az RTL híradóját. Magyarországi politikai viták és – traumák. Pereg a TV-felvétel. Orbán Viktor beszél Tusványoson. Mellette komor arccal Németh Zsolt. Képzelőerőm régi Fidesz-emlékfoszlányokat idéz fel. Utolsó újvidéki látogatásakor Mészöly Miklós mesélt lelkesen a fideszes ifjakról. Kínozta már a betegség, ennek ellenére boldogan jött Újvidékre, az akkor még fideszes Fodor Gábor és Vágvölgyi B. András társaságában. Ha jól emlékszem 1994 első felében volt, amikor még dúlt a boszniai háború. Az irodalmi est után, a Kec nevű újvidéki vendéglőben vacsoráztunk. A városban rettentően rossz hangulat uralkodott, nem csoda tehát, hogy Magyarországba vetettük minden bizalmunkat. Röviddel látogatásuk után került sor az 1994-es választásokra.

Éppen Budapesten tartózkodtam, azonban a jugoszláviai események nyomasztottak, kisebb gondom is nagyobb volt mintsem, hogy a választási eredményekre figyeljek. Gondoltam, bármelyik párt is kerül ki győztesen, Magyarország jó úton marad! Molnár Gusztáv rábeszélésére mégiscsak megjelentem egy Fidesz-rendezvényen, ahol bemutatottak Németh Zsoltnak. A terem tele volt fiatallal, mindenki jókedvű volt és optimista. Ez a hangulat sem lepett meg különösebben, hisz akkoriban az egész Budapest derűs volt és életvidám. Egy pillanatra feltűnt Orbán Viktor is. Néhány nap múlva lezajlottak a választások és én egy csomó napilappal a kezemben a budai Angelika cukrászda teraszán, a választási végeredményekről tájékozódtam. A Fidesz vereséget szenvedetett, az MSZP vitte el a babért. A szomszédos asztalnál feltűnt Németh Zsolt, biccentettem neki, lehet, hogy felismert, mert visszabiccentett. Vagy csak egy politikus beidegződésével köszönt vissza egy ismeretlen választópolgárnak. Idegesen, kapkodva lapozgatott a napilapok között, majd fizetett, felpattant és távozott. Mészöly jutott az eszembe.  Hazaérve Újvidékre egyik-másik társaságban – Mészöly hatása alatt – magától értetődő rokonszenvvel beszéltem a vesztesekről.

Úgy kell azoknak a liberálisoknak, tromfoltak le a helyi aktivisták, mielőbb tűnjenek el az országból! Nem ért váratlanul a durva elmarasztalás, hiszen akkoriban ugyanezek az aktivisták Csurkát ünnepelték. Akkor, 1994-ben, ha valaki mondja, se hiszem, hogy húsz év múlva azok rajongják őket körül, akik egykor megvetéssel beszéltek róluk. 

Mi történt egy politikus-nemzedékkel, töprengek Pünkösdi Árpád Szeplőtelen fogadtatás című könyvét lapozgatva. – „Többnyire első generációs értelmiségiekről van szó – írja Pünkösdi -, akik menekülnek vidékről, akiknek kisebbségi érzésük van a fővárosi, az értelmiségi származású hallgatókkal szemben, megrökönyödve nézik a budapesti – részben zsidó – értelmiségi élet belterjességét, bizonyítási kényszerük van, kisebbségi érzésüket kompenzálják küzdelmesen és harcosan. Ez a fajta vidékiesség alapvető a Fidesz szellemiségében”, írta a szerző. „Hozzám közelebb állt ez a társaság – nyilatkozta Gyurgyák János, aki szintén tagja volt a körnek – mint a szamizdatosok. Közös volt az élményanyagunk, a zöme vidéki volt – ezek a kurva pesti értelmiségiek! – mondogattuk, mi különbözni akartunk mind a népiektől, mind az urbánusoktól”. Felkapom a fejem. A vidékiesség, mint fő jellemző! Újra előbukkan az a motívum, amelyről a parasztromantikával és a népiességgel semmiképpen sem vádolható Márai Sándor jóval előttük írt. „Egyre tudatosabban vagyok és maradok vidéki”, írta a Négy évszakban, és felsorolta, hogy miért. „Mennyire lenézem ezt a nyelvelő ál-urbanitást, ezt a törzsasztalos otthontalanságot, milyen szánalmas ez a fölény, milyen nevetséges ez az ál-értesültség!”. Nem azért jut eszembe a kassai, felvidéki gyökereket gondosan őrző Márai némileg túlzó ítélete, hogy igazoljam a fiatal, akkor még ultra-liberális fideszeseket. Csupán azért, hogy emlékeztessem a budapestieket, hogy nyitottabbnak kellene lenniük, nem csak Berlin, hanem Szeged, Pécs, Pozsony, Kolozsvár és Újvidék felé is, hogy elkerülje azt az állapotot, amelyet Gyáni Gábor, éppen Budapesttel kapcsolatban, gettósodó modernitásnak nevezett. Illyés Gyula és Ilia Mihály, majd a nyolcvanas évek második felében a budapesti ellenzéki értelmiség Mészöly Miklós és Csoóri Sándor, avagy Esterházy Péter és Ilia Mihály tanítványainak népes serege – hogy csak néhány példát említsek – jelképezte, ezt a nyitott szellemiséget, amelyet manapság is érvényesíteni kéne. Ilyen szellemiséget sugallt a fiatal fideszesek folyóirata is, a Századvég, amelynek címlapjára Ady Endre, Jászi Oszkár, Szabó Dezső, Babits Mihály Szekfű Gyula, Németh László és Bibó István fotóját tervezték. Sajnos, Márai kimaradt a képből. Két üres helyet hagytak a jövő embereinek. Nem tudom, hogy manapság kik kerülnének az üres keretekbe, azt se tudom, hogy a régiek közül kiket kellene eltüntetni. A viták elkezdődtek: pro és kontra. Magyarországon hideg polgárháború folyik, jelentette ki vagy egy évvel ezelőtt Kövér László. Mindeddig reméltem, hogy a válságos világhelyzetben, amikor Európában minden oldalról villámok csapdosnak, közelít egymáshoz a két Magyarország. Tusványos után elismerem, hogy ez kizárt!  Azt is sejtem, hogy nem sikerült Budapest és a vidék találkozása, s a Századvégen feltüntetett fotók üzenetéről immár senki sem beszél. Így látom én, aki sem népi, sem urbánus, hanem urbonépi, vagyis újvidéki, tehát egy plebejus kozmopolita. Magyarország – sajnos – az európai viták középpontjába került. Döbbentem olvasom, hogy a Washington Post szerint Orbán Viktor megvalósította a putyinizmust. A New York Times pedig azt javasolja, hogy az EU függessze fel Magyarország szavazati jogát. Mások szerint ez az út vezet ki a liberális demokrácia válságából. Így vélekednek a külföldi napilapok szerkesztői, ellenben engem nem ez érdekel, hanem a nemzedéki program metamorfózisa? Egy ugyanis biztos, a kilencvenes évekhez viszonyítva, az Magyarország radikális fordulatra készül. Ha ez megvalósul, akkor semmi sem marad a régi. A régi emlékek hatására a régi Századvégre gondolok, amelyik közli a Fidesz-nemzedék legrangosabb politikusainak emlékiratait. Az alapító ifjak saját énjükkel folytatnak párbeszédét! A szerkesztő: Gyurgyák János, háta mögött egy fontos könyvel, amelynek a címe: „Ezzé lett magyar hazátok…” Vajon milyen erők működnek jelenleg? Tényleg az európai, a liberális demokrácia globális válsága hozta létre az új helyzetet? Vagy azok az eszmei hagyományok működnek, amelyek a XX. századi, magyar történelembe ágyazódtak be, vagyis jellegzetesen magyar ellenmondásról van szó, amelyeket ennek a nemzedéknek sem sikerült áthidalnia? Milyen eszmeáramlatok vezérelték az egykori Fidesz-nemzedéket tegnap és – ma? Voltak-e ezen az úton kételyeik? Mi késztette őket a Nagy Metamorfózisra? Átéltek-e ezen az úton valamely mély belső személyes drámát?  Tanú vagyok, nem ítélőbíró, ezért elsősorban az ilyesféle emberi sorsok érdekelnek, miközben összerakosgatom a szétmálló, egyre áttekinthetetlenebb időt. A többi a választópolgárok ügye és végső fokon a – történelemé, gondolom és Flaubert Érzelmek iskolája című regényét veszem elő. Kénytelen vagyok belátni, hogy Frédéric Moreau sorsa vár mindazokra, akik nem Putyint tartják példaképnek.

Végel László