A Bukovinából érkezett székelyek délvidéki története

Istensegíts és Fogadjisten, Andrásfalva, Hadikfalva és Józseffalva. Több mint 10 ezer magyar, pontosabban bukovinai székely kelt útra innen 1941 júniusának első napjaiban.

1774-től telepedtek meg itt, 1782-ben, Hadik András falualapításainak idején összesen 2687-en voltak. Ahogy jöttek, úgy el is mentek – mondhatnák a románok, lengyelek és zsidók, akikkel egykoron együtt laktak. De úgy mentek el, hogy otthagytak szinte mindent: a házat, a templomot, a halottaikat. Vagy a földet, pajtát, a teli hombárt és a lábasjószágot. És a szívük nagyobbik darabját, de menniük kellett, mert megint baljós idők jártak.

Baljós idők jártak, a román hatóságok férfiakat vittek el kényszermunkára, amikor közbelépett Magyarország és felajánlotta az egész bukovinai székelység áttelepítését. Az államközi egyezmény meghozta a deportáltak szabadulását is. Azért, hogy rögtön útnak is indulhassanak egy szekérderéknyi holmival. Szigorú körülmények között, orvosi vizsgálatok után, katonák közreműködésével, mindent lepapírozva. Ehhez kellettek Bognóczky Géza lelkész fotográfiái is. Aki a döntés hírére a hivatalos feladatok mellett a masinája elé állította Andrásfalva minden induló családját.

A többgenerációs, népes családok jellemzően a ház előtt állnak. A takaros, szép nagy ház előtt, amelyet talán még a nagyapa épített. Ahol a családfők az első lépéseket megtették, és ahol lefogták szeretett szüleik szemét, amikor eljött a pillanat. Hát az biztos, hogy nem voltak vidámak.

És nincsenek nagyon vidám arcok a bevagonírozás helyszínén, a kosnai határállomáson sem. Pedig ott a felirat az Isten hozott magyar testvérrel. Nincs kitörő öröm, és valahol az ilyenkor szokásos fúvószenekar is elmaradt. Még hangszert sem látni a tiszteletes úr, vagy az előzetes vizsgálatokat elvégző Dr. Kaiser József tisztiorvos képein. A Magyar Film Iroda kiküldött operatőre, Horváth József sem talált mosolygó arcokat. Még a gyerekek sem örültek, mintha sejtettek volna valamit. Pedig a magyar állam egészen kitett magáért az utazás és a vajdasági letelepítés precíz megszervezésével. Ahogy megérkeztek – mint ahogyan a lelkész úr fotói is tanúsítják – már működött is az óvoda, a nagylányok főző-, az emberek meg gazdatanfolyamra járhattak. A józseffalvi énekkar pedig eljutott a fővárosba. Szeptemberben az iskola mellett megkezdődött a földosztás is, s ha dombok és hegyek nem is voltak, volt viszont jó zsíros, gazdag föld, ami a bukovinainál biztosabb megélhetést adhatott volna. Jó föld volt, de előtte másnak adott, a most hatóságilag elűzött dobrovoljácoknak. Olyan 1920 után letelepített szerb katonáknak, akik önkéntesként az antant oldalán harcoltak az első nagy háborúban. Ők nem virágcsokorral várták a bevonuló honvédeket, hanem puskával a templomtoronyban. És mikor menniük kellett, megígérték, hogy visszajönnek, és akkor vér fog folyni patakokban.

A Délvidéken 1944 őszéig tartott a magyar világ. A bukovinaiakat ekkor szólították fel a rádión keresztül hivatalosan a távozásra. Pontosabban a menekülésre, mert újabb lakóhelyet már csak a harcok után, az új hatalom emberei jelölnek ki nekik. És jött megint a lovas szekér, a lőcsig érő sár és a teljes bizonytalanság, de menni kellett, különben ama 40 ezret szaporították volna a tömegsírokban. A menekülőkön a Dunántúl déli részén robogott át a front, végül 1945 második felétől a kitelepített svábok házaiban ért véget az 1764-ben induló vándorlás. Amelynek utolsó éveiről Sára Sándor a Sír az út előttem című, megrázó dokumentumfilmjét forgatta. A végső letelepedésről már nincsenek fotók abban a két, 150 oldalas fényképalbumban, ahonnan galériánk képei származnak, és amelyet 2011 januárjában Kóka Rozália talált meg a hidasi református parókián. A vaskos albumokat Bognóczky Gézáné tanítónő állította össze az utókorra gondolva nagy gondossággal.

Még annyit, hogy Bukovinában, az öt faluban 1941 tavaszán mindösszesen 19 székely család maradt. A 2002-es népszámlálás már csak egy magyart talált Hadikfalván, a többieket elfújta mind a szél. Arrafelé mostanra már magyarnak csak az elgazosodó temetők maradtak.

Pálffy Lajos

A fotókiállítást szerkesztette, a képeket a cikk illusztrálására a mandarchiv.hu rendelkezésére bocsátotta: Kóka Rozália.