Nagy por van a halálbüntetéssel kapcsolatban. De hogy is zajlott?
A halálbüntetés kérdése, annak ellenére, hogy Magyarországon 1990-től már nem ez a legsúlyosabb büntetési nem, mind a mai napig parázs vitát és indulatokat vált ki, amint azt az elmúlt hetek közéleti eseményei is jól mutatják.
Nem érintve azt a jogfilozófiai kérdést, hogy egyáltalán elfogadható-e, hogy az államhatalmat felruházzuk azzal a joggal, hogy bizonyos esetekben elvehesse saját polgárai életét, és nem beszélve a justizmord, a bírói tévedés lehetőségéről sem, idézzük fel, hogy a halálbüntetés alkalmazásának legutolsó magyarországi időszakában, az ezt a büntetési nemet utoljára alkalmazó büntető törvénykönyv, az 1978. évi IV. törvény hatálybalépésétől 1988 júliusáig, az utolsó akasztásig hogyan is nézett ki a legsúlyosabb büntetés végrehajtása.
A büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 3. számú törvényerejű rendelet (Bv. tvr.) szárazon hűvös paragrafusai csak néhány bekezdés erejéig rendezték ezt a kérdést.
A törvényerejű rendelet szerint a halálbüntetést zárt helyen, büntetés-végrehajtási intézetben kötél (katonai bűncselekmény esetén golyó) által kell végrehajtani. Az ítélet végrehajtásán a halálos ítéletet kiszabó, első fokon eljárt tanács elnöke, az ügyész, a büntetés-végrehajtási intézet parancsnoka, az orvos és a jegyzőkönyvvezető mellett csak az őrszemélyzet tagjai vehettek részt.
Az 1970-es évek elején megszűnt a megyeszékhelyeken korábban bevett gyakorlatnak számító ítélet-végrehajtás. Ettől kezdve az összes jogerőre emelkedett halálos ítéletet a fővárosban, a Budapesti Fegyház és Börtönben, az erre a célra elkülönített épületszárnyban hajtották végre.
Várakozás a halálsoron, az utolsó órák a siralomházban
A késői Kádár-kor utolsó büntetőeljárási törvénye, az 1973. évi I. törvény (Be.) halálos ítélet kiszabása esetén a védő számára előírta, hogy az ítélet kihirdetésétől számított három napon belül terjessze elő a kegyelmi kérvényt még akkor is, ha az elítélt nem kíván élni ezzel a jogával. A jogerős ítélet mindaddig nem volt végrehajtható, amíg az akkori időkben a kollektív államfői jogokat gyakorló testület, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa nem bírálta el a kegyelmi kérelmet.
Az elítéltet erre az időszakra a budapesti Kozma utcai bv.-intézet „halálsorára” szállították, és a többi elítélttől elkülönítve őrizték, fokozott felügyelet mellett. A Kádár-korban a kegyelmi kérelmet gyakorlatilag érdemben elbíráló Igazságügyi Minisztérium – egy-két kivételtől eltekintve – szinte mindig a kérvény elutasítására tett javaslatot. Az elítélt sorsát megpecsételő, szigorúan titkos döntést az első fokon eljárt bírói tanács zárt ülésen hirdette ki a halálraítélt előtt, és a kialakult szokás szerint mindig késő délután, amikor már senki sem tartózkodott a bíróság épületében.
Az Elnöki Tanács határozatának kihirdetése után a bíró közölte az elítélttel, hogy másnap hajnalban végrehajtják rajta az ítéletet. A „siralomházba” visszaszállított halálraítélt az utolsó éjszakáján közeli hozzátartozói közül fogadhatta az általa kiválasztott családtagot, magánvégrendeletet írhatott, és feljavított, bőséges vacsorát kapott. Az utolsó órákban voltak, akik magukból kikelve őrjöngtek, mások rezignált közönybe süllyedtek, de olyan elítéltek is akadtak, akik végigaludták utolsó földi éjszakájukat.
A borzasztó aktus még a smasszereket is megviselte
A kialakult szokás szerint a Kozma utcában mindig hajnali ötkor hajtották végre a halálos ítéleteket. Már előző nap késő este felállították a bitófát; az ütemes kopácsolásból a régi rabok azonnal tudták, hogy valaki másnap hajnalban „megkapja a nyakkendőt” – ahogyan a börtönszlengben az akasztást emlegették maguk között.
Az elítélt a kivégzés előtti estén erős nyugtatókat kapott. Ennek elsősorban az őrszemélyzet védelme volt a célja, az esetlegesen beszűkült tudatállapotba kerülő, vadul őrjöngő elítéltekkel szemben. Miután a bírói tanács elnöke és a fogalmazó (jegyzőkönyvvezető) megérkeztek, a börtönparancsnok utasította az őrszemélyzetet az elítélt elővezetésére. A halálraítéltet ekkor felébresztették, és bilincsben, szorosan fogva vezették a vesztőhelyre.
Volt, akit vonszoltak, volt, aki összevizelte magát
Visszaemlékezésekből tudjuk, nemegyszer az elítélt lábai felmondták a szolgálatot, és szabályosan oda kellett vonszolni a bitófa alá, többször pedig összevizelték, -piszkították magukat halálfélelmükben. De olyan eset is előfordult, hogy a halálraítélt őrjöngeni és artikulálatlanul üvölteni kezdett. Az őrszemélyzet ilyen esetekre is felkészült, a kivégzés hajnalán mindig néhány gépkocsi állt a börtönudvaron, sofőrrel az ülésében.
Ha az elítélt elkezdett ordítani, a motorok túráztatásával igyekeztek elnyomni a fogoly halálordításának utcára szűrődését. A kötél megcsomózása az ítélet-végrehajtó tradicionális feladata volt. A csomót úgy kellett megkötni, hogy amikor megfeszítik, közvetlenül az elítélt nyaki ütőerét szorítsa el. A felvezetett elítélttel a tanács elnöke ismertette a bírói döntések rendelkező részét, és az Elnöki Tanács kegyelmi kérelmet elutasító határozatát, majd felhívta a hóhért a halálbüntetés végrehajtására.
Amikor megszorult a kötél
A hóhérnak erre a feladatra a hivatásos állományból mindig önként jelentkezett „segédei” az elítélt kezeit előrekötözték, majd két oldalról megfogva felemelték, és a bitó zsámolyára állították. A bitófához támasztott létrán álló ítélet-végrehajtó az előre felszerelt hurkot átvetette az elítélt fején, és a nyakára húzta a kötelet. A hóhér jelzésére a segédek elemelték a zsámolyt, majd egyikük az elítélt csuklója és bokája között a bitófa talpára rögzített csigán átvezetett kötelet kezdte el húzni.
Az elítélt teste ettől akár 10-15 centiméternyit is nyúlhatott, ami miatt elszakadt a gerincvelő, a még a létrán álló ítélet-végrehajtó pedig a nyak meghúzásával kiemelte az egyik csigolyát. Az elítélt halálának beálltát a jelen lévő orvos állapította meg. A holttestet ezután még legalább egy órán át a bitófán függve hagyták. A halálbüntetés modern kori magyar történetében azonban a késői Kádár-korszak kifejezetten liberálisnak számított; a 20. század elején és derekán a sötét középkort idéző módszerek tértek vissza a magyar igazságszolgáltatási história legszégyenteljesebb lapjaiként.
(MTI nyomán)
