Síelésnek indult, erőltetett menet lett belőle – A Szemenik-hegyen ragadt délvidéki magyar család kalandos története
A teljes romániai sajtót bejárta az a hír, miszerint szerbiai síelőket mentettek ki a csendőrök és a hegyi mentők, az esetről az állami közszolgálati televízió híradója is beszámolt.
A DélHír Portál megkereste a hegy és a hó fogságába ragadt családot, akik maguk mesélték el kalandosra sikerült síelésük élményeit.
A múlt hét derekán a Tisza-mente több településéről egy baráti társaság indult el a Szemenik-hegységbe síelni. A Nyugati-Kárpátok csücskén fekvő csúcsok a Bánsági-hegyvidék legmagasabb vonulatai.
M. Zsolt, feleségével és lányaival utazott, családja korábban már több alkalommal járt szerbiai hegyeken, így tapasztalt síelőnek számítottak. Mint portálunknak elmesélte a családjával kedden felment a hegyre, ami szinte teljesen üres volt, alig harmincan síeltek, azonban az idő már ekkor is viharos volt a hó folyamatosan esett és -15 Celsius-fok volt.
A család képei a síelésről
„Amíg tudtunk autóval mentünk fel, majd pedig gyalog indultunk tovább. Útközben találkoztunk egy hegyen élő helyi férfival, aki beszélt szerbül és tőle megkérdeztük, hogy melyik pályán érdemes lesiklani, ő azt mondta, hogy teljesen mindegy, mivel mind a három ugyanoda vezet, ezt többször is megerősítette, később a hegyen dolgozó telekommunikációs szerelő csapattól is ugyanezt az információt kaptuk. Így aztán kipróbáltuk az első pályát, ahonnan feleségemmel és a nagyobb lányommal síeltünk le. Ekkor minden rendben is volt, előbb leértünk, mint a bennünket a hegyre felfuvarozó ismerősünk.” – mesélte Zsolt.
Az előző napon kapott információk alapján most egy másik pályát választottak aznapra, ez okozta végül a megpróbáltatásaik kezdetét.
„Másnap ismét felmentünk a hegyre, mivel a hó folyamatosan esett, így már nem tudtunk feljutni ugyanahhoz a pályához, ezért egy másikat választottunk, annak tudatában, hogy azonos helyre vezet. Aznap 16 órakor érkeztünk fel a hegyre és kezdtünk el síelni. Fontos tudni, hogy a korábbi években szervezett buszok jártak fel a hegyre, de idén ezt a szolgáltatást már nem biztosították a pálya üzemeltetői, ehhez jött, hogy a felvonók sem üzemeltek, és a pályákon sem tüntették fel, hogy bármelyik is le lenne zárva. A rövidebb pályán az idősebb 19 éves lányommal és a feleségemmel siklottunk le, ám azon leérve láttuk, hogy a pálya a hegy másik vonulatához, több patak összefolyásához vezetett bennünket, ahol a felvonó sem dolgozott. Ekkor nem volt mit tenni a patak mentén megindultunk lefelé a hegyen, gondoltuk előbb-utóbb majd csak találkozunk valakivel vagy elérjük az utat. Egy ideig még tudtunk síelni is néhány kilométert a fák között óvatosan, de aztán több kidőlt fa és patakok is többször keresztezték az utunkat. Mivel a patakon többször át kellett kelnünk a lábunk teljesen elázott, a lecsatolt sílécek pedig egyfolytában beleakadtak a fák ágaiba, közben pedig be is sötétedett, a mobiltelefonjaink pedig nem találták a hálózatot.”
A család képei a síelésről
Idő közben a barátaiknak is gyanús lett, hogy hol maradnak ilyen sokáig, így értesítették a panziót üzemeltetőket, azok pedig a csendőröket. Szerencsére a család ismerősei összetalálkoztak két a hegyről lefelé igyekvő hegyi mentővel, akiknek ahogy elmesélték a történteket azonnal a család keresésére indultak. A pálya aljánál meg is találták a nyomaikat, amit aztán követni kezdtek.
„Amit mi négy óra alatt tettünk meg síelve és sétálva, azt ők másfél óra alatt, amint utolértek bennünket azonnal segítségünkre siettek, azonban mivel a patak mentén egy völgyben voltunk, így ahogy nekünk, úgy nekik sem volt mobil hálózatuk, sőt még a GPS jel sem jutott el a völgybe a fák árnyékolása miatt. Így nem volt mit tenni együtt folytattuk a gyaloglást, azonban nagy segítséget jelentett, hogy a saját léceik mellett átvállalták a mieink cipelését is.”
A családot a méteres hóban való menetelés és a szemerkélő eső teljesen kimerítette, de emellett nagy gondot okozott, hogy vizet sem vittek magukkal, a segítségükre siető két síelő ugyan két banánt és egy narancsot feltudott nekik ajánlani, de kénytelenek voltak egy idő után némi hóval is csökkenteni a szomjukat.
A család képei: Erőltetett menet
„Annak érdekében, hogy GPS jelet kapjunk végül úgy döntöttünk, hogy hegynek felfelé változtatunk irányt, ami tovább nehezítette az 50 centis hóban az utunkat, így a fárasztó menetelés még nehezebbé vált, ám végül nagy küzdelem árán eljutottunk egy olyan pontig, ahol betudtuk mérni a koordinátáinkat, ám innen is még egy 6 kilométeres gyalogút várt ránk a hegyről lefelé.”
Az utat végül este 11 kor érték el, ahol a román csendőrség várt már rájuk és ők készítették azokat a felvételeket, amelyek aztán bejárták a román híradót is.
„Bár a helyzetünk nem drámai, de mindenképp embert próbáló volt, hiszen mindezt megtudta volna előzni egy figyelmeztető tábla, amely jelzi, hogy a pálya zárva van, vagy pedig, ha nem kapunk téves tájékoztatást azok érkezési pontjáról, de mindenképp egy maradandó emlékkel gazdagodtunk Szemenik-hegyén” – összegezte a történteket Zsolt.
Az eset után a helyi városvezetés kitüntetésben részesítette a délvidéki család segítségére siető hegyimentőket.
Sz. A.
