Az érték a kérdés!
Sokszor halljuk… hol szégyenlve, hol fájdalommal teli, könnyek közt, hol mellkast veregetve, büszkén, sőt sokszor szótlanul is, de értjük „Úgy döntöttünk megyünk külföldre”.
Ez az a mondat, amitől sokan rettegünk.
Nem attól rettegünk hogy kimondjuk, mert vagyunk még olyan bizakodók, hogy hisszük, talán soha nem fogjuk kimondani, de rettegünk hallani. A családtagoktól, a barátoktól, a szomszédoktól… magyaroktól. Sírhatnékom van minden ilyen mondatnál! Magam sem tudom, hogy a dühtől, a tehetetlenságtől, a fájdalomtól, vagy mitől, de görcsölök és könnyezem. Néha úgy érzem rosszabb, mint egy gyászjelentés. Rosszabb, mert a gyászban meg van az az érzés, hogy nem tehetünk semmit, el kell fogadni, és hívő emberként ott van, ima mormáls közben, az a megnyugvás is, lehet van valami odaát, egy szebb világ. De mikor itt hagyja valaki ezt a földet és idegenbe tér, semmi megnyugtató nincs. Nem érzem, hogy lenne odaát egy jobb világ, de a belenyugvást, megnyugvást sem. Emlékszem egy estére 17 évvel ezelőttről, mikor ordítva veszekedtünk ugyanezen. Ordtította mindenki a sajátját, és én mérges voltam, hogy miért mennek el emberek, mikor jobb lesz, jobb kell legyen nemsokára! Ezt hajtogattam évekig (sokszor ordítva), ezzel győzködtem embereket évekig, de már nem teszem. Nem veszekszem e miatt. Nem azért, mert elengedtem őket, nem mert elengedtem ezt az egészet, hanem mert nem akarok magamból hülyét csinálni. Itt nem lehet megmondani, mikor lesz jobb. Jelenleg nem is látom mikor lehetne jobb… jelenleg semmit sem tudok. De mégis ezen kattogok. De mi is számít jobbnak? Mi számít jobb világnak, mi számít jobb életnek???… És itt van az, amiről szól az egész. Amiért még itt vagyok, ami miatt nem álltam be a sorba, se a kivándorló sorba, se az itthon maradt politikai foglalkoztatottak sorába! Nem csak én. Sokan.
Azt már részletezni sem kell, hogy a magyar nemzet legnagyobb problémája az elvándorlás. Ezt mindenki tudja, akár beszél róla, akár nem, akár tudomásul veszi, akár nem. Nem csak itt, az anyaország sem áll sokkal jobban (esetleg jobb pozícióban van). Lehet itt járda felújításokról, városi vízről, szemét lerakóról beszélni, és valószínű kell is, de ha az elvándorlás ellen nem teszünk valamit, ez igazán csak felesleges szófecsérlés, unaloműzés, míg el nem fogyunk teljesen és az utolsó le nem kapcsolja a villanyt. Kell a hibát keresni, kell a megoldást keresni, kell az OKOT keresni! Az OKOT! És itt szeretnék egy pillanatra megállni.
Hívő ember vagyok. Gyónok, imádkozom. Nem haragszom arra, aki nem, nem erre szeretnék kitérni, csak elmagyarázni szeretnék valamit. Mikor az ember rászánja az időt és beszél saját magával pár percet, belegondol az életbe, tetteibe, multjába, jövőjébe, teszem azt gyónás előtt, mint egy lelki tükörként, első sorban saját magának tesz fel kérdéseket. Mert az egy ritka eset a gyarló ember életében, hogy nem mást kérdez, miért teszi az ezt, azt, vagy ritka mikor nem másban keresi a hibát, hanem magába néz. Átgondolja, és kicsit (vagy nem kicsit) el is szégyenli magát. Amikor az elvándorlás kérdését feszegetjük is hasonló kérdéseket kell feltenni magunknak.
Mi az érték, ami után szaladunk? Mi az, ami vonzó, mi az ami taszító? Kérdések, mire azt hinnénk egyszerű a válasz, de lehet mégsem.
A pénz az érték? A pénz az eszköz? A pénz az amiért elmegyünk? Mert ha igen, akkor itt bukott a szülőföldünk, mert a 2-3 ezer eurós fizetésekkel itt soha nem fogunk tudni versenyezni. Ez a föld, arany korában sem volt pénzügyileg olyan magasan, mint a nyugati „menő” országok. De tényleg a pénz az érték? Mert hogy a pénz az eszköz, az valószínű, de hogy az érték is az? Meg lehet venni, a szabadidőt, a családot, a barátokat, a rokonokat, a hobbinkat, a gyerekkorunkat? El lehet adni gyerekeink életét, az ő szabadidejüket, barátaikat, életüket? Persze hogy nem! Épp azért, mert a pénz nem az érték! Nem az élet, a boldogság, a lélek. A pénz az eszköz, amivel sakkban tart bennünket a világ. Elmondja nekünk hogy a jó, mi a jó és az után kell menni, amihez a pénz vezet. Ezt hajtjuk, ez után futunk, ez van külföldön. De az élet nincs ott. A pecázás a tavon, a focizás a grundon, a sör a gyerekkori haverokkal, a szénhordás az idősebb szülőknél, a disznóvágás, a szalonnasütés az itt van, ITTHON VAN!
És ha elmégy itthon is marad! Nem megy az emberrel. Csak az emléke.
De a gyerekeknek már az sem lesz… Ha az értéket az „ezerötszázeuró” fizetés, akkor gondolkodni sem kell, hanem menni. Nem nagyon lesz itt annyi. De ha az ember élete az érték, akkor NEM KELL MENNI. Nem lesz időd külhonban élni, a szó nagybetűs ÉLET értelmében. Pecázgatni, szalonnát sütni, focizni, koncrtre járni, haverokkal összejönni… Dolgozni kell, másfél szobába élni, hazavágyni, megszeppenve hallani, hogy a gyerek jobban beszél németül, mint magyarul… azt lehet kint csinálni. Persze… Nem ilyen egyszerű ez!
Mielőtt keresztre feszítenének, kik elmentek, vagy kik nem értenek ezzel teljesen egyet, elmondom, nehéz ezt elhinni. Magamban is kételkedem, mikor ezt visszaolvasom. Kételkedem, jól gondolom e, kételkedem, igazam van e. De félek! Féltem a szülőföldünket, féltelek benneteket, kik elmentek! Nem divatból mentek el, bárki bármit is mondjon. Nem azért mentek, mert itt alkalmatlanok lennétek, mondjon bárki bármit is. Bár biztos ilyen is van… De ne higyjétek, hogy nem értem! Én csak azt kérem, értsük meg mind, MI AZ ÉRTÉK!
Mikor elmegyek Gombosra, egy kihalófélben levő nyugatbácskai kis magyar faluba, ahol fiatalságom töltöttem és vallom, félig odavaló is vagyok, akkor értem meg mi is ez! Mit teszek ha elmegyek, mit vesztenék ha elmennék.
Az idő múlik, a történelem változik, az ember öregszik, a pénz értéktelenné válik. A jövőn lehet alakítani, a múlton nem. Azok a dolgok maradtak ránk nagyszüleinktől, amiket nem pénzben lehet mérni, és olyan dolgokat hagyunk magunk mögött amiket nem lehet pénzben kifelyezni!
Gondoljuk át! Nem csak a pénz az érték! Harcoljunk az ÉRTÉKÉRT AMI ITT VAN, AMI BENNÜNK VAN! ITT A SZÜLŐFÖLDÖN! Ne menjetek el! SŐT! GYERTEK HAZA!
