Kéz kezet mos

A DélHír szerkesztőségének eljuttatott olvasói levél.

Napjainkban, mikor nem azért küzdünk, hogy a család együtt töltse az idejét, nem is a nyaralásra gyűjtünk, de próbálunk megélni, egyik napról a másikra, átkozva, és megtörve, mert már panaszkodni sincs erőnk. Ebben a világban, vagy ebben az országban, még abban bízunk, titokban, hogy ha segítségre szorulunk, akkor van hova fordulnunk. Természetes dolog, hogy reménykedünk, nem maradt egyebünk. A pofonok ezért cserébe viszont csapatban szállnak, nem kérdeznek, csak megkapjuk őket. A vállunkon ülnek, a tenyerüket dörzsölik, s közben a zsebünkből dőzsölnek. A zsebünkből, mely már így is lukas. A fizetések, ha másra nem, talán a gyógyszerekre, talán egy kis kenyérre elég, ha mellette villanyfényben szeretné tölteni az ember az estéit, a karácsonyt. Ebben a világban a politikusaink nem értik miért mennek el a fiataljaink takarítani, mosogatni, más országba, elhagyva az anyaföldet, a szülőket, a családot. Nem értik, hisz fent a székben, melyet kibéleltek maguknak, nem tűnik fel az a megalázó élet, melyben nyomorogniuk kell. Eljön, mert nem bírja senki a végtelenségig, az a pillanat, mikor hozzájuk fordulunk, bennük bízunk, mikor a megtört emberek már orvoshoz fordulnak. Fiatal, öreg, nő, vagy férfi, manapság mindenki ott tölti a idejének egy részét. A remény, ha még nem hallt ki, ide bizakodva lépne be. Tisztességes emberek kezei közé, akik az esküt betartva, ember életeket mentenek, embereket gyógyítanak. Mert vannak köztük. Akik szívvel, lélekkel odateszik magukat, odafigyelnek, és segítenek, amiért minden tisztelet az övék, de kevesen maradtak. Hogy is maradnának, mikor a becsületesség olyan erény a mai világban, amit az igazgatói székben ülve, tisztességtelen ember nem engedhet meg magának. Nem kell messzire mennünk, a szemünk előtt csinálják, már nem is titokban.

Nem mer, nem merünk. Ha nem a saját munkahelyét, akkor egy vagy több családtag munkahelyét féltve. Aki független akar, vagy akart lenni, már messze jár. Aki nem akart, az is azt tervezi, mikor, hova tudna kimenni, elmenekülni ebből az országból, ebből a közösségből. Ezt látjuk most is. A nővérek, orvosok mennek, aki emberséges, már útra készen áll. Van, aki palotákat emel, megengedték neki, hát megengedte magának, a családtagjainak, és mindazoknak, akik hozzájárultak éveken keresztül, a nyugodt alvásához. Ha már túl sok a hiány, nem pár ezer dinár, amiért a tisztességes kenyérkeresőnek már kivágják a villanyt, elzárják a vizet, hanem kemény milliók, akkor jön a kapkodás, a magyarázkodás, aminek se füle se farka. Ez zajlott, és zajlik, és a színfalak mögé csak az nem lát be, aki nem akar. Megismertük milyen az, aki széket kap, amihez viszi a ragasztót, és akár törvénytelen módon is ragaszkodik hozzá. Nekünk törvénytelen, nekik természetes, hisz következményei nincsenek.

Látjuk, tapasztaljuk Topolyán is, a községben, a község településein, ahol a vmsz az úr. Dorbézolás, ígérgetés, az megvan a választások előtt, most is, jobb lesz, ígérgetik, jobb, de nekik. Ha loptak, ha csaltak, újabb és újabb, magasabb, elismertebb helyre kerülnek. Akikről kiderült, mert már rejtve nem maradhatott, egy ejj-ejj, ezt nem kellett volna, hogy kiderüljön, de majd megoldjuk mondat után, szépen, csendben szebb és jobb helyre kerülnek. Az új házak épülnek, belföldön, külföldön. Tűrjük, mert nem tudunk visszaszólni, hisz ez a féreg, ami gerinc helyett él bennük, már kiirthatatlan. Talán, lesz jobb, talán egyszer észhez térnek az emberek, és rájönnek, hogy még nem ébrednek rá, hogy nem a politikusoktól függünk, hanem ők függnek tőlünk, addig nem lesz változás. Bízzunk benne, hogy egyszer a magyar is felébred, és méltó lesz azokra az Ősökre, kik harcoltak a területeikért, harcoltak egymásért, de igazán, együtt tudtak harcolni.

Maradok tisztelettel, egy olyan olvasójuk, aki bízik abban, hogy egyszer még a magyar, igaz Magyar lesz