Miért nem szereti Đokovićot a szerbek mintegy fele?

Miután az élet számos területén a szerbség eddig nem sok kimagasló eredményt mutatott fel, egy ideig Novak Đoković teniszező számított a „szerb felsőbbrendűség” megtestesítőjének és táplálójának. Hogyan fordulhatott elő, hogy a szerbek mintegy fele elpártolt tőle? Lássuk.

E sorok szerzője bevallja: nem szereti a teniszt. Egyrészt azért, mert egy teniszmecss időtartama gyakran három-négy, sőt öt-hat óra is lehet. Időveszteségnek tűnik végigkövetni két indokolatlanul agyonfizetett, izzadt alak többórás rohangálását és nyögdécselését. Másrészt a külsőségek, a közönség, a kísérő jelenségek – mindez a sznobizmus és az ízléstelenség csúcsa.

Eközben persze nem vonható kétségbe, hogy egyik-másik teniszező jobban és precízebben püföli a gombócszerű labdát és fürgébben, ügyesebben mozog a pályán, mint a többiek.

Tény, hogy szép számban akadnak olyanok is, akik rajongnak az „elit” sportágért.

Ugyanakkor – mint tudjuk – a sport már régóta a politika egyik hatásos eszköze, fegyvere, sőt már-már válfaja. Ez talán Đoković esetén látszik legjobban.

A szerbekkel együtt élő többi népnek sohasem jó, amikor a szerbekben bármilyen oknál fogva fellángol a túlzott nemzeti büszkeség. Márpedig nekik ehhez egy Đoković-féle szikra is elég. Olyankor mindig főlényeskedőbbek, sőt, agresszívebbek vagy minumum kellemetlenebbek tudnak lenni a nemszerb környezetükkel szemben.

Đoković viselkedésével primitív indulatokat képes kiváltani, valamint táplálni a szerbekről, mint „mennyei népről” szóló tévhitet.

A meccsek során számtalanszor láthattuk, ahogy a sikeres labdamenet végén veri a mellét, s az ellenfelet sértő, becsmérlő, rémronda diadalittas grimaszokat vág. A győzelmei után tartott sajtótájékoztatókon rendre dicséri önmagát, pl. olyanokat mond, hogy „önmagamat is megleptem kiváló játékommal”, „fantasztikusan játszottam” stb.

A szerb mentalitás szerint a szerénység nem számít erénynek, minél nagyobb valakinek a képe, annál jobban imponál. Đoković esetében ráadásul még az is elmondható, hogy a túlfűtött önbizalmának és nagyképűségének úgyszólvan van némi alapja. Ugyanakkor Nadal vagy Federer, akik egyébként szintén nem valami agytrösztök, győzelmeik után általában mérsékelt, korrekt és kulturált módon viselkednek.

Đoković egyszerűen képtelen méltóságteljesen kezelni a sikereit. Ez viszont a szerbeknek tetszik. Azonosulnak vele. Sztárteniszezőjük magatartásával és nyilatkozataival méginkább fűti bennük az indulatokat.

A fenti megállapítások azonban a szerbek felénél immár múlt időbe tehetők. A dolgok részben megváltoztak, ami különböző portálokon és a közösségi hálón megjelenő számos hozzászólásból is látszik. Pillanatnyilag úgy fest, a szerbek mintegy fele továbbra is isteníti Đokovićot, a másik fele azonban kifejezetten megveti, itt-ott undorodik is tőle.

Mi minden járulhatott hozzá ekkora megosztottsághoz Đoković-kérdésben?

A teniszező családja jó ideig a Demokrata Párthoz dörgölőzött (nyilván ennek köszönhetően sikerült eleinte biztosítani az ifjú Đoković indulásához szükséges anyagi feltételeket). Az apja a DP tagja is volt. Amióta azonban beköszöntott a Szerb Haladó Párt diktatúrája, „természetesen” a politikai szimpátia is megfordult.

A Đoković család a haladók rendezvényeire kezdett el járni, Novak és Vučić pedig alaposan „kinyalták egymás talpát”.

A szurkolók egy része a közösségi hálón korábban „lebuzizta” Đokovićot, mire Vučić feszólította őket, inkább őt sértegessék, mint a teniszezőt. (Mintha az egyik kizárná a másikat.)

A szerbek egy részének érthetően az sem tetszik, hogy Đoković valójában egy álpatrióta. Ha annyira szeretné Szerbiát, mint ahogyan állítja, a gazdaságilag legatyásodott hazájában élne és itt fizetné az adót. De nem: Monte Carlóban telepedett le, mert ott kedvezőbb az adórendszer.

A hazafi imázsát úgy erősítette, hogy az egyik szerb kolostornak adományozott pénzt, ahelyett, hogy az itteni szegény honfitársait segítette volna. Tudta, hogy a kolostor pénzelése nagyobb publicitással jár, mint „holmi csórók” támogatása.

Persze „jótékonykodik” ő a nagyvilágban is, de csak ha az a hírnév növelésével jár. Londonban nemrég kapott egy elismerést, mert más sportolókkal együtt állítólag hajléktalanokat segített világszerte. Nem derült ki, hogy a vagyonából mennyit választott ki erre a célra. Egy átlagszerbben felmerülhet a kérdés: vajón Szerbiában nincs elég hajléktalan és éhes ember, aki támogatásra szorul, s akiken a multimilliomos Đoković simán segíthetne? Nyilván van, de az ő megsegítésük alkalmából Vilmos herceg aligha szervezne fényűző lakomát Londonban.

Az objektív szurkolóknak az is visszatetsző lehet, hogy a szerb teniszező a vereségeiért vagy a rosszabb játékáért gyakran a tornák szervezőit vagy éppen a feltételeket hibáztatja. Ausztráliában arra panaszkodott, hogy melege van, előzőleg pedig kevesellte a pénzdíjat.

E sorok szerzője számára érthetetlen, hogy a délvidéki magyarok között akadnak olyanok, akik szurkolnak ennek a… sportolónak. Persze mindenki annak drukkol, akinek akar, no de mégis…