Mi az, hogy újságírói etika? Eszik vagy isszák?

A Szerbiai Újságírók Egyesülete és a Független Szerbiai Újságírók Egyesülete annakidején kiadott egy etikai kódexet, amelynek szerencsére nincs törvényereje. Ha midenki ehhez a kódexhez tartaná magát, az újságírás teljesen megszűnne, a szerkesztőségek becsukhatnák a boltot.

A felsorolt szabályok egy része persze teljesen logikus és magától értetődő. Például normális, hogy egy újságíró nem készíthet interjút, főleg rázósabb, érzékenyebb témáról kiskorú személlyel, ha azt a szülei nem engedélyezik.

A közéleti személyiségeknek tisztában kell lenniük azzal, hogy a magánélethez való joguk némileg korlátozott, de ez nem jelenti, hogy az újságíró ezt a jogot magyarázat nélkül megsértheti, írja a kódexben. Nem tudom, ezt hogyan képzelték el a média erkölcscsőszei. Majd a „firkász” odamegy a góréhoz és elmagyarázza neki miért óhajt kipellengérezni egy-két szaftos részletet a magánéletéből?

Amivel viszont egyet lehet érteni: ha az újságíró egy cég igazgatóbizottságának vagy felügyelő bizottságának a tagja, nem foglalkozhat olyan témákkal, amelyek kommerciális, illetve üzleti és anyagi hasznot hozhatnak számára. Ezt az érintettek persze rendre megszegik.

Újságírók és szerkesztők nem dolgozhatnának marketing és lobbi jellegű ügynökségeknél. Szabadkán ismerek egy újságírót, aki marketing ügynökséget vezet és a Demokrata Párt választási kampányának helyi főnöke volt. Máshol is bizonyára akadnak hasonló esetek.

Egy számunkra különosen érdekes tétellel találkozunk a kódexben. Így hangzik: a cikkekben nem kellene emlegetni a bűncselekmények elkövetőinek nemzeti hovatartozását, hacsak ez az adat nem bír különös jelentőséggel. Nos, a délvidéki magyarság viszonylatában az ilyen eseteknek óriási súlya van, tehát ezen a téren természetesen a saját etikai szabályaink és a legjobb belátásunk szerint járunk el.

A kódex mulatságos, röhejes tételeket is tartalmaz. Például az írásokban nem lenne szabad alkalmazni az olyan, nemi megkülönböztetésre utaló közhelyeket, mint „a szebbik vagy az erősebbik nem képviselője”.

Összeegyeztethetetlen az újságírói szakmával a mendemondákra való támaszkodás, illetve azok közlése, áll a kódexben. Ez az a tézis, amelynek betartása esetén szinte egy sajtóorgánum sem létezne. Persze, hogy jobb lenne sziklaszilárd tényekkel „operálni”, de azokat az érintettek legtöbbször „mélyen elássák”.

A kódex persze számos egyéb tételt is tartalmaz. A fentiek szerintem a legmarkánsabbak.

Ez a szabálygyűjtemény senkit sem kötelez. A szerbiai médiatörvény sokkal rugalmasabb, mint az etikai kódex. Csak az a baj vele, hogy azt meg szelektíven, „pofára” alkalmazzák.

Az etikai kódexet összeállító és aláíró újságíró egyesületek elsőként szegték meg szabályaik egy részét, amikor megfelelő tájékozottság nélkül beleavatkoztak egy magyar-magyar ügybe. Bizonyára sokan ismerik a Sass László-féle esetet. Az említett személy súlyosan megrágalmazott egy másik magyar embert, amiért a bíróság pénzbüntetéssel sújtotta; 150 ezer dinárt kellett volna leperkálnia, de ő úgy döntött, nem fizet, inkább eljátssza a mártírt, és börtönbe vonul. A szerb újságíró egyesületek úgy ítélték meg, hogy Sass a „jó magyar”, a megrágalmazott személy pedig a „rossz magyar”, ezért Sass emberi jogait kell a lehető legnagyobb vehemenciával védeni. Az ügy óriási nyilvánosságot kapott, s végül Sasst a szerb elnök kegyelemben részesítette.

Több ismerősöm jegyezte meg: ha már az újságíró egyesületek annyira szívükön viselik az emberi jogokat, vajon miért nem emelték fel a hangjukat a temerini fiúk érdekében.

Igaz, hogy két különböző ügyről van szó, az etika viszont nem egy darabolható fogalom. Elvileg.

F. L.