Bérszopás – A melós igaz története
Íme hogyan nem szokott beszélgetni egy alkalmazott a munkaadójával és fordítva, meg hogyan nem szoktak az emberek egyáltalán beszélgetni egymással. (Habár az alábbi dia- és monológus bizonyítottan elhangzott Baszatka egyik üzemében. A munkaadón kívül a dolgozókat Milinko „Miki” Szimjanovics szakszervezeti vezető igyekezett megvigasztalni).
– Mikor érkezik a fizetés?
– Majd holnap, léggömbbel.
Másnap:
– Még nem jött meg!
– A léggömböt kilyukasztotta egy albatrosz.
Másnap:
– A fizetés…
– Holnap biztosan. Nagyon éhesek vagytok?
Másnap:
– Nagyon éhesek vagyunk. Mondja, meghalunk? Vagy lesz fizetés?
– Holnap alighanem. Tartsatok ki.
Másnap:
– Hány napot bír ki az ember koszt, kvártély (nő) nélkül? Vagy kérdezzem inkább, hogy lesz esetleg fizetés? Netán holnap?
– Amennyiben lesz papír és festék a nyomdában…
Másnap:
– Azt hiszem, haldoklunk. Utolsó erőmet beleadva kérdezném…
– Rövidebben, tömörebben fogalmazz, mert még tényleg elfogy az erőd és kifutsz az időből. Egyébként holnap lesz fizetés. Mi loptunk annyi pénzt, hogy kifizessünk benneteket. Sikkasztottunk is, meg hamisítottunk, aztán kaptunk némi stekszet egy közel-keleti alapítványtól, kinyaltuk a szektások fenekét, akik kiadós alamizsnával dobtak meg bennünket, kirámoltuk a nemzeti bankot, megadóztattuk a koldusokat… No szóval, holnap ehettek. Rémkövér uraságotok ígéri személyesen. Élhettek majd, de csak azért, hogy dolgozhassatok. Stimmel?
Másnap:
– Szemünk hangosan kopog. Már halottaink is vannak. Megettük a fogkrémet, a seprűt, egyesek a halottak húsát is megkóstolták, volt, aki közösült velük. A kannibálok és a nekrofilek őszinte hálájukat szeretnék ezúton kifejezni…
– Nohát… Pedig megérkezett a béretek. Kezdődhet a szalagmunka. Egy szalag, egy bankó. Tudsz követni?
Másnap:
– Mi örülünk a fizetésünknek. Örülünk, hogy újra dolgozhatunk. Azért élünk, hogy dolgozhassunk. Amíg az ember dolgozik, nem gondolkozik. Tekerd a tekercseket, nem kell tekerned az agytekervényeid. Élj, hogy megérd a következő reggeliszünetet. Dolgozz látástól mikulásig. Aki nem dolgozik, csak eszik, egészségesnek, ám haszontalannak érzi magát. Mi szeretjük azokat, akik munka közben sanyargatnak bennünket, a hajcsárokat, a parancsoló naplopókat, akik kihasználnak bennünket, de semmiképpen sem szeretnénk az ő helyükben lenni. Ők szegények sohasem érezhetik egy-egy kiadós robot utáni megkönnyebbülést, ők nem is tudják mi az igazi katarzis. Milyen borzasztó lehet azoknak, akik dolgozgatnak ugyan, de csak azért, hogy éljenek, akik egyszerűen rákényszerültek a munkára. Mi azért élünk, hogy dolgozhassunk. Elhisszük mindazt, amit a munkát magasztaló gondolkodóink megírtak. Virágot helyezünk a sírjukra, a mellszobrukra. Megtisztítjuk e köveket a galambürüléktől. Minden áldott nap. És hazudnak azok, akik azt állítják rólunk, hogy mazochisták vagyunk. Mi munkacholisták csupán szeretnénk hódolni a robot istenének, akit Robot Karcsinak kereszteltünk. Sajnos, nem a szóöntödében dolgozunk, nem tudjuk szavakba önteni lelkesedésünket.
– Ühüm… Jól van, no. Ennyi elég. De nekem máskor köpjétek ám be a zúgolódókat…
Másnap:
– Mi a fizetés?
– A szürrealizmus rózsaszín felhője, vagy az egzisztencializmus légyürülékkel festett toalettrolnija, vagy a proletár maszturbáció fantáziaképeibe keveredő kakukktojás, vagy egy yuppie málnás fogpiszkálója, vagy az, amit az örök vesztesek elvesztenek, s a kurva mázlisták megtalálnak a pályaudvarokon, a padokon és a WC-csészékben, vagy az, amiből az ambiciózus ember egész életében kuporgat, vagy az, amiből elegendő italt vehetek ahhoz, hogy halálra igyam magam, s végleg elbúcsúzzak minden szutyok olvasómtól.
R. Z.
