A svábok elhurcolásának emléknapja

Tegnap, vagyis január 19-én volt a magyarországi németek elhurcolásának emléknapja, amelynek magtartásáról az Országgyűlés 2012. december 10-én döntött. E nap annak állít emléket, amikor 1946-ban ezen a napon hagyta el Magyarországot az első vonatszerelvény, amely az elüldözött német lakosokat szállította Németországba.

Szerkesztőségünk is megragadja az alkalmat és az emléknap kapcsán bemutatjuk a délvidéki svábok sanyarú sorsának egy részét.

A szerb ultranacionalista csetnik mozgalom egyik főideológusa, Stevan Moljević boszniai szerb ügyvéd már 1941 júniusában telepítési tervet dolgozott ki a győzelem utáni időkre. A terv a Karadjordjević család által vezetett Nagy-Szerbiával számolt, amely Románia és Magyarország egy részét, Horvátország nagy részét, valamint Boszniát, Montenegrót és Macedóniát is magában foglalta. A londoni jugoszláv emigráns kormánynak is elküldött és a csetnik vezetés által is elfogadott terv 2 millió 675 ezer nem szerb, köztük félmillió német kitelepítését irányozta elő a nagyszerb nemzetállam megteremtése céljából. Szerényebb volt a Gavrilo Princip-féle merénylet egykori résztvevőjének, Vasa Čubrilović nacionalista politikusnak a terve, amelyet 1944 novemberében készített az ideiglenes kormányfőként működő Josip Broz Tito marsall számára. A részletesen kidolgozott forgatókönyv szerint a németekre kitelepítés várt, de a magyarok, albánok, olaszok és románok által lakott területeken csak a szerb etnikai túlsúly elérése volt a cél. A csetnik tevékenység azonban nem csak a nem-délszláv népeket sújtotta a háború során, hanem a horvátokat, a crnagoracokat és a bosnyákokat is. A vetélytársnak tekintett közösségek elleni leszámolások ezrek életét követelték.

A homogén délszláv állam létrehozásához 1944 őszén, a kommunista partizánmozgalom győzelmének küszöbén értek meg a feltételek. Az ukrán, majd a balkáni front összeomlása után Erdély, Bánság, Bácska és Baranya magyar és német lakosságának egy része menekülve hagyta el szülőföldjét. 1944. október elején, amikor a szovjet haderő a szerbiai Bánság területére lépett, a délvidéki magyar közigazgatás evakuációja már egy hónapja tartott. A gyorsan visszavonuló magyar haderővel mintegy 14 ezer, 1941 folyamán áttelepült csángó és több ezer, zömmel 1941-ben érkezett közalkalmazott menekült el. Tito partizánserege a szovjet csapatokkal együtt nyomult előre. Az elfoglalt területek magyar és a német lakosai tartottak az új rendtől, de elképzelhetetlennek tartották azokat a csapásokat, amelyek rájuk vártak. Az 1943. november 29-én, a boszniai Jajce városában megtartott Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács II. ülésén még arról beszéltek, hogy a háború utáni új országban minden nemzetiség egyenjogúságot fog élvezni. A Bácska-Baranyai Partizánosztag főparancsnoksága által kiadott és terjesztett röplapok 1944 elején is harcba hívták a magyarokat a fasiszták ellen. 1944 őszén, a győzelem küszöbén azonban lehullott a lepel a partizánok a magyar és a német lakossággal kapcsolatos terveiről.

Az észak-bánsági kerületi Népfelszabadító Bizottság 1944. szeptemberi felhívása már utalt arra, hogy németek és magyarok hasonló bánásmódban fognak részesülni. A Vajdasági Tartományi Pártvezetőség október 2-ai körlevele már kimondta: “A leghatározottabban le kell számolni az 5. hadoszloppal, elsősorban a megszállók közvetlen támogatóival. A pártszervezeteknek a legsokoldalúbb segítséget kell nyújtaniuk az OZNA [Odelenje za Zaštitu Naroda, magyarul Népvédelmi Osztály] szerveinek a háborús bűnösök felkutatásában, elsősorban a svábok és a magyarok soraiból, akik népeinket öldösték, üldözték és fosztogatták…”. A szovjet csapatok és a partizánok által elfoglalt területeken népfelszabadító bizottságok alakultak. Ezek lettek a hatalom képviselői. A népfelszabadító bizottságok kezdték meg a vélt vagy valós háborús bűnösök felkutatását, és hozzájuk futottak be a szerb lakosság feljelentései, melyek alapján listák készültek a letartóztatandó személyekről. Szerepük volt az ítélkezésben, de a halálos ítéleteket rendszerint valamelyik helyben lévő partizánosztag hajtotta végre.

A bosszúhadjárat levezénylésére, a magyarok és németek megfélemlítésére és menekülésre kényszerítésére a népfelszabadító bizottságok tevékenysége elegendő lett volna, Tito azonban a Magyarországhoz tartozó területen különösen keményen akart fellépni. A Belgrád felszabadítását célul kitűző hadművelet részeként a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg főparancsnoksága 1944. október 17-én a katonai közigazgatás bevezetését rendelte el a Bánság, Bácska és Baranya területére. Az intézkedés deklarált célja a térség szinte érintetlen gazdasági potenciáljának megszerzése volt. A valóságban a gazdasági szempontoknál jóval fontosabbak voltak az etnikai, politikai megfontolások. A katonai közigazgatás élére kinevezett Ivan Rukavina vezérőrnagy október 22-én kiadott felhívásában nyíltan kijelentette, hogy az intézkedésre “a nemzeti jövő és e területek délszláv jellegének megőrzése” miatt van szükség. A katonai közigazgatás bevezetése után a népfelszabadító bizottságok szerepe csökkent, a megtorlásokat döntően a Vajdasági Tartományi Pártvezetőség október 2-ai körlevelében már említett OZNA, vagyis a Népvédelmi Osztály hajtotta végre. Ezt a hírhedt szervezetet a Jugoszláv Népfelszabadító Partizánosztagok Főparancsnokságának 1944. május 13-ai utasítása hívta életre. Elsődleges feladata az ellenséges kémek felderítése és megsemmisítése volt, de 1944 augusztusától tevékenysége kiterjedt a “nép ellenségeinek” likvidálására is. Erre a célra a főparancsnokság egy hét hadosztályból és számos brigádból álló speciális OZNA hadtestet is szervezett. A háború utolsó hónapjaiban a már általános állambiztonsági feladatokat is ellátó szervezet az új jugoszláv, kommunista hatalom kiépítésének legfőbb eszközévé vált. A különböző partizánegységek és OZNA-különítmények által végrehajtott tömeggyilkosságok mellett a magyarok és a németek kollektív büntetését szolgálták a “fasiszta gyűjtőtáboroknak” nevezett kényszermunkatáborok. A Vajdaság területén mintegy 40 internálótábort állítottak fel, melyekbe közel 200 ezer, főleg német nemzetiségű embert zártak. A magyar foglyok zömmel a Szabadkán, Újvidéken, Zomborban, Nagybecskereken, Topolyán, Kikindán, Versecen és Járeken létesített táborokba kerültek. A táborokba zárt magyarokról megközelítő számadat sem áll rendelkezésre.

A magyarellenes terrorhadjárat nem mindenhol zajlott le azonos módon. Egy-egy település sorsát befolyásolta, hogy a szovjet, illetve a partizáncsapatok a katonai közigazgatás bevezetése előtt vagy után vonultak be. Az is számított, hogy az 1942 januárjában a magyar fegyveres erők által végrehajtott mintegy 4 ezer zsidó és szerb polgár valamint ellenálló meggyilkolásával végződő “razzia” mennyire érintette a visszafoglalt települést. Az általános irányelveken túl a tragikus események menetét olykor az egyéni bosszú is befolyásolta. Becse, Mohol, Bajmok, Zombor, Bezdán, Temerin, Újvidék és Szabadka voltak a legvéresebb események színhelyei. A bosszúhadjárat része volt a magyarok és németek tömeges elűzése. A magyar Belügyminisztérium és Külügyminisztérium korabeli iratai szerint 1945 áprilisa és novembere között szerb fegyveresek 5-10 ezres csoportokban svábokat és magyarokat hajtották át a határon magyar területre. A kitoloncolások csak 1946 júniusában szűntek meg.

(Délvidéki Tragédia – Mult-Kor nyomán H. Á.)